A gyermekkor mesevilága, ahogy csak Neil Gaiman tudja elmesélni

Neil Gaiman – Óceán az út végén

(Könyvkuckó)

Nem titok, hogy Neil Gaiman az egyik kedvenc íróm, így, bár ez a könyve nem porosodott olyan régóta a polcon és impulse-vásárlás volt, bevettem a párbajos könyveim közé, mert tudtam, hogy nem okoz csalódást.

A történetünk főhőse egy temetésre igyekszik, amikor valamilyen belső sugallattól hajtva arra a környékre téved, ahol felnőtt. A kis dűlőút akkoriban egy kidőlt-bedőlt házhoz vezetett, amiben a három Hempstock-nő lakott. A főhős kisfiú korában barátkozott össze a legfiatalabbal, Lettyvel, aki elmondta neki, hogy boszorkány, és elvezette a kerten túl egy ősi, mágikus világba, hogy ott legyőzzék a teremtményt, ami rászabadult a szomszédságukra. Azonban a dolgok balul ütöttek ki, a lény kereket oldott előlük, és nekik ki kellett találniuk, hogyan űzzék vissza a saját világába, mielőtt mindent tönkretesz körülöttük.

Neil Gaiman nekem az egyik kedvenc fantasy szerzőm, bár azt még én is elismerem, hogy elég sokoldalú, aki egy regényét szereti, egyáltalán nem biztos, hogy a többit is fogja. Mindenkinek van egy kedvenc Neil Gaimene, ahogy ezt egy barátnőmmel nagy okosan megbeszéltük, és bár három regény és egy novelláskötet után nem vagyok túl magabiztos, de nekem talán ez a típusú a kedvencem tőle. Mindenestre az biztos, hogy az összes könyve közül leginkább A temető könyvére hasonlít ez, szóval akinek az jött be nagyon tőle, annak mindenképp ajánlom az Óceán az út végént is.

Amit én nagyon-nagyon szeretek Gaiman könyveiben, hogy tényleg testközelbe hozza a mesevilágot, és ez itt is működik. A rövidke regényben ugyan nem kapunk részletekbe menő világkidolgozást, de talán pont ezért működik: megtudunk néhány dolgot és a rejtélyessége egészíti ki a képet azzá, amit végül látunk. Nem mellesleg olyan nosztalgikus hangulata volt számomra az egésznek: újra gyereknek éreztem magam tőle, amikor még mindenben láttam a varázslatot, és amikor éjszaka felébredtem, az árnyékokról a szobában azt hittem, hogy boszorkányok.

Sok művészt megihletett a könyv

A könyv egy nap alatt olvasható, még százötven oldal sincs, és ez alatt a röpke hossz alatt nem kapunk részletekbe menő karakterkidolgozást, tulajdonképpen sok konkrétumot nem tudunk meg a főhősről, még a felnőttkori önmagától sem, ugyanakkor ahhoz épp eleget tudunk meg, hogy átélhetővé váljon az egész. Mindjárt az indítása a regénynek nagyon jó ilyen szempontból: szerintem mindenki átélte már, hogy visszatért a gyerekkora egy színhelyére és valahogy minden sokkal kisebbnek tűnt, mint amilyenre emlékezett. Ennek az élménynek az alapját remekül megragadja a könyv.

Nehéz amúgy írni a regényről, mert főleg az érzelmek sodrása az erős benne, amiről meg köztudomásúlag nem egyszerű beszélni összeszedetten vagy úgy, hogy bármi értelme is legyen. Még egy aspektusát azért had emeljem ki a könyvnek: a regény behatóan foglalkozik azzal, miként birkóznak meg a gyerekek az olyan eseményekkel, amik traumatizálóak a számukra vagy amiket nem teljesen értenek. Én meg vagyok győződve, hogy a gyerekek sokkal több mindent képesek felfogni, mint azt a felnőttek gondolnák, és úgy tűnik, Neil Gaiman is így véli. A főhősnek el kell szenvednie egészen kis korában a náluk szobát bérlő férfi öngyilkosságát, testileg-lelkileg bántalmazó apját, és egy nevelőnőt, aki a maradék családi békét is felforgatja. Hogy szerves része kell-e legyen ennek a természetfölötti máz, az jó kérdés, néha minden élettel teliségével és vibráló színességével együtt is olyan volt számomra a fantasy a regényben, mintha csak a főhős képzeletének szüleménye lenne, hogy átsegítse őt ezen az időszakon, a regény így is kiválóan működik, ugyanolyan szép és erőteljes a végeredmény. Végeredményben ez a regény központi értéke: nagyon szépen és érzékenyen beszél arról, hogyan hatnak a sorsunk további alakulására a gyerekkorunk törést okozó élményei.

Tudom, hogy nem ez lett életem könyvajánlója, de hidd el, érdemes elolvasni ezt a regényt! Nagyon nosztalgikus, rendkívül mély dolgokat mond a gyermeklélekről és a trauma feldolgozásáról, ráadásul olyan hangulatba kerülsz tőle, amitől egyszeriben mindent ezen a varázsos szűrőn át kezdesz nézni. Én néha  szinte úgy éreztem utána, mintha a világunk csak egy vékony héj lenne, ami sokkal ősibb, csodákban gazdagabb világok felett feszül, és ha elmész a kert végébe, az a tavacska is lehet óceán.

(A magyar borítót mondjuk nem 100%-ig érzem passzolónak, de tény, hogy gyönyörű.)

Kinek ajánlom? Akit érdekel, milyen Neil Gaiman, amikor nagyon jó, gyermeklelkű felnőtteknek.

Kinek nem ajánlom? –

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Évösszegzés 2014. III.

Az utolsó évösszegzés pedig szóljon a filmekről, sorozatokról, játékokról és zenékről, azaz minden nem-könyvről, amit szerettem és amivel időt töltöttem 2014-ben. Rájöttem, hogy muszáj lesz ezekről is listát vezetnem, különben könnyen elfelejtem őket.

Legjobb filmek 2014-ben:

TOP10 legjobb eredeti forgatókönyv:

1. A nő (Her)
Nagyon meglepett ez a film, nem számítottam egyáltalán rá, hogy ennyire tetszeni fog. Mégis nagyon megfogott a történet, amiben egy férfi egy mesterséges intelligenciával bíró számítógépbe szeret bele, érdekes és nagyon felkavaró volt érzelmileg megvizsgálni azt, hogy alakul a szerelem minden testiség nélkül, mindezt fantasztikus színészek és lélegzetelállító látványvilág keretében.

2. United
Ha valaki azt mondja nekem, hogy az év legnagyobb filmélményei között fogok említeni egy fociról szóló sportfilmet, hát körberöhögöm, én ugyanis egy meccset sem bírok végigülni anélkül, hogy halálra ne unnám magam. Ezt a filmet mégis nagyon-nagyon megszerettem, ugyanis nem a foci, hanem az emberi tragédia áll a középpontjában: a Manchester Unitednak arról a legendás csapatáról szól, akik majdnem mind egy szálig odavesztek egy repülőgép-szerencsétlenségben, amikor egy meccsükről igyekeztek haza. Sok mindenről szól a film: arról, hogy küzdened kell a sikerért, a csapatszellemről, de túlélők bűntudatáról és a továbblépésről is. Kétszer néztem meg, mind a kétszer nagyon mélyen megérintett.

3. Gattacha
Feltehetően szakmai ártalom is, de nekem nagyon tetszett ez a nem éppen új film. Egy olyan jövőben játszódik, ahol az emberek értékmérőjeként a genetikai állományuk áll az első helyen. A főhősünk űrhajós szeretne lenni, de a szívbetegségre való nagyobb hajlama miatt ez nem lenne lehetséges, ezért úgy dönt, hogy keményen dolgozik tovább az álmáért és csal a személyazonosságával kapcsolatban, hogy bekerülhessen a programba.

4. Bízz a szerelemben! (Stuck In Love)
Ismét: nem gondoltam, hogy ennyire tetszeni fog ez a film, de nyálas címe dacára ez egy teljesen korrekt, érdekes felállású családi dráma. Egy regényíró apáról szól, aki a válása óta nem tud továbblépni, és ezt a munkája is megsínyli, miközben egyengeti egyetemista lánya és gimnazista fia írói karrierjét és életét. Igen, szól a szerelemről is, de sokkal színesebb és érdekesebb megközelítésben, mint azt gondoltam elsőre. Ráadásul imádtam a szereposztást, fantasztikusak voltak a színészek.

5. A vadon hercegnője
Valahogy ez a Miyazaki-klasszikus eddig kimaradt az életemből, de kár lett volna hagyni parlagon heverni, mert nagyon szerettem. Érdekes történet, spiritualitás, környezetvédelmi felhangok, és két nagyon különleges főszereplő  teszi igazán szerethetővé ezt a történetet. Legjobb szerelmi vallomás, amit mesében valaha láttam. XD

6. A berni követ
Erre se nagyon számítottam, hogy magyar film lesz ezen a listán, pedig ez a megtörtént eseményeken alapuló történelmi krimi-dráma még második megnézésre is nagyon jó volt. Hiába szólt főképp ’56 utóéletéről, mégis nagyon izgalmas, emberi és drámai volt, és valahogy mentes maradt minden dagályosságtól, amitől úgy éreztem, mintha nem is magyar filmet néznék. :D

7. Rush – Hajsza a győzelemért
Nahát, még egy sportfilm, nem tudom, mi volt velem tavaly, kétszer is megnéztem ezt is. A filmet számomra a két főszereplő markáns rivalizálása tette emlékezetessé, ami szép lassan barátság-szerűségbe fordult át, ezt jól át tudtam érezni, mert nagyon kompetitív típusú személyiség vagyok, és  előfordult már hasonló élményem az életemben. A látványvilág és a zene is fantasztikus, nagyon igényes és érdekes film.

8. Paranorman
Valamiért elkerült eddig engem ez a stop motion animációs film, ami nagy kár volt. Igazán értékeltem, hogy az iskolai zaklatás (bullying) állt a középpontjában egy fantasy tanmese formájában. Látványos volt, tanulságos és nagyon-nagyon élvezetes.

9. Short Term 12
Ez egy alacsony költségvetésű indie film, de a témája miatt nagyon megfogott. Egy fiatal házaspárról szól, akik mindketten szociális munkások és egy problémás tinédzsereket befogadó nevelőotthonban dolgoznak. A férfi már nagyon szeretne gyereket, de a nő fél a gyermekvállalástól és ezért bezárkózik, és inkább az egyik lakóval foglalkozik, akiről gyanítja, azért nem akar hazamenni, mert az apja bántalmazza. Nagyon érdekes volt ez a film és jól bemutatta, milyen teher nehezedik a segítő szerepben dolgozó emberekre, hogy sokszor ugyanazokon a hibákon kell túllépniük, mint a szárnyuk alá vett fiataloknak.

10. The Lego Movie
Nagyon kellemesen csalódtam ebben a filmben, azt hittem, csak egy ilyen béna reklámfogás lesz a Lego részéről, de nem! Ez a film izgalmas, szellemes, humoros, jó tanulságok vannak benne és helyenként kifejezetten megható.

TOP10 legjobb feldolgozás:

1. Csillagainkban a hiba
Ja, sekélyes vagyok, vagy sem, de nekem ez az adaptáció tetszett a legjobban 2014-ben. Cselekményében, dialógusaiban, üzenetében és hangulatában is tökéletesen interpretálja a könyvet, és egyszerűen egy színészben sem csalódtam, mindenki fantasztikusan végezte a munkáját, különösen a két főszereplő, akiket nézve néha nem az volt az érzésem, mintha ez egy film lenne, hanem mintha akkor is ugyanilyen lenne, ha ott állnék mellettük.

2. Az emlékek őre
Ez lehet, kevésbé nyilvánvaló választás, mivel sokan nem szerették ezt a filmet, de nekem gyerekkori nagy kedvencem a könyv, és mégis szerettem. Hiába változtattak a történeten kismillió helyen, hiába voltak idősebbek a főszereplők, szerintem a legfontosabb dolgokban hű maradt, a könyv üzenetét és az általa keltett érzéseket jól adta át. Mindig is ilyen adaptációról álmodtam.

3. A kiválasztott I.
Ez a rész nem tetszett annyira, mint az előző, de ahhoz képest, hogy mennyire tartottam tőle, beváltotta a reményeimet. Egy-két apró elégedetlenségemet leszámítva nagyon megfogott a film, pedig nagyobb volt a tét, a színészeket minden eddiginél nagyobb kihívás elé állította a történet. Kíváncsian (és félve) várom a negyedik részt.

4. V, mint Vérbosszú
Hát, hm... tudom, furcsa, hogy egy ilyen nagy kultfilmet kevésbé nagy kultfilmek előznek meg, de hiába néztem végig kétszer is ezt a filmet tavaly, akkor sem tudtam teljesen azonosulni vele a végére sem. Jó történet, ízléses megvalósítás, remek színészek, de engem V karaktere inkább taszított, mint lenyűgözött. Ettől függetlenül megnézném még akárhányszor, nagyon hangulatos és érdekes film.

5. Így neveld a sárkányod II.

Miután elolvastam a könyvet, kicsit ambivalens lett a viszonyom a franchise-zal, ugyanis meglehetősen szőrmentén adaptálták az – amúgy zseniális - könyveket. Ennek ellenére a második rész moziba érkezésére már nem maradtak bennem indulatok, el tudtam vonatkoztatni, és így nagyon-nagyon élveztem, sokat nevettem, és még könnyet is csalt a szemembe, remek volt.

6. Noé
Megérte elvárások nélkül beülni erre a filmre, mert biztos csalódtam volna, ha várok konkrétan valamit, de így nagyon tetszett. Nem csak takarónak használta a bibliai történetet a szép CGI-hoz, de tényleg értelmesen és érdekesen nyúlt hozzá az alapanyagához, és a végeredmény egy nagyon jó, elgondolkodtató film lett.

7. Men, Women & Children
Ez a film viszonylag észrevétlenül elsunyult az idei premierek között a nagyon híres rendezője és meglehetősen prominens castingja ellenére, ettől függetlenül én nagyon szerettem. Ez egy sok szálon futó történet, aminek főhősei kertvárosi anyukák, apukák és gyerekek, akik nagyon változatos hétköznapi problémákkal küzdenek. A film mindezeket a gondokat olyan szempontból vizsgálja, hogy a modern technológia hogyan és mennyire része manapság az életünknek. Nem teszi felelőssé a technikát, ami nagyon okos, csak megmutatja, hogy ott van.  A személyes kedvencem Tim és Brandy szála volt, a fiú depresszióba zuhan, mert az anyja elhagyta a családot, és emiatt kilép a focicsapatból, ezzel a szekálás és kiközösítés lavináját indítva el;  a lány pedig az anyja terrorja alatt él, aki folyamatosan szemmel tartja, és egyáltalán nem bízik meg benne. A köztük kibontakozó ártatlan kamaszszerelem volt valószínűleg a legtisztább emberi érzelem a történetben. Ja igen, és Adam Sandler tud színészkedni?! Döbbenet.

8. A nővérem húga

A könyvet már egy pár éve olvastam, de a film valahogy eddig kimaradt, ennek örömére 2014-ben sikerült kétszer is megnéznem. Azt kell mondanom, bizonyos szempontból jobban tetszett, mint a könyv, ugyan a kedvenc mellékszereplőm szálát nagyon megváltoztatták, de a film befejezése sokkal inkább az volt, amit én már a regény esetében is szerettem volna látni.

9. Carrie
Még sosem láttam Stephen King regényéből készült filmet, és ezúttal ennek a klasszikusnak a 2013-as remake-jévél megtört a jég. Nem tudom, az eredeti milyen volt, azt nem láttam, de engem nagyon lekötött a film első felében kibontakozó bullyingról és vallási radikalizmusról szóló történet, és kifejezetten szerettem, hogy a népszerű srácok ebben a történetben nem szemétládák voltak, hanem lelkiismeretes, rendes kölykök, akik megpróbáltak segíteni a szociálisan teljesen kasztrált főhősön.

10. Demóna

Nem mindenkinek lett szíve csücske ez a feldolgozás, de nekem jó élmény volt, tetszett a Demóna köré költött történet, a kellemesen feminista légkör, az „igaz szeretet” középpontba helyezése, meg az egyedi mesevilág.

Honorable Mentions:
The Grand Budapest Hotel
Tudom, Wes Anderson egy zseni meg minden, én is nagyon szeretem az intellektuális humorát meg a semmi mással össze nem hasonlítható vizuális megvalósításait, mégis, az az érzésem, nem ez a munkássága fénypontja. Jó film volt, de nem éreztem igazán kiemelkedőnek. Ennek ellenére ajánlom mindenképpen megnézni.

The Riot Club
Minden bizonnyal nem ez a színdarab-feldolgozás a valaha volt legjobb film, hiszen a legnagyobb jóindulattal szemlélve se történik semmi az utolsó fél óra előtt, de a fiatal angol színészek olyan válogatottját állították hozzá csatarendbe, hogy ennek ellenére megéri megnézni, engem kifejezetten lekötött. Főleg az vicces benne, hogy Sam Claflin milyen gennyes képű rohadékot játszik itt, először láttam negatív szerepben, de nagyon jól teljesített.

White Bird in a Blizzard
Nem kapott túl pozitív visszajelzéseket ez a film, pedig nekem kifejezetten tetszett. Jó, aki a trailer alapján nem tudja, hova lett anyu, annak úgy kell, de ennek ellenére van feszültség a filmben bőven, főleg azért, mert annyira valóságosnak érződik, nem úgy ábrázolja a főszereplő kamasz lányt, mintha nagyon okos és rátermett lenne, tényleg úgy reagál minden helyzetre, ahogy azt a valóságban talán mi is tennénk (kivéve a dugni a rendőrrel-dolgot).

A sas
Ez egy római kori történelmi  kalandfilm, amiket annyira nagyon nem szeretek általában, de ezt érdekessé teszi az alapötlet, miszerint a főhős a légióból  sérülés miatt kirostálódván nekivág, hogy előkerítse a britanniai vadonban a kilencedik légió sasát, amivel visszaállíthatja a családja elveszett becsületét.  Magával viszi az egyik brit törzsből elragadott szolgálóját, akivel az utazás során kölcsönösen felismerik egymás értékeit, és egy nagyon bájos brománc szövődik köztük.

What If
Ez a színdarab-feldolgozás egy szerethető romantikus történet, amiben két veszettül fura, elvont lélek összetalálkozik, és azonnal kezd kialakulni köztük a kémia – egészen addig, amíg a lány nem közli a fiúval, hogy vőlegénye van, áthelyezve őt a barátsági zónába. A következő időkben próbál kiszerencsétlenkedni belőle, több-kevesebb sikerrel. Nagyon szerettem a két főszereplőt, és külön öröm volt Daniel Radcliffet ebben a filmben látni, nagyon jól állt neki  ez a szerep.

Légcsavar
Hébe-hóba kedvem szottyan egy kis thrillernézésre, de ritkán találok olyat, amit megnéznék kétszer is. Márpedig ezt kétszer is végigültem tavaly és egyszer sem bántam meg.  A film egy repülőgépmotorokat tervező nőről szól, aki a férje halála után gépre ül a kislányával, hogy hazaszállítsák a holttestet. Azonban a fedélzeten elalszik, és amikor felébred, a kislány eltűnik. Érdekes volt, hogy az egész film egy repülőgép klausztrofób módon zárt belő terében játszódott, és sok olyan titokzatos helyet megmutatott a gépen, amit az egyszeri utas nem lát.

Utódok
Gorge Clooney az George Clooney. Ebben a hawaii kulisszák között játszódó cselekményű érdekes drámában egy férjet alakít, akinek a felesége egy baleset következtében agyhalottá válik, és eldöntik, hogy egy hét múlva lekapcsolják a gépekről. Ekkor jön csak rá, hogy az asszony már egy ideje megcsalta őt, és két lányával a másik fickó nyomába ered. 

Hachiko
Hajaj, a kutyás filmek mindig megviselnek érzelmileg, de ez még a szokásosnál is rosszabb volt, az utolsó negyed órát úgy végigzokogtam, hogy nem láttam a TV-képernyőt. Egyedül az zavart, hogy az eredetileg Japánban megesett sztorit egy az egyben áttették Amerikába, egyedül a kutya nevét hagyták meg.

Vad évad
Egy vígjáték, ami amatőr madarászokról szól? :D Ide vele! És ez a film meglepően jó élmény volt, nem csak a témaválasztás miatt, hanem azért is, mert okosan megmutatja, hogy a győzelemnél vannak fontosabb dolgok, és elsősorban az emberi kapcsolatok számítanak.

Szerelemre hangszerelve (Begin Again)
Romantikus filmből (ez romantikus film volt egyáltalán? fene tudja) nekem ez volt a legnagyobb pozitív meglepetés az évben. Egy nagyon eredeti, jópofa, bohém történet egy lányról, akit megcsal a felfutó zenész pasija, ezért elhagyja, és egy lecsúszott alkoholista menedzserről, akinek a saját lemezkiadója teszi ki a szűrét. Ezek ketten egymásra találnak, és elhatározzák, hogy egy kicsit indie módon próbálják meg berúgni a lány zenei karrierjét. De persze nem csak a karrierről van szó, a magyar cím nem adja át azt, amit az angol igen, hogy ez a film igazából az újrakezdésekről szól, és nagyon szívmelengető.

TOP5 legrosszabb film (csak azok játszanak, amiket önszántamból, többé-kevésbé odafigyelve néztem végig): 

1. The Spectacular Now
Komolyan elpazaroltnak éreztem azt a két órát az életemből, amit ezzel a filmmel töltöttem. Üres, semmitmondó, vontatott, és az egyébként egészen jó színészek is borzalmasan játszanak benne.

2. God’s Not Dead

Gondolkodtam, hogy ezt a tipikus „keresztény agymosó filmet” ítélem a legrosszabbnak, de végül megmentette az, hogy bár bárgyú módon, pocsék színészek által eljátszott két dimenziósan lapos karakterekkel és értelmetlenségektől hemzsegő cselekménnyel, de mégis valami pozitív üzenetet próbált közvetíteni. A szándékot értékeltem, de aligha volt elég, hogy ne akarjam filmnézés közben kínomban levakarni a vakolatot a falról.

3. Csontváros
Hörr, a könyv se volt a szívem csücske, de hogy micsoda egy ótvaros mocsok rossz filmet sikerült készíteni hozzá! Még az a kevés értelem is kiveszett belőle, ami a könyvben megvolt, a casting borzalmas (a huszonéves színészek mellett a harmincas „szüleik” rettenetes hiteltelenül mutatnak), és néha még a zeneválasztások is röhejesek. Azt meg kell hagyni, hogy a látvány szép, de az kevés.

4. A beavatott
Fúú, ezentúl a filmek értelmetlenségét olyan skálában kell megadni, ahol a Divergent a végpont. Ebben a világfelépítésben, cselekményben, karakterkidolgozásban egyszerűen minden mintha taszította volna a logikát, és hiába castingoltak bele bizonyítottan tehetséges fiatal színészeket, ha egyszer nem kaptak egy forgatókönyvet, amivel lehetett volna normálisan dolgozni.

5. Ha maradnék
Ezzel a filmmel kb. az a bajom, hogy pontos feldolgozás... vagyis semmivel sem lett mélyebb vagy értelmesebb, mint a könyv. Sőt: a Mia nagy szerelmét játszó srác nem volt egy nagyon szimpatikus színész, így még jobban utáltam, mint a könyvben.

Időről időre előfordul, hogy felfedezek magamnak egy-egy színészt annyira, hogy aztán tőle minden fellelhetőt megnézek, őket emelném ki a következőben.

Az év kedvenc színésznője: Shaileen Woodley – Ehh, igen annak ellenére, hogy legrosszabb filmes listán is kettő van, amiben ő játszotta a női főszerepet, nem érzem, hogy ez az ő hibája lenne. Alapvetően tehetségesnek tartom, elég sokszínű a játéka, és érdekes projektekbe is bekapcsolódott, nem csak borzalmas filmekbe. Mindenesetre el bírnám viselni, ha a jövőben többet nem játszatnának vele szexuálisan ébredező, lázadó kamaszlányt, egy kicsit már unalmas.

Az év kedvenc színésze: Ansel Elgort – És nem azért, mert helyes, nekem nem jön be egyébként. Neki konkrétan olyan zsenge a színészi pályafutása, hogy minden filmet meg tudtam nézni, amiben szerepelt, amik közül egyedül A beavatott című fiaskó nem tetszett, de még ott is pislákolt, hogy azért próbált színészkedni a pocsék forgatókönyv mellett. Viszont a többi három filmben fantasztikus volt, fiatal kora ellenére szerintem nagyon sok benne a potenciál, hihetően ad át összetett érzelmeket is. És úgy tud sírni, hogy a szíved szakad meg abba is, ha csak nézed, ami férfiaknál ritka kincs.

Éés a fiúknál van még valaki, jelesül Sam Claflin, akinek kijött tavaly négy egész filmje, amiből sikeresen meg bírtam nézni kettőt, meg pár régebbi projektjét. Szeretem benne azt a melegséget, amit az érzelmes szerepeibe belerak, de közben van egy sajátos stílusa is. Ráadásul neki már sírnia se kell, elég ha hosszan és szomorúan elnéz a kamera mellett, már rosszul vagyok. De igazán azzal bizonyította be nekem, hogy milyen jó színész, hogy a sok interjú ellenére, ami alapján megkedveltem, a The Riot Clubban olyan jól tudott rohadékot játszani, hogy komolyan elhittem neki, és utáltam.

TOP 5 sorozat:

1. Once Upon a Time

Változatlanul a fő bűnös élvezetem ez a tündérmese-feldolgozás sorozat. 2014-ben jóban voltunk, a harmadik évad első felét ugyan nem szerettem annyira még tavalyelőtt, de a második felét nagyon is, és a Frozen-szál behozásával a negyedik évadra is érdekes tudott maradni a történet. Kíváncsi vagyok, lesz-e tavasszal végső finálé és ha igen, milyen.

2. Once Upon a Time in Wonderland
Amikor elindult ez a rövid spin-off, egy darabig nem is néztem, tartottam tőle, hogy hamvába holt ötlet. De kellemesen csalódtam:  a történetnek nagyon jót tett a sorozat limitált hossza, ami miatt nem voltak üresjáratok, célirányosan tört végig a sztori a végkifejlet felé. Emellett még a főszereplők is igen kellemesek voltak, Alice-t és Willt nagyon szerethetőnek találtam, csak Cyrus lett volna kevésbé ultrapapucs, meg a Vörös Királynő kevésbé irritáló. Ja és az anyasorozatra is jellemző okádék CGI itt a rengeteg csodaországi díszletezhetetlen háttér miatt még szembetűnőbb.

3. Trónok harca 1. évad

Hát végre ez is megtörtént, megadtam magam a tömegpszichózis nyomásának, és elkezdtem nézni a sorozatot. Sokkal jobban élveztem, mint a könyvet, amit annyira vontatottnak találtam, hogy csakhamar beletört a bicskám. A filmben valahogy ugyanazok az események sokkal gyorsabban zajlanak, aminek örültem, csak a sok gusztustalanul lottyadt női és kevés gusztustalanul lottyadt férfi test látványának nem örültem.

4. Jack és Bobby
Ezt az egyévados sorozatot nyáron nosztalgiából néztem végig, ugyanis egyszer már láttam, de az utolsó két rész pár részletén kívül semmire sem emlékeztem belőle. Igazából egy viszonylag sima gimis kamaszdráma, amit az tesz különlegessé, hogy párhuzamosan fut egy negyven évvel későbbi dokumentumfilm-forgatással, ugyanis az egyik címszereplőből, Bobbyból az Egyesült Államok elnöke lett felnőttkorában.  A kezdet azonban korántsem volt rózsás, ugyanis az apja elhagyta a családot, az anyja pedig egy szabadszellemű, könnyűdrog-használó egyetemi tanár volt, akinek a gyereknevelési tálentuma eléggé korlátozottnak volt mondható. A kis geek, kiközösített Bobbyt így a bátyjának, Jacknek kellett a szárnyai alá vennie, hogy valamelyest normális élete legyen a középiskolában. Maga a történet nem mindig kötött le olyan nagyon, de az érdekes volt, hogy miképp formálták Bobby gyerekkori tapasztalatai a felnőtt élete egy-egy részletét. Ezen kívül vicces volt még látni, hogy milyen mára befutott fiatal színészek fordultak meg a sorozatban (Bobbyt ugyebár Logan Lerman alakította, de játszott benne Bradley Cooper és Shailene Woodley is).

5. Dragons: Riders of Berk, illetve Defenders of Berk
Ez a sorozat fantasztikus volt arra, hogy visszarázódjam a világ hangulatába. Szerettem a sztorit, a karaktereket, azt a sok kis pluszt, amit a sorozat a filmekhez hozzárak, egyszerűen csak olyan jó és szívmelengető volt nézni.

TOP3 (számítógépes) játék:

Ilyen a Dear Esther látványvilága

1. Dear Esther
Ez minden könyvmoly álma: egy interaktív novella. Igazából sok interakció mondjuk nincs, egy lakatlan szigeten járkálhatsz viszonylag szabadon, ami a szép grafikának köszönhetően meglehetősen realisztikus érzést ad, és miközben alaposan körülnézünk, a narrátor elsőre meglehetősen véletlenszerűen dobált mondataiból lassan kikerekedik a történet... nem tudom jobban elmagyarázni, ezt át kell élni, kb. három óra végigcsinálni, de nagy élmény.

2. 2048
Avagy tili-toli újratöltve. Ez a hatványozós csoda a tavasz vége-nyár eleje időszakomban elég meghatározó volt, jó sokat toltam ezt a játékot, míg végre egyszer sikerült kijátszani, na azóta se jött össze többször. Bár én sosem voltam jó az ilyen játékokban, szóval ez végül is eredmény.

3. Dragons: Rise of Berk
Ez az Így neveld a sárkányod-franchise-hoz tartozó építgetős játék nyár óta köti le a fölös energiáim egy részét. Igazi rajongóknak melegen ajánlott, ugyanis van saját története, ami erősen épít mind a sorozatra, mind a filmekre. Az volt még érdekes benne, hogy viszonylag a projekt kezdeti szakaszában elkezdtem már vele játszani, és azóta folyamatosan tapasztalom, amennyit fejlődött a játék, a csata-mód behozása például nagyon jó ötlet volt, bár eleinte tartottam tőle.

TOP10 zene, ami meghatározta a 2014-es évemet:

1. Peter Hollens
Nem is tettem végül is más Youtube-ost a listára, pedig lehetne, de egyértelműen ő volt az, aki a legjobban megfogott. Egyszerűen nem tud olyat csinálni, amit ne szeretnék, dolgozzon fel klasszikus dallamokat vagy modern popszámokat, parodizáljon vagy gondolja teljesen komolyan, mindent élvezek. Gyönyörű hangszíne van, és nagy türelme meg ügyessége, hogy ezeket a bonyolult a’capella dalokat ilyen szépen kidolgozza. És azt külön szeretem, hogy a videók is klasszak és kreatívak hozzá.

2. Imagine Dragons – Night Visions
Hallgattam én már Imagine Dragonst 2013-ban is, a Radioactive című számukkal találkoztam először. Azonban az nem nyerte el maradéktalanul a tetszésem, és ebben az évben fedeztem fel igazán, hogy mennyire sokoldalú ez az együttes. Ezt nagyrészt Peter Hollensnek köszönhettem, mert ő csinált pár nagyon jó covert a számaikhoz.
Hát most komolyan, hallgassátok meg egymás után ezt a két számot... és ez ugyanaz az együttes!

3. Begin Again soundtrack
Egy zenészekről szóló filmnek talán nem csoda, hogy jó zenéje van, de ez különösen igaz volt itt. Ugyan Adam Levin számait nem mind szerettem, mert túl kereskedelmi nyalókák voltak (bár azok is akartak lenni a történet alapján), de Keira Knightley egyszerűen fantasztikus, és azoknak a számoknak, amiket ő énekel mind rendkívül erőteljes és kicsit alternatív szövege van, nagyon szerettem őket.

4. Az emlékek őre-kísérőalbum
Amióta Az éhezők viadalához 2012-ben kiadtak egy kísérőalbumot olyan számokkal, amik nem jelentek meg a film zenéjében, azóta nagy divat lett ez, és idén már jópár kísérőalbum is kijött olyan filmek mellé, amiknek amúgy instrumentális a soundtrackje. Nekem ez lett a kedvencem, egyszerűen azért, mert minden számot szerettem rajta, jó a hangulata, illik a filmhez, és ugyanazokat az üzeneteket közvetíti.

5. Tom Odell
Hát, itt nincs sok izgalom, egy szőke srác meg a zongorája, DE ami kiemeli mégis számomra, az az a nyers érzelem ( néha indulat), amivel játszik és énekel, fantasztikus.

6. Stuck in Love soundtrack
A filmben a zenéje volt az egyik, ami nagyon megfogott. Hangulatos számok szerepeltek benne, többnyire kicsit country-s, kicsit alternatív stílusban, ami nekem nagyon közel áll a szívemhez. Sok akusztikus gitárpengetés és érzelmes dallamok jellemzik a zenét, ami jól illett a film hangulatához.

7. Csillagainkban a hiba soundtrack
Ezek is ugye nagyrészt olyan számok, amik tényleg benne voltak a filmben, hát még szép, hogy szerettem őket. Szerencsére a többségüknek sikerült megragadnia a könyv lényegét és hangulatát. Ed Sheeran a maga számát még a The Voice-ban is elénekelte duettként, most ezt mutatom meg.

8. Így neveld a sárkányod II. zenéje
Már az egyét is imádtam, de azt még tudták fokozni pár kreatív ötlettel és az éneklős betéttel, ami kifejezetten jól sikerült. A számot, amit kiemeltem, azért szeretem, mert a fő témát szerintem nagyon kreatívan sikerült beemelni egy könnyűzenei közegbe, a filmben ez rettentő hatásos volt.

9. A Jégvarázs zenéje
Vicces, amikor tavalyelőtt decemberben először kezdett fellángolni a Frozen-láz, nekem még nem tetszett a zenéje. A Let It Go-ról az volt a véleményem, hogy jó, de semmi különös, kissé túlértékelt. Aztán már 2014-ben megnéztem a mesét, és egyre jobban megszerettem a zenét is. Azóta a Let It Go lett a hivatalos önsegítő dalom Zh-k és vizsgák idejére. XD De szigorúan csak angolul, a magyar szöveggel a világból ki lehet kergetni.

10. The Hanging Tree
Bár a film kísérőalbuma ezúttal annyira nem jött be, mint az előző kettő, túl modern hangzású lett szerintem, de a soundtracket még mindig nagyon szeretem és különösen is ez a csoda emelkedett ki, amit napokon át csak hallgattam és hallgattam és nem bírtam egyszerűen megunni. Gyönyörű lett a dallam (köszönet érte a The Lumineersnek), és ahogy utána kibővül a szám a kórussal, majd a zenekarral, az lélegzetelállító.

Blogszülinapi előkészületek

Az a helyzet, hogy egy kicsivel több, mint egy hónap van hátra a blog negyedik születésnapjáig. Tervezek dolgokat (amikből nem tudom, mi valósul meg), mindenesetre próbálkozom.

Az utóbbi időben a blog kapcsán is sokat töprengtem mindenfélén, de kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is, ezért összeeszkábáltam ezt a kis kérdőívet:

http://goo.gl/forms/ny9iCPkVp8

Kérlek benneteket, tiszteljetek meg azzal, hogy kitöltitek, illetve a végén szereplő rubrikába írtok kérdést, és ezzel hozzájárultok egyik szülinapos tervemhez, a Kérdezz-felelek bejegyzéshez!

Coming-of-age és túlzottan is relatív realitás

Patrick Ness – Soha nincs vége

(Könyvkuckó)

Csak tisztázzuk: ez a könyv annál jobb, minél kevesebbet tudsz róla, úgyhogy, ha rám hallgatsz, bezárod ezt az ablakot, megveszed a regényt és elolvasod. De ha esetleg további bátorításra van szükséged, akkor leírom, én mit gondoltam a könyvről.

A Soha nincs vége meglehetősen hatásosan indít: főszereplőnk, akinek ekkor még a nevét sem tudjuk, öngyilkosságot követ el. Egy téli napon beleveti magát a jéghideg, háborgó tengerbe, és meghal. Azonban ezután nem az történik, amire számít: felébred egy másik helyen, ami pont úgy néz ki, mint az angliai kertváros, ahol kiskorában laktak, csak épp sokkal-sokkal nyugtalanítóbb. Seth hamarosan arra a következtetésre jut, hogy a saját, személyes poklába került. Amikor azonban felderíti az elhagyatott, kopár, szokatlanul meleg várost, rájön, hogy koránt sincs egyedül, újdonsült társai pedig elmesélnek neki egy őrült történetet, ami, ha igaz, akkor Seth még nem halt meg, és talán van még egy esélye helyrehozni a dolgokat.

El kell mondanom, hogy ennek a könyvnek, mint általában Ness magyar kiadásainak, baromi látványos borítója van. A minimalizmusával együtt is azonnal felkelti az emberek kíváncsiságát, a már szinte védjeggyé lett többrétegű, kivágott külső borítós megoldás pedig azonnal lapozásra késztet. Mivel nálam volt az előadóban is, szinte nem múlt el úgy nap a héten, hogy valaki nem kérdezett volna rá, mi ez a könyv. A címe is sok embert gondolkodóba ejtett, mivel éppen Zh-időszak közepén tartottunk, feltételezték, hogy a szenvedéseinkre vonatkozik. :D Mindazonáltal a regényre magára is nagyon megállja a helyét, de ezt nem igazán fejthetem ki bővebben anélkül, hogy spoiler lenne.

Szóval a történet végig Sethet követi, noha külső elbeszélős. Eleinte a fiú története annyira kizárólagos, hogy a könyv első párszáz oldalán konkrétan senki mással nem találkozunk a jelenben. Sethnek jómódú középosztálybeli létezése ellenére igencsak tépett élete volt, ami miatt talán nem annyira csoda, hogy el akarta dobni magától. Amikor kiskorukban egyedül maradtak otthon az öccsével, a kisfiút elrabolták, és habár végül megkerült, Seth mindig úgy érezte, hogy a szülei őt okolták a történtek miatt, ezért távolodtak el tőle, zárták őt ki szinte teljesen a családi életből. Ezenkívül a fiú meleg, és bár úgy érezte, megtalálta élete szerelmét Gudmundban (igen, ez a srác neve, Gudmund), végül ez a kapcsolat zátonyra futott, és Seth nem tudott túllépni azon, hogy elvesztette ezt a jelentős érzelmi kapaszkodóját.

Később Seth talál segítőtársakat Regine és Tomasz személyében, akik mindketten sötét múlttal a hátuk mögött kerültek a kopár kisvárosba, és ijesztően kilátástalan jövővel néznek szembe. Regine nagy termetű, mackós, kicsit goromba természetű lány, aki azonban jól ellensúlyozza Seth bizonytalanabb, érzékenyebb viselkedését. Tomasz jópár évvel fiatalabb náluk, ami borzalmas is lehetne, hiszen a legtöbb filmben/könyvben a fiatalabb kölykök azért vannak, hogy picsogjanak és bajba keverjék a főhősöket, de ez a fiú üdítően okos, talpraesett és önálló volt, nagyon megkedveltem. Persze előbb-utóbb fény derül a titkaikra, ami sok feszült pillanatot eredményez, de jó volt, hogy nem lógtak a levegőbe, hanem őket is igazán mélyen megismerhettük.

A másik kiemelkedő tulajdonsága a könyvnek, hogy SOHA nem tudtam, mi fog történni legközelebb. Ness szándékosan úgy építi fel a történetet, hogy semmit se vehess készpénznek és egy idő után azt is megkérdőjelezd, mi a valóság. Kicsit az Inception jutott ilyen szempontból eszembe a könyvről, de számomra még az a film sem volt ennyire elbizonytalanító, ott jobban tudtam követni, merre tartanak a dolgok, ellenben itt elképzelésem sem volt, hogy mi gömbölyödik ki végül az egészből. Ugyebár Seth az elején elkönyveli, hogy ez a pokol, ami legfeljebb csak az ő fejében létezik, majd amikor találkozik a többiekkel, és az egyszeri olvasó azt hinné, érti, mi folyik körülötte, kedves egyetlen főhősünk olyan erősen elkezd kételkedni, hogy az egy idő után minket is teljesen összezavar. Seth rendszeresen azt műveli, hogy elképzeli magában a következő gondolatsort: ha ez egy regény vagy film lenne (tehát egy kitalált történet), akkor a következő pillanatban ez meg ez történne. És amikor tényleg megtörténik, akkor úgy érzed, hogy az író szórakozik az agyaddal, mégpedig meglehetősen hatásosan.

És persze az is nagyon imponált nekem, hogy ez a könyv olyan mély, mint a Mariana-árok. Ilyen szempontból elsősorban Seth jellemfejlődése áll középpontban, az ő részéről igazi felnövési tanmese ez a történet. Kezdetben a fiú eléggé önző, mivel csak a saját fájdalma, az élete során elszenvedett sérülések foglalkoztatják, majd ahogy szép lassan elkezd a lelke gyógyulni, kinyílik, hogy azzá a szerető, gondoskodó, felelősséget vállalni képes emberré legyen, akivé mindig is válnia kellett volna. A megértés és a megbocsátás fontosságát hangsúlyozza a könyv, mert Sethnek ehhez a gyógyuláshoz nagyon sok emberrel meg kell békülnie, nem utolsósorban saját magával is, és felfedezi, hogy hiába okoztak neki sok fájdalmat a szerettei, ez nem szándékos volt, sőt, Gudmund például azért nem tudta őt jól szeretni, mert annyira felaprózta magát abban, hogy mindenkinek a fájdalmát enyhítse a környezetében. És végül, de nem utolsó sorban: amíg élsz, addig mindig van lehetőség tenni valamit a kapcsolataidért. Addig SOHA NINCS VÉGE. Au, ugye?

A befejezés  merész, mégis, szerintem tökéletesen illett a regény egészéhez. Ennek ellenére elgondolkodtam, hogy falhoz vágom a könyvet, egyetlen pillanatig. Aztán meg szerettem volna Ness nyakába borulni, ki érti ezt?

Végezetül, hadd ajánljam figyelmetekbe Aimee Mann Borrowing Time című számát, aminek szövegéből a könyv mottója lett.

Kinek ajánlom? Inkább idősebbeknek. Amellett, hogy YA elvileg a könyv, emészthetőség terén szerintem ez túllő a korosztályon (és bemutat mindenkinek, aki azt állítja, hogy a korosztályos regények között nincs minőségi irodalom).

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Zseniális, a magyar is, az eredeti is. nagyon tetszik hogy a magyar, bár teljesen más, megtartotta az angol borító színvilágát.

Kedvenc szereplők: (1) Seth (2) Tomasz (3) Regine (4) Gudmund (5) Vezető

Kedvenc jelenetek: (1) kezdőjelenet (2) Seth rájön, mi történt az öccsével a valóságban (3) Seth látja Regine halálát (4) Tomasz hős lesz (5) a hármas beszélgetései Seth nappalijában

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: hogy soha nem látták a Vezető arcát, az mérhetetlenül félelmetesebbé teszi

Futurikus Csipkerózsika

Anna Sheehan – Hosszú álom

(Könyvkuckó)

Rosalinda Fitzroyra hatvankét év hibernáció után a lakóparkjukban felfedező túrára induló srác talál rá, aki első riadalmában (azt hiszi, hogy ügyetlenségében megölte a lányt) mindjárt szájon át is lélegezteti. Rose-nak azonban mesébe illő ébredése után nem csak a túlságosan hosszú hibernációs álom mellékhatásaival és a média figyelmével kell szembenéznie: az eltelt idő, egy háború és egy óriási járvány miatt mindenki halott, akit valaha ismert, nem csak a szülei, hanem a szerelme, Xavier is. Ilyen körülmények között igazi kínszenvedés visszatalálni a hétköznapok kerékvágásába, Rose azonban sok-sok segítséggel elkezdi venni az akadályokat, amíg egy napon egy robot nem érkezik a lakóparkjába, ami megpróbálja megölni őt.

A Hosszú álom azon kevés könyvek egyike, amik esetében tényleg érdemes alaposan megnézni a borítót, mert az egész regény élménye össze volt számomra sűrítve azon a kékségen. Először giccsesnek tűnt, aztán elkezdtek feltűnni az apró részletek, például az áramkörminták a szélén, vagy a borítón szereplő lány sötét, szinte kétségbeesett tekintete, amitől más szemmel kezdtem nézni rá, és a szépséges külső mögött észrevettem a sokkal mélyebb és sötétebb tartalmat.

Rose története is ilyen: az elsőre szépecskén és tiniregényesen induló sztori mögött végig meghúzódik a nagy, sötét szörny: egészen pontosan milyen volt a viszonya Rose-nak a szüleivel, miért és hogyan került rendszeresen hibernált állapotba, és végül hatvankét évvel ezelőtt miért nem ébresztették fel többet? Rose mindezen kérdéseinkre a regény első percétől tudja a választ, nincs itt semmiféle amnézia utáni releváció, hanem annál valami sokkal mélyebb és emberibb, mégpedig az, hogy nem bír szembenézni a történtekkel. Rose meggyőzte magát, hogy neki kell lennie a tökéletes kirakatgyereknek, aminek a szülei szerették volna, és hogy minden, ami történt, az az ő hibája. Nagyon-nagyon sok idő kell ahhoz, hogy felismerje, milyen mélyen is törték meg igazából a szülei, és hogyan tették tönkre apránként az életét, és ez az út, ami igazából kiemelte számomra a könyvet. Rose persze nem feltétlen szimpatikus minden pillanatban, sokszor túlságosan passzív és nem mer kiállni magáért, de a háttere miatt ez érthető.

Mindeközben a felszínen nem történik olyan sok minden, főhősünk gyógyulgat, újra elkezd iskolába járni (jaj nekünk), közben pedig megismerkedünk a szomszéd sráccal, Brennel, és a biológiai kísérletek során létrehozott génmanipulált szuperemberrel, Ottóval. Időközben Rose felidézi a Xavier-vel való kapcsolatát, így közvetve őt is megismerjük. Bren az átlagember a sztoriban, népszerű az iskolában, és Rose-nak persze tetszik, de a fiú nagyon jóindualtú és segítőkész, szóval számomra szerethetővé vált. Otto sokkal jobban hasonlít Rose-ra abban, hogy introvertált egy kicsit, és eléggé elüt az átlagtól. Az ő története nagyon-nagyon érdekes volt, meg úgy általában, ahogy a világot, az embereket látta, és ahogy kommunikált, azt valami lenyűgözően sikerült kidolgozni, amikor beszélgettek, akkor csak úgy faltam az oldalakat. Xavier-vel se volt szokványos a lány kapcsolata, hiszen a rendszeres hibernációk miatt a fiú gyorsabban öregedett nála, így abból, hogy a lány még a pelenkáját is cserélte, elértek odáig, hogy kamasz korukban volt egy időszak, amikor egyidősek voltak, és egymásba szerettek. Ezzel kapcsolatban nagyon érdekes volt, amint láthattuk, hogy ugyanaz a kapcsolat hogyan változik az életük során, miként vesz fel új és új jelentéseket.

Ami még tetszett a könyvben az a meglepően barátságos jövőképe. Az átlagos disztópiákhoz képest, ahol jött egy nagy katasztrófa, és minden szarrá ment, ebben a történetben a technikai fejlődésnek sikerült kicsit ráncba szednie a dolgokat, és egy apokaliptikus járvány után a világ még mindig egészen élhető hely. Tetszett az a logikus gondolat, hogy a népesség drasztikus csökkenésével több erőforrás jut egy emberre, csökken a szegénység, a bűnözés. Mondhatjátok naivnak, de akár ilyesmi is lehet a jövő, kisülhetnek jó dolgok is tragikus eseményekből. Persze nyilván nem minden szép és jó, elnyomás, hatalmi harcok még mindig vannak, de én személy szerint élveztem, hogy nem a napi életben maradás a szereplők legnagyobb problémája. Plusz ez olyan kellemes dolgokkal járt együtt, mint a nemi és etnikai egyenlőség, hiszen, lássuk be, Otto még csak nem is ember egészen, mégis ki tudta küzdeni magának, hogy egy elit iskolában tanulhasson, ami azért nem rossz.

A regénynek olyan befejezése van, ami hiába lezárt, mégis folytatásért kiált. Tavaly meg is jelent a második rész angolul No Life But This címmel. Mindenképp kíváncsi vagyok rá, mert nagyon sok lehetőséget látok még ebben a történetben, szeretnék többet olvasni Ottóról és a családjáról, és persze Rose további sorsa is érdekel.

Kinek ajánlom? Ha az érzelmi vonzata érdekel elsősorban a történetnek, akkor mindenképp olvasd el, párját ritkítóan jó könyv.

Kinek nem ajánlom? Öhh... nem kell túl komoly sci-fit várni tőle, oké?

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Szép az első angol borító is, de a mögöttes tartalmak miatt jobb szeretem a másodikat, amivel magyarul is megjelent.

Kedvenc szereplők: (1) Otto (2) Rose (3) Ben (4) Xavier (5) a kutya

Kedvenc jelenetek: (1) Otto a családjáról mesél Rose-nak (2) Rose és Xavier összejönnek (3) a kezdés (4) Xavier felfedi magát Rose előtt (5) Rose végre elismeri, mit tettek vele a szülei

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: Otto különleges képességei