Idézet


2017. július 14., péntek

Nagy büdös orosz valótlanság

Catherynne M. Valente – Marija Morevna és a Halhatatlan

(Könyvkuckó)

Habár az ígérgetett lendületem körülbelül addig tartott, amilyen messze egy molyfing fúj egy léghajót, de legalább azt az egy jót el tudom mondani, hogy mostanában tök jól haladtam a párbajos könyvek olvasásával, még ha nem is mindegyikről olyan könnyű szavakba önteni a véleményem, mint az elsőről. További halogatás helyett viszont belevágok.

A regény nem meglepő módon a címbéli Marija Morevnáról szól, aki Szentpéterváron él kislányként a családjával, és pont akkor cseperedik fel, amikor Oroszországba szép lassan begyűrűzik a kommunizmus. Marija élénk fantáziával megáldott kislány, aki szeret Puskint olvasni, de egészen addig nincs semmi rendkívüli az életében, amíg meg nem látja, hogy egy madár leesik a fáról, majd férfivá változik, és megkéri a legidősebb nővére kezét. Ahogy sorban mindegyik nővérével ugyanez történik, Marija megsejti egy másik világ létezését, ahol a férfivá váló madarak normális dolgok, és elkezdi várni, hogy egyszer majd érte is eljön valaki. Csakhogy, aki Mariját feleségül kérni jön, az nem más, mint Koscsej, a Halhatatlan, akinek a másik világ lakói is csak félve ejtik ki a nevét. Marija pedig vele megy, hogy új életet kezdjen ebben az új világban.

Ááá… komolyan mondom, azóta nem tudom, hogy mit mondjak erről a könyvről, sőt, azt se, hogy egyáltalán tetszett-e, és ha igen, akkor mennyire, hogy elolvastam. Mert sokszor nagyon tetszett, sokszor nagyon nem, de ami a nagyobbik baj volt, hogy sokszor csak olyan langyosnak éreztem, nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz, csak tapicskoltam benne, és vártam a végét. Ami mondjuk eleve rossz. Ha az ember várja a végét.

Az elején egyértelműen és erőteljesen megragadott a könyv. Ismerős Marija ártatlan rácsodálkozása egy másik, titkokkal teli világra már számos ifjúsági műből, és van egy tagadhatatlan nagy erénye a regénynek, ami egész végig fegyverténye volt: a stílus. Egyszerűen gyönyörű, sőt, megkockáztatnám, hogy közel tökéletes ahogy Valente elkezdi a regényt a férfivá változó madarak történetével, mint egy mese a mesében, ami elem a népmesékre jellemző ismétlődéseivel még többször visszaköszön a regény során. Aztán ahogy kibomlik Marija ifjúsága, azért is rajongtam továbbra is, az egyre több mesei figura felbukkanásával. Habár azt azonnal megállapítottam, hogy az orosz folklór terén bőven van még mit polírozni a tudásomon, mert Baba Yagánál én bizony megálltam a fejlődésben, ez a név is Muszorgszkij zeneszerzői munkásságából volt elsősorban ismerős.

Később, ahogy belépett a képbe Koscsej, meg a mesebeli világ, eleinte még mindig érdeklődve vártam, merre tart ez az egész, érdekesek voltak a mellékszereplők, de ahogy Marija lányból lassan nővé érett, és elhagyta az általam ismerős terepként kezelt lányság problémaköreit, úgy szép lassan azt éreztem, hogy eltávolodom a regénytől, és már alig-alig kötötte le a figyelmem. Voltak persze Marija felnőtté válásának olyan aspektusai, amiket értékeltem, például, ahogy erőssé és magabiztossá vált, ahogy küzdött a céljaiért, de közben a Koscsejjel való kapcsolata határozottan taszított, mint ahogy zavart a regény olykor kendőzetlen szexualitása is.

Egy másik dolog, amivel a regény eltávolított magától, az a sorsszerűség folyamatos ismételgetése volt. Mindenki kárörvendően hangsúlyozta, hogy Marija minden törekvése hiábavaló, hiszen ez így megy a világmindenség kezdete óta, és ő is ugyanarra a sorsra jut, mint a számtalan többi lány, akin Koscsej már korábban végigment, és nagyjából az az egy dolog motivált a tovább olvasásban, hogy hátha mégse lesz igazuk. De aztán igazuk lett, mert a sorsszerűséget csak úgy egyszerűen ki lehetne kerülni, akkor miről is beszélünk.

Ami még egy lenyűgöző eleme a regénynek, hogy ezt a nővé érési történetet és a mesevilágot még átszövi a második világháború szürreális és borzalmas világa, ami az éhező Leningrád utcáin teljesedik ki. A mesevilág borzalmai hol párhuzamba állnak, hol tükörképet nyújtanak a valóságnak, és a regény nagyon szépen ábrázolja a tragédiák által kiváltott kiüresedést, a halált, az árulásokat, a különféle ideológiai irányzatokat, vagy az éhezés és a bombázások borzalmát.

Az utolsó 50 oldalon viszont a sok pozitívum ellenére is nagyjából elengedtem a kapcsolatomat a könyvvel, annyira nem voltunk jóban, hogy a saját szememmel látott még hátralévő lapok ellenére legalább három helyen hittem azt idejekorán, hogy na, most már csak vége lesz a könyvnek, de nem lett. És aztán megint nem lett. És megint nem. Aztán egyszer csak tényleg vége lett, de azt semmivel sem éreztem lezárásabb lezárásnak, mint az előzőeket. Emiatt csalódotta és némileg keserű szájízzel csuktam be a könyvet.

Összességében még most, hogy ezt leírtam, se tudom, hogy mit gondolok a könyvről. Az a tippem, hogy ezt érdemes lesz még néhány évvel később, érettebb fejjel újraolvasnom, hátha akkor jobban meg tudom érteni, min megy Marija keresztül. Addig is, a hiányérzetem ellenére se tudom azt mondani, hogy nem ajánlom a könyvet, mert nagyon érdekes az alapkoncepciója, és gyönyörűen van megírva.

10/7  pont

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése