Az egyik szemem sír, a másik meg be van fagyva

Jégvarázs

(Filmszemle)

Rám parancsoltak, hogy írjak erről a meséről, úgyhogy Meggie, ez neked megy sok szeretettel. ;)

Elza és Anna az aprócska északi királyság, Aerendil hercegnői, és elválaszthatatlanok egymástól. Azonban Elza nem hétköznapi kislány: varázsereje van, ami bármit jéggé fagyaszt a közelében. Egy alkalommal a játék hevében megsebesíti Annát, ezért a szülei úgy döntenek, hogy a képességét nem szabad használnia, sőt, titokban kell tartania mindenki előtt, és hogy Annát megvédjék, a kőtrollok mágiájával kitörlik emlékezetéből nővére másságát. Azonban az eset mély nyomokat hagy mindkettejük lelkében: Elza félni kezd az erejétől és ezért egyre inkább bezárkózik, Anna pedig nem érti, miért taszította el őt magától a testvére.

A helyzet csak egyre rosszabbá válik, amikor néhány év múlva a lányok szülei meghalnak egy tengeri viharban, miután Elza a trón várományosává válik. Három évvel később sor is kerül a koronázásra, azonban az ezt követő ünnepségen Anna kiborul, kérdőre vonja a nővérét, aki pedig rémületében nem képes kontrollálni az erejét. Elza szégyenében a hegyekbe bujdosik, ahol életében először szabadon kezdi használni a képességeit, azonban ennek ára van: tudtán kívül a lány az egész országot mágikus télbe borítja. Anna vállalja magára a feladatot, hogy megkeresse Elzát, és rávegye: hozza vissza a nyarat Aerendilbe.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem gyerekkorom meghatározói voltak az egész estés Disney-rajzfilmek. Így utólag visszatekintve ezeket a történeteket, különösen a klasszikus hercegnős meséket, elég bugyutának és sekélyesnek találom, főleg az zavar most már bennük, hogy véletlenül sincs személyisége egy szereplőnek sem. :D Kivételek persze akkor is voltak már, a Mulanban meg a Herkulesben például most sem látok kivetnivalót, úgy általában viszont sok támadás éri ezeket a történeteket, mert rossz üzeneteket közvetítenek a lányoknak, etc. Szerintem ez ugyan túlzás, de azért ma már elvárok valamivel több igyekezetet és igényességet ezektől a történetektől, ha másért nem, legalább azért, hogy majdan ne legyen kínszenvedés az a cirka két óra, amit a gyerek mellett kell töltenem a moziban. És ezzel valamilyen szinten a Disney is tisztában van, az újabb meséiken (Tangled, Merida, Wreck It Ralph) már kifejezetten látszik az igyekezet.

A Frozen is ebbe a koncepcióba illeszthető bele: próbálja megtartani a királylányos mesék és általában a

Disney-mesék azon elemeit, amik miatt megszerettük őket, de közben igyekszik olyan újításokat hozni, ami miatt a modern ízlésnek is meg tud felelni. A legnagyobb dobása szerintem a két főszereplő, és az a tény, hogy az ő testvérkapcsolatuk áll a történet középpontjában. Anna kevésbé hat újdonságként, cserfes, életvidám és totálisan naiv, de ami kiemeli, az a talpraesettsége és az önállósága, még véletlenül sem várja el a hercegtől fehér lovon, hogy megmentse (ám ha a herceg elég helyes, szíves-örömest a karjába omlik... de erről majd kissé később). Ő is meglepően sokrétegű és érdekes főszereplő, de Elza még inkább az. Nagy nehézségeket okoz számára önmaga elfogadása, ugyanis évekig félt a képességétől, amire az emberek azt mondják, hogy átok, rá pedig hogy szörnyeteg, de amikor végül is szabadjára engedi az erejét, rájön, mekkora boldogságot is okoz ez neki, és emiatt két tűz közé kerül: az uralkodói kötelességei és a személyes kiteljesedése látszólag ellentétben áll egymással. Plusz ugye abból a tényből adódóan, hogy az egész életét a szobájában kuksolva töltötte, szociálisan enyhén szólva is frusztrált, nehezen alakít ki kapcsolatokat és nem tud megnyílni igazából senki előtt sem. Ezek a problémák pedig rendkívül sokszínű és bonyolult konfliktusokat hoznak létre a történet idejére, és tényleg formabontóan emberiek és elgondolkodtatóak.

Persze, vannak külső kalandok is a történetben, bár ezek aránytalanul egysíkúak (ömm... felmennek egy hegyre és lejönnek egy hegyről? jó, plusz-mínusz pár farkas és óriás, vérengző hóember), a hangsúly meglepő módon tényleg a szereplők közötti konfliktusokon és emberi nehézségeken van, ami nagyon érett és haladó problémafelvetés, nem is tudom, láttam-e valaha ilyet a Disneytől. Az újabb rajzfilmjeik jobban koncentrálnak a karakterekre, de azokban is sokkal hangsúlyosabb a történet, míg az szinte a Jégvarázs esetében másodlagos. Épp ezért örültem, hogy tényleg így is marad ez végig, és nem lesz főgonosz, de aztán a film végén kiderül, hogy mégiscsak van gonosz karakter, akit le kell győzni, és én ettől egy hangos „NEEEE!”-sikolyban törtem ki, szerintem abszolút nem kellett ide ez, a gyerekek akkor is élvezték volna a filmet, ha nincs egy sarkított gonosz figura benne, és akkor is értették volna, mi akar lenni a tanulság.

A másik még, amivel félsikert értek el nálam az alkotók, az a szerelmi szálak és kezelésük. Anna a film elején belekezd az univerzum legsarkítottabban disneys románcába a jóképű herceggel, Hansszal, akinek konkrétan öt perc után alél a karjába és pár óra ismeretség után már a felesége akar lenni. És itt jön a csattanó, amit imádtam: Elza nem hogy nem adja az áldását a frigyhez, de nagyon határozottan közli Annával, hogy nem kötheti össze az életét valakivel, akit egy napja ismer. Ezt később megerősíti Kristof is, a másodiknak felbukkanó rezidens pasi, aki ugyan nem jóképű és nem herceg, de nagyon jó a humora és helyén van a szíve. (Én már a trailer alapján neki szurkoltam.) A szánjelenet (bővebben lásd Meggie értékelésében) tényleg az egyik leglenyűgözőbb és legviccesebb rész az egész filmben, amikor a fiú szabályosan lehülyézi Annát, amiért egy vadidegenről azt hiszi, hogy az igaz szerelme. És ez nagyon király meg minden, CSAKHOGY Anna ezek után ugyanígy egy nap alatt halálosan beleszeret Kristofba is, és az már aztán igaz szerelem a javából, ezért számomra a kritikai értéke a korábbi eseményeknek megkérdőjeleződik. Ráadásul az az üzenet is szép lenne, hogy Annának választania kell a felszínes értékek és kapcsolat, meg a valódi, mély dolgok között, de nem is ez történik, mert Anna igazából nem kerül döntéshelyzetbe, sajnos.

-NEM!
- De hát őt már KÉT napja ismerem!

És amitől különösen kiakadtam, az a történet vége... nincs semmi bajom a hepienddel, mert ez mégiscsak egy mese, de a szeretet ereje olyan varázsütésre oldja meg a korábban felvázolt rettenetesen összetett problémákat, mintha soha nem is léteztek volna, én meg csak néztem, hogy „itt meg mi a bánat történt?”. Még Annának értem, miért megváltás a szeretet, ezt elmagyarázta a történet, de Elza esetében kellett volna még néhány szót fecsérelni a dologra, mondjuk egy motivációs éneket arról, hogy hogyan fejlődött a jelleme a történtek hatására.

Egyébként úgy reklámozzák a történetet, mint a híres A hókirálynő mese feldolgozását, de aki valaha is csak a közelébe került annak a történetnek, tudja, hogy semmi köze ehhez, legfeljebb Elza különleges képességét merítették onnan. Ezt annyira nem szerettem a filmben, azt viszont igen, hogy legalább skandináv utalásokat tettek bele többet is, különösen a kőtrollokat értékeltem és találtam igazán különleges elemnek ebben a mesevilágban. A látványvilág is gyönyörű, maximálisan éltek a téma által felkínált havas-jeges jellegű tájakban rejlő lehetőségekkel.

Még néhány szót ejtenék a mese zenéjéről: a megjelenés után  a csapból is az folyt, hogy ennek a mesének van a világon a legkülönlegesebb zenéje, és én ez alapján őszintén szólva többet vártam. Az elején a nyitózene rettentő jó (szintén a skandináv beütéstől), de aztán a többi szám a szokásos, kellemes, de középszerű énekeljünk-az-érzéseinkről-musical-módra Disney-zenék, és bár próbálták sokszínűvé tenni, nekem mégsem állt össze egy olyan jellegzetes érzés a zene alapján, ami kiemelné a többi közül. Persze pár számot azért érdemes hallgatni belőle, leginkább az agyonreklámozott Let it go-t. :) Én egyébként angolul néztem a mesét, és ezek után belehallgattam a magyar dalszinkronba, ami megdöbbentően rossz lett. A szöveg gyakran nem áll szinkronban a karakterek gesztikulációjával, és egyenesen ellentétes az eredeti szöveg jelentésével és a történet logikájával. :D Aki teheti, ezt érdemesebb angolul nézni, sokkal szebbek és szellemesebbek úgy a dalok.

Összességében élveztem nézni a mesét, teljesen lekötött, végig tudtam izgulni rajta, és néhány helyen kifejezetten elgondolkodtató volt. Persze néhol még mindig giccses, logikátlan vagy túlegyszerűsített, de határozottan jó úton halad, érdemes megnézni.

Kinek ajánlom? Romantikus lelkületűeknek, önbizalom-hiányos különcöknek, hóimádóknak.

Kinek nem ajánlom? Aki túl felnőttnek érzi magát egy hercegnős meséhez, és nincs is kisebb gyerek a közelében.

10/8 pont

Azok a csodás mutánsok

Jus Accardo – Touch – Érintés (Denazen I.)

(Könyvkuckó)

Emlékeztek a Jonatán Könyvmolyképző programra? Ez egy olyan olvasásnépszerűsítési program volt általános iskolásoknak és később felnőtteknek, amikben a könyvek alapján kellett játékos feladatokat megoldani. Én annak idején vagy négy-öt egymást követő évben is végigcsináltam, és nagyon megszerettem a könyveket, amiket megismertetett velem.

Aztán megromlott a viszonyom a Könyvmolyképző Kiadó kínálatával, főleg a Vörös Pöttyös-sorozattal. Mert tény, hogy adnak ki kifejezetten jó könyveket is a válogatásban, de a többségük inkább középszerű, sőt, néha kifejezetten rossz. Ezért vettem észre magamon, hogy fenntartással kezelek mindent, ami magán viseli a sorozat emblémáját. Azonban idén télen úgy alakult, hogy három VP került a karácsonyfa alá, ugyanis pont olyan könyveket sikerült kiadniuk, amiket régóta vártam a magyar piacra. Ez az egyikük.

Deznee Cross elviselhetetlenül munkamániás és nemtörődöm apja nevelési hiányosságai miatt már gimnazistaként a bulizásban és az élvezetek hajszolásában találja meg önmagát. Hanem egy nap, amikor részegen botorkál hazafelé az erdőben, egyszer csak elé ront egy nagyon furcsa fiú, aki szemlátomást halálra van rémülve, és Dez cipőjét követeli. A srácot üldözik, a lánynak pedig megesik rajta a szíve, ezért segít neki a menekülésben. Hazaviszi a titokzatos idegent, aki Kale-ként mutatkozik be és szemmel láthatóan olyan hétköznapi dolgok sem magától értetődőek számára, mint hogy mi különböztet meg egy DVD-t egy családi fotótól. Az igazi meglepetés azonban csak akkor ér mindenkit, amikor Dez apja hazaér, ekkor ugyanis kiderül, hogy a fiút épp az ő emberei üldözik. Marshall Cross ugyanis nem egy ügyvédi iroda feje, hanem egy olyan titkos vállalkozás vezetője, ami különleges képességű embereket gyűjt, hogy aztán kényükre-kedvükre használják az erejüket. Kale pedig éppenséggel a legfontosabb fegyvere: a fiú érintése halálos, ezért a Denazen emberei nem riadnak vissza semmitől, hogy kézre kerítsék.

Ez volt a három közül az a könyv, amit magamtól a legkevésbé akartam megvásárolni, de aztán szembejött velem a beleolvasó a neten, és annyira érdekesnek találtam az első ötven oldalt, hogy muszáj volt megvennem a többi részt is. Ez jó döntésnek bizonyult, végig nagyon élveztem a regényt, és kifejezett sikerélményt okozott, hogy végre valamit gyorsan sikerült elolvasnom.

Pedig az ötlet egyáltalán nem újszerű... tulajdonképpen semmilyen aspektusában. Olyan szinten nem, hogy emlékszem egy regényre még a merengős korszakomból, ami majdnem pontosan ugyanerről szólt, és hasonlóan is kezdődött. De azt meg kell hagyni, hogy bár nem markol sokat a könyv, azt azért a kis öklébe szorítja, és elszalad vele. A történet végig izgalmas, fordulatos, és bár az elején azt hittem, hogy menekülős-nyomozós lesz az egész, hamar átcsap kémkedős-harcolós-összeesküvősbe, és végig fenntartja az érdeklődést. Az információk pont jó fokozatossággal csöpögnek, és bár egy-két dolgot könnyűszerrel kitaláltam, ezek a nagy egész szempontjából nem voltak igazán jelentős információk. Végig tartogatott meglepetéseket a könyv, hiszen a végén már alaposan bele lehet zavarodni abba, hogy ki tud miről és ki nem tud miről és ki ver át éppen kit. És az egésznek a hátterében egy sokkal nagyobb ívű dolog van, mint amit elsőre gondolnánk vagy a hőseink elsőre gondolnának, több generáción átívelő konfliktussal, amit nagyon szeretek.

A karakterekkel a viszonyom ambivalens volt. Szerettem Dez szemszögéből olvasni a könyvet, mert talpraesett, bátor lány és jól felvágták a nyelvét, ugyanakkor időről időre mindig az eszembe juttatta, hogy ha az életben találkoznánk, én bizony nemhogy nem kedvelném, de kifejezetten ellenszenvesnek találnám. Számomra elfogadhatatlan, hogy valaki ennyire a semmibe élje az életét, ennyire ne lásson semmiben értelmet, csak az önpusztításban. Bár mentegethetnénk, hogy az apja miatt lett ilyen, ami kétségtelenül igaz is (szép üzenet az oda nem figyelő szülőknek, hogy ezért érdemes visszavenni a munkamániából), de mégsem lett volna muszáj ezt az utat választani, ez a szememben gyengévé teszi, nem erőssé. Ugyanakkor a fejében töltött idő nyomán megtanultam sajnálni, és kifejezetten felháborítónak találtam, amikor mindenki úgy bánt vele, mint egy utolsó ringyóval, pedig egyáltalán nem az.

Akit teljesen elfogadtam és szerettem, az a másik főszereplő, Kale volt. Nem azért mert jóképű meg férfias meg mittudomén, hanem azért, mert teljesen ártatlan és totálisan össze van törve, ennek ellenére munkál benne a szeretet meg a jóság. Kale az egész életét a Denazen egyik csinos cellájában töltötte, ahol rendszeresen megkínozták, mind érzelmileg, mind fizikailag, és arra kényszerítették, hogy embereket öljön meg. Ezért amikor végre kiszabadul, és a saját kezébe veszi az irányítást, akkor egyszerre rácsodálkozik az egész világra, amit eddig nem ismert. Nagyon szép folyamat volt ez, és én igazán élveztem minden pillanatát. Emiatt van egy kis félelmem a karakterével kapcsolatban, hogy a sorozat előrehaladtával kinő ebből az ártatlan korszakából és unalmas, setét menőcsávó lesz. Csak abban tudok bízni, hogy ahhoz azért eléggé traumatizált, hogy ez ne történjen meg teljesen soha. Van még egy raklapnyi mellékszereplőnk, de igazából nagyjából mindegyiket az köti össze, hogy leginkább a saját hasznukat lesik, és bármit megtesznek azért, hogy a legjobban jöjjenek ki a szituációkból. Ez igaz például Gingerre, a mutánsok ellenállásának vezetőjére is, bár ő a képessége miatt elég jól informált, és a célja azért a fogságban senyvedő Hatosok kiszabadítása.

És itt érünk el a ponthoz, ami miatt igazán megszerettem ezt a regényt, aminek pedig az az oka, hogy kegyetlenül őszinte. A szereplők érzelmi reakciói minden szituációban hitelesek, Kale egyrészt ugye paranoiás (okkal), és gyakran mindentől teljesen ki van akadva (szintén okkal), de Dez sem olyan laza, mint szeretne látszani, őt is megviselik az események bőven. Mert a könyv olyan dolgokat ábrázol (gyilkosság lelki hatásai, kínzás, PTSD), amit nem feltétlenül szoktak így tálalni, pedig reális, és ezért jó.

Marshall Cross nyilván nem így néz ki...
DE belülről ilyen :D

Azonban nem minden volt móka és kacagás, találtam pár hibát a könyvben, ami miatt nem tudom tökéletesre értékelni. Az egyik, amin nekem kicsit elcsúszik a könyv, az a főgonosz. Marshall Cross olyan ördögi, mintha Voldemort és Hitler közös gyereke lenne. Nem érdekli a világon semmi, simán megöleti a rokonait, megkínozza a lányát, bármire képes a hatalomért, és minden alkalommal, amikor azt hinnéd, hogy egy fél szikrányi emberség azért szorult belé, bebizonyítja, hogy nem, nem szorult. És míg azt érdekes nézni, hogyan törik össze Dez újra és újra az élmény hatására, nekem egy idő után hiteltelenné vált a karaktere. Bár a YA-sorozatoknak többnyire nem erőssége a sokrétegű főgonoszalkotás, és ez általában nem is szokott nekem hiányozni, itt most valahogy kellett volna. Ráadásul nem fér a fejembe, hogy egy ilyen személyiségű ember egy engedelmes mutánshadsereggel a kezében miért nem tűzött ki nagyobb célokat. Mert szép, hogy üzleti siker, meg igazából mindenkinek ők végzik a piszkos munkát, de hol marad a jól megérdemelt világuralom? Ráadásul ahhoz képest, hogy Marshall milyen elszánt, nem tűnik túl kompetensnek a harcban.

A másik, amivel valahogy nem voltam kibékülve, az a könyv „szexi” mivolta (így fogalmazott egy értékelő a borítón). A Dez/Kale romantikus jelenetekkel még nem is nagyon van bajom, érdekes volt nézni, ahogy Kale rácsodálkozik egy másik emberi lény megérintésének élményére. Ez azonban számomra bőven elég volt, nem kellett volna még bele két-három olyan jelenet, amikor Dez hirtelen támadt érzelmi nyomorában meg akarja hágatni magát az expasijával, öt oldalon keresztül élvezhetem a részletes leírását annak, hogyan vetkőztetik le egymást, majd végül meggondolja magát, és mégsem történik semmi. Az egyetlen szexjelenet pedig, ami tényleg szex volt, a YA-könyvekre jellemző sejtelmes homályban tartja a végkifejletet, úgyhogy nem emiatt igényli a tizenhatos karikát a könyv, talán inkább az érzelmi nyomorgatás miatt.

Kisebb röhögőgörcs fogott még el azon a tényen, hogy Dez ismerősi körében szinte mindenki mutáns. Ezt megpróbálja ugyan kimagyarázni a könyv, de könyörgöm, hogyan öröklődik ez genetikailag, hogy ennyien vannak? HM? Ráadásul ez extrán hiteltelenné teszi számomra a Denazent, hiszen amikor a bokorból is hatalmas erejű szuperhősök esnek ki részegen bármelyik bulin, akkor már csak számbeli fölényükkel is le kellett volna tudniuk számolni ezzel az egész problémával.

Na jó, most felsoroltam egy csomó hibát, de igazából ezek apróbb bakik, amik nem tűnnek jelentősnek a nagy egész szempontjából. Összességében én tudom ajánlani a könyvet, nagyon élveztem, annak ellenére, hogy eleinte korántsem  voltam biztos benne, el akarom-e olvasni.

Kinek ajánlom? Ha szereted a hasonló témájú történeteket, és valami könnyed, de minőségi olvasmányra vágysz, akkor itt a helyed.

Kinek nem ajánlom? A nagyon hardcore sci-fi rajongóknak valószínűleg nem üti meg a szintet.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Hát, engem nem igazán fogott meg, a háttér tetszik, de a fiú, aki elvileg Kale ugye, aki őrülten jóképű, számomra kifejezetten taszító.

Kedvenc szereplők: (1) Kale (2) Ginger (3) Dez (4) Brandt (5) Dez anyukája

Kedvenc jelenetek: (1) Ginger feltárja a képességét és elárulja a Kaszás kilétét (2) Kale a Denazenben elszenvedett traumákról beszél (3) az apja beviszi Dezt Kale-hez a kilences szintre (4) a záró harcjelenet (5) epilógus

Mélypont: azok a szexjelenetek, amikor csak az járt a fejemben, hogy miért kell ezt nekem elszenvednem?

Kedvenc ötlet: a Kaszás legendája

Évösszefoglaló 2013.

A 2013-as év is gyorsan elszállt, főleg az utolsó néhány hónap, amiben rendesen kellett hajtanom az egyetemen is. Hónapokig nem is nagyon volt időm olvasni, csak szenvedtem mindennel. Ráadásul felgyűlt idén pár könyv, amiket félreraktam, de még el akarom olvasni, viszont tudom, hogy szenvedni fogok, szóval annyira ez nem lelkesítő, sőt, kifejezetten bosszantó. Nem csoda, hogy egy kicsit kevesebbet sikerült olvasnom, mint tavaly, végül 45 kötetet fejeztem be, és összesen 14.150 oldalt olvastam. Ez még mindig nem olyan rossz arány, hetente 271 oldalt és 0.86 kötetet jelent.

Beszerzési forrásaimat tekintve 8 könyv (17%) került hozzám könyvtárból, 2-őt kaptam kölcsön (4%), a többi 35 (79%) saját vagy családi tulajdon. Az olvasott könyveim között 18 (40%) e-könyv volt. Nyáron valaki sikeresen tönkretette az ekönyvolvasómat, de aztán megjavíttattuk, úgyhogy azóta minden rendben van. :) Az olvasott kötetek közül 11 (24%) angol nyelvű volt. Az idén általam olvasott könyvek közül 17 (37%) büszkélkedhet női szerzővel, ez pont ugyanannyi, mint tavaly.

A magyar szerzők aránya szerencsére nem kezdett látványos mélyrepülésbe: ugyanúgy 4-et (9%) olvastam, mint tavaly. Más országok írói között nagyrészt az Egyesült Államok képviselőit találtam, 29 könyvvel (64%),  mások: Nagy-Britannia – 5 (11%), Németország – 2 (4%), Franciaország, Spanyolország, Japán, Svédország – 1 (2%).

A 2013-as évben sikerült 9 sorozatot elkezdenem, 4-et folytatnom, és kettőt fejeztem be. A Matched-et meg Az utolsó vérfarkast kaszáltam, mert már az érdeklődés fenntartásához is túl rosszak voltak.

Tovább folytattam az évben gyümölcsöző kapcsolatomat a Geopen Kiadóval, nekik három recenziót írtam, valamint az év második felében keresett fel a Maxim Kiadó, aminek egy könyvéről nemrég írtam, a másik is hamarosan érkezik.

És jöjjenek a toplisták és díjak!

TOP 10 legjobb könyv

Mint kiderült, sok jó könyvet olvastam azért az idén, és egyáltalán nem vagyok biztos a konkrét sorrendben, de körülbelül ez lenne:

1. John Green: The Fault in Our Stars

Nem volt túl igazságos a helyzet, mert már februárban elfoglalta ez a könyv a helyét, és azóta sem ingott meg. Azért hogy valami hónapokig a hatása alatt tartson érzelmileg, azért nem keveset kellett nyújtani.  Ez a könyv azonban azt adta, amire szükségem volt, és a hatás így elsöprő lett.

2. Julianna Bagott: Fuse

Még egy februári olvasmány (visszasírom azt a hónapot), talán ez a legtökéletesebb folytatás, amit valaha olvastam. Minden mondata lekötött, egy kivételével az összes karaktert szerettem és szurkoltam értük, kitágult a világ, és egy olyan végkifejletet kaptunk, amire nem számítottam. Rettenetesen várom a folytatást.

3. Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

Egy gyöngyszem az év második feléből. Annyira kemény és szép, gyönyörűen megírt, összeszedett, komoly, és tényleg tanítani akar valamit. Olyan jó lenne, ha minél több a főszereplőhöz hasonló kamaszhoz eljutna ez az üzenetet, hogy tudják, nincsenek egyedül, és a gyógyulás jó dolog, ha nem kényszer, hanem az ő döntésük.

4. Orson Scott Card: Végjáték

Abszolút megértem, miért ez a sci-fi egyik legmeghíresebb alkotása. Elsősorban nem az akcióról meg az izgalomról szól, hanem arról, hogy miként törnek meg egy alapvetően ártatlan, jó szándékú gyereket a céljaikra a hatalom képviselői, hogy mi mindent képesek az emberek megtenni a hatalomért, és hogy mivel jár egy háború. Mindentől függetlenül nagyon értékes olvasmány.

5. Gavin Extence: Az univerzum és Alex Woods

Elgondolkodtató regény egy különös fiú szemén keresztül. Alex bármennyire is kasztrált szociálisan, egy nagyon tiszta és jó gyerek, és amikor szembekerül egy olyan problémás és súlyos kérdéssel, mint az eutanázia, az ráveszi az olvasót, hogy maga is leüljön, és végiggondolja ezeket a dolgokat.

6. Meg Rosoff: Just in Case

Ez egy lélektani ifjúsági regény, de egészen furcsa, rengeteg szürrealizmussal és váratlan fordulatokkal operál. Érdekes a stílusa, és elég nyomasztó is, de közben nagyon szép üzeneteket fogalmaz meg a sorsról, az élethez való hozzáállásról, és a családról.

7. Tűz

Ugyanúgy megfogott a folytatás, mint a sorozat első része. Nagyon érdekes a karakterek fejlődése és világ kinyílása a kötetben, de a cselekmény is bőven leköt. Várom a következő kötetet.

8. A gyöngyháború

Új sorozat lépett a kedvenceim közé ezzel az igen erős kezdőkötettel. Minden megvan benne, ami kell egy ifjúsági sci-fibe: nagyszerű világkidolgozás, szerethető szereplők és olyan izgalmak, amik miatt ki sem lehet majd verni a kezedből a könyvet.

9. A piszkos tizenkettő

Egy agyatlan háborús regényt vártam, ehelyett ez lett az év egyik legérdekesebb lélektani regénye. A bűn és bűnhődés témája köré rendezve sokféle nézőpontot és társadalmi problémát megjelenít, többek között a rasszizmust vagy az indián kultúra hanyatlását is.

10. A mennyország fogságában

Még mindig szívszerelmem ez a sorozat, és bár a harmadik köteten nagyon lehetett érezni, hogy igazából csak átvezetés a negyedik részhez, ezt feledtették velem a szeretett karakterek és Fermín izgalmas, de valahol szörnyű élete, meg a gyönyörű fogalmazás is.

TOP5 legszebb borító:

2. 

4.

1. 

3. 

5.

TOP 3 legrosszabb könyv

Igazából kevés végletesen rossz könyvet olvastam az idén, a többség minimum középszerű volt.

1. Allie Condie – Crossed

Ő az a versenyző, ami messze kiemelkedik a mezőnyből, olyan rettenetesen szörnyű bírt lenni minden téren. A történet rettenetesen unalmas volt, jóformán minden szereplő idegesített, és még tele volt hülyeségekkel is.

2. Glen Duncan – Az utolsó vérfarkas

Ez egy fokkal jobb volt, mert legalább az elejét nem utáltam, igaz, hogy a végét azt nagyon, de nagyon. XD Egy idő után teljesen redundánssá és önismétlővé válik a történet, a karaktereket pedig sikeresen megutáltatja az ügyes író.

3. Cassandra Clare - Csontváros

Ez már inkább a középszerű kategóriába hajlik át, mert bizonyos dolgokat nagyon élveztem a könyvben, de a főszereplő mérhetetlen hülyesége, és a végén a rossz történetszerkesztés miatt mégsem tudom jónak értékelni.

Egyéb díjak:

Legnagyobb pozitív csalódás: A Percy Jackson-sorozat. Sokáig kerültem ezeket a könyveket, egyrészt a hype, másrészt a nem különösebben jól sikerült filmváltozat miatt, de idén egy kedves barátnőm noszogatására nekiálltam, és beleszerettem a történetbe, a karakterekbe, a világba.

Az év kedvenc komoly témája: a drogfüggőség – nagy hatással volt rám az év elején olvasott Drognapló, tényleg szemléletformáló volt a témával kapcsolatban, de később még más regényekben is előkerült.

Az év kedvenc műfaja: a sci-fi. 2012 második félében felvettem egy órát, ami híres sci-fi műveket boncolgatott tudományos szempontból, és ez meghozta a kedvem, hogy behatóbban foglalkozzam a műfajjal.

Az év legjobb sorozata: Két sorozat bűvkörében telt az év, mindegyikből három-három kötetet olvastam. Az egyik Az emlékek őre-tetralógia, aminek első kötetével még zsenge ifjúságomban ismerkedtem meg, aztán nem sikerült továbbolvasni. A másik a Percy Jackson-sorozat, aminek hirtelen nagy rajongója lettem. :D

Kedvenc női főszereplő: Hát itt kiütéssel nyert Hazel Grace a The Fault In Our Starsból, mert egyszerűen akkora egyéniség, esendő és emberi, de van valami nagyon szép abban, ahogy próbál élni a betegségével. A második Pressia, aki nem tudom, tavaly hogy nem került fel a listára, hiszen erős, okos és igazi harcos. A harmadik Lia, a Jégviráglányok főszereplője, benne is van valami csodálni való a maga eltévelyedett módján.

Legrosszabb női főhős: Cassia a Crossed-ból. Nem elég, hogy egy nyivákoló kis szerencsétlen, közben a sötétsége egy fekete lyukéval vetekszik.

Kedvenc férfi főszereplő: Percy Jackson, mert egyszerűen MINDENT szeretek a karakterében, még a hibáit is, ő a legrokonszenvesebb YA-főhős, akiről valaha olvastam. A második Alex Woods Az univerzum és Alex Woodsból, nagyon tisztelem a lelki erejéért és kitartásáért. A harmadik Jonas Az emlékek őre-sorozat (egyik) főszereplője, aki egy nagyon szeretnivaló karakter, és igazán érdekes volt a sorozat során felnőttkoráig követni a jellemfejlődését.

Legrosszabb férfi főhős: Jake, Az utolsó vérfarkas főszereplője. Kész csoda, hogy maradt hatszáz évig életben, mert abszolút sötét és életképtelen.

Kedvenc női mellékszereplő: Iralene a Fuse-ból. Nagyon különleges és érdekes karakter.

Kedvenc férfi mellékszereplő: Fermín A mennyország fogságábanból. Az egész sorozat fénypontja a karaktere, nagyon jó ötlet volt, hogy ebben a részben megismerhettük a történetét. (Meg Elijah a Jégviráglányokból.)

Az év legelvetemültebb gonosza: Ellery Willux a Fuse-ból. Ő egyszerűen az a gonosz, akire konstansan rá akarnál dobni egy zongorát az emberiség érdekében.

Az év kedvenc párosa: 

Hazel és Augustus

a.) Canon: 1. Hazel/Augustus a The Fault In Our Starsból. Reálisan volt ábrázolva a kapcsolatuk, mégis gyönyörű volt.
2. Kira/Jonas Az emlékek őre sorozatból. Szép az, hogy a testi sérült, de különleges érzelmi világú lány találkozik a szintén különleges fiúval, és egymásba szeretnek. Külön plusz pont, hogy a felnőttkorukig követhetjük a kapcsolatukat.
3. Pressia/Bradwell vagy Pressia/El Capitan: Nekem igazából mindegy, mindkét fiút szeretem, és legszívesebben mindkettejükkel összehoznám Pressiát. :D

b.) Nem canon (még :D ): Annabeth/Percy a Percy Jackson-sorozatból. Ezt a párost shippeltem a legjobban az évben (meg a Kira/Jonast, de ők ugye össze is jöttek). Annabeth higgadt, megfontolt és intelligens személyisége tökéletesen kiegészíti a lobbanékony és érzelmes Percyt, nagyon aranyosak együtt.

Az év kedvenc nem-emberi szereplője: Boy, a képzeletbeli agár a Just in Case-ből. Illetve Fignan, a Fuse cselekményalakító erővel bíró robotkája.

Az év kedvenc humoros könyve: Ez a kategória nagyjából értelmét vesztette idén, hiszen nem olvastam egy igazán humoros könyvet sem. Viszonylag könnyedebb olvasmánynak találtam a Rubinvöröst, ezen időnként mosolyogtam is.

Joseph Heller

Az év legjobb írója: Joseph Heller, mert olyan egyedi a stílusa, hogy kilométerekről felismerhető, és én ezt nagyon értékelem.

Az év legrosszabb írója: Orson Scott Card – azért, mert én nem néztem utána, mielőtt elkezdtem olvasni a Végjátékot, és a regényt nagyon szerettem, ebből naivan azt gondoltam, hogy az író is egy kedves és szimpatikus ember, de ööö... nem. Nem az. :D Gonosz módon megtévesztett.

Az év legszebb kivitelű könyve: Az univerzum és Alex Woods – bár puhaborítós a könyv, mégis rettentő igényes a minősége, és lenyűgözött a gyönyörű belső borító.

Az év legjobb feldolgozása: A Futótűz. :D Szinte tökéletesen ugyanazt az élményt nyújtotta, mint a könyv. Második helyen végzett a How I Live Now, ami a kamaszkori kedvencem feldolgozása, és bár sokat változtattak a könyvhöz képest, a fontos dolgokban mégis hű maradt az alapanyaghoz.  A harmadik a Napos oldal, aminek az eredeti könyvét még nem olvastam, de a filmen nagyon jól szórakoztam. :)

A világegyetem és az emberi lélek titkai

Gavin Extence – Az univerzum és Alex Woods

(Könyvkuckó)

Megint egy olyan könyv kerül terítékre, amiről meglehetősen nehéz beszélnem, mert különleges és egyedi, és valami nehezen megfogható dolgot adott nekem. Azonban örömteli kötelesség egy-egy ilyen élményről számot adni, úgyhogy vágjunk bele!

Alex Woods élete távolról sem volt soha normális. Egyedül neveli a kis angol faluban igazi egzotikumnak számító leányanya, aki ráadásul egy ezoterikus bolt tulajdonosa, így már alapból kicsit különc. A helyzet csak súlyosbodik, amikor tíz éves korában egy meteor betöri a háztetőjüket, és egy szilánkja egyenesen fejbe találja Alexet. A fiú csodával határos módon túléli a balesetet, és valóságos hírességgé válik. Agysérülése miatt hamarosan olyan súlyos epilepsziája alakul ki, hogy egy teljes évig nem képes iskolába járni, emiatt aztán leszakad a kortársaitól, és nehezen is talál barátokat. Ekkor ismerkedik meg Mr. Petersonnal, a mogorva özvegy veterán pedig a legjobb barátjává válik. Azonban mindketten súlyos próbatétel elé állíttatnak, amikor kiderül, hogy Mr. Peterson halálos beteg.

Eleinte azon gondolkodtam amikor megláttam a könyvet, hogy vajon miért nem YA-kategória ez, amikor a főszereplő tizenhét éves, meg a felnövésről szól, stb. Aztán elkezdtem olvasni, és hamar rájöttem, hogy ez bizony felnőttkönyv, hiába érint olyan témákat is, mint az ifjúsági társai. Határozottan nem könnyen emészthető olvasmány, nem a hangvétele miatt, mert az többnyire kifejezetten könnyed (és közben megszakad tőle a szíved mégis), hanem azért, mert ez a könyv azok közé tartozik, amik intellektuális szempontból is kihívást jelentenek. Elvár egyfajta alap természettudományos ismeretet, vagy legalábbis érdeklődést, és elég sokat filozofál elvont dolgokról, szóval csak annak való, aki bírja az ilyesmit. Tudom, hogy Alex kortársainak 90%-át ez nem kötné le.

A prológus igazából a végkifejlettel indít: megtudjuk, hogy Alex rosszul lesz a határon Doverbe érkezve, amikor igazoltatják, és emiatt beviszik kihallgatásra, itt pedig bajba kerül, mivel Mr. Peterson urnáját és nagy mennyiségű marihuánát találnak a kocsijában. Innentől kezdve a fiú meséli el az élete történetét egészen addig a bizonyos pontig, amit már megismerhettünk. Tényleg olyan közvetlen és megnyerő a stílus, amitől el tudom képzelni, hogy ott ül velem szemben a húsz éves Alex, aki vissza akar emlékezni az élete sorsfordító pillanatára és a hozzá vezető eseményekre. A valóságosság hamis érzetét erősítik a létező helyek, személyek, események, irodalmi alkotások említései, vagy például az a pont, amikor főhősünk nem hajlandó közölni a telefonszámát az olvasókkal, nehogy huligánok zaklassák.

Borító az e-könyvhöz

Ez egy nagyon is karakterközpontú könyv, a regény középpontjában Alex és az ő jellemfejlődése áll. Ő pedig bőven ad témát, mert hogy nem igazán hétköznapi kamasz. Bár alapvetően elég intelligens, érdeklődő és korához képest érett kisfiú volt, ez csak fokozódott, amikor beütött a meteor, és a tetejébe rájött egy nagy adag szociális elszigeteltség meg befelé fordulás is. Alex határozottan fura, talán ez a legjobb szó rá, de szeretetre méltó módon. Ha nem is tud vele az átlagolvasó olyan mértékben azonosulni, mint én, aki magam is hasonló gyerek voltam, az hihetővé teszi a karakterét, hogy viszont mindennek ellenére csak egy gyerek. Ha bizonyos dolgokban érettebben is viselkedik a kortársainál, másokban pontosan ugyanolyan, mint ők, például ugyanúgy lázad a szülői tekintély ellen kamaszkorában, vagy ugyanúgy megijeszti a halál és az elmúlás gondolata. Bizonyos dolgokban pedig iszonyatosan naiv, ami sebezhetővé teszi. De ami miatt nem csak a szeretetünkre, de a tiszteletünkre is méltó, az az, hogy mindig megfontolt, átgondolt döntéseket hoz, egy szigorú erkölcsi mércéhez tartja magát, és csak az elveinek megfelelően hajlandó cselekedni.

Abban pedig, hogy ilyenné válik, nagy szerepe van Mr. Petersonnak, aki elég bogaras öreg, és nem is túl megnyerő a modora, de azért helyén van a szíve. Alexnek, aki sosem ismerte az apját, nem csak a barátja, de egyfajta apafigurája is lesz, így tehát az az ember, aki az erkölcsi nézeteit és gondolkodásmódját a leginkább formálja. Nagyon szép volt a kapcsolatuk, ahogy Alex képes volt minden hibájával együtt elfogadni az öreget, és az az önfeláldozás, amivel vállalta, hogy bármit megtesz érte, amikor a betegsége rosszabbra fordult. Ezért volt nagyon szomorú, hogy végül a végletekig kellett elmenniük együtt, és eközben Alexnek szinte emberfeletti önzetlenséget, kitartást és lelki erőt kellett tanúsítania.

A könyv sokféle komoly témát érint, először a kiközösítéssel és az iskolai csúfolással (bullying), aztán az erkölcsi értékrend kialakulásával és annak fontosságával foglalkozik. De a legfőbb komoly kérdés a könyv második felében merül fel, ez pedig az eutanázia témaköre. Mondanom sem kell, a téma elég morbid és nagyon-nagyon problémás, így itt bukhatna legnagyobbat a könyv, de szerencsére nem teszi. Olyan szempontból kevésbé ellentmondásos a helyzet, hogy Mr. Peterson idős, mögötte áll egy teljes élet és a betegsége bizonyítottan halálos. Ugyanakkor megjeleníti a könyv azt a két egymással szemben álló érdeket, ami miatt mégis nagyon rossz ez a helyzet. Mindenki szeretne méltósággal, a lehető legkevesebb szenvedéssel meghalni, ugyanakkor a halálunk egyáltalán nem magánügy, hiszen érinti a családunkat, és számukra adott esetben lehet elfogadhatatlan, hogy a könnyebb utat válasszuk (ráadásul jogilag sem őket, sem az orvosunkat nem kérhetjük arra, hogy segítsen nekünk meghalni).

A szerző

Bár nem a lehető legdurvább döntéshelyzetbe kerülnek a szereplők, azért így is nagyon komoly a baj, hiszen Mr. Peterson várható kegyes halálát a még kiskorú Alexnek kellene megszerveznie és lebonyolítania. És bár ez elég rosszul hangzik, azt hiszem, végül sikerül megtalálniuk a lehető legkevésbé szörnyű megoldást. Végső soron mégis inkább felemelő olvasni a könyvet, hiszen, ahogy Alex el is mondja egy ponton, a döntésük valójában nem a halálról, hanem az életről szólt. Mr. Petersonnak hosszabb időt és jobb minőségű életet biztosított a tudat, hogy befejezheti, mire igazán rosszra fordul a helyzet, hiszen enélkül jóval korábban az öngyilkosságot választotta volna. Amivel pedig sokat veszített volna, mert az utolsó éve sok szempontból teljesebb volt, mint hosszú-hosszú eltelt idők előtte.

Összességében egy nagyon összetett, elgondolkodtató és szép könyvet olvashattam, egy rendkívül tehetséges fiatal férfi első regényét, érdemes lesz rá odafigyelni. Még egy nagyon fontos kérdést felvetett számomra a regény: mi a szöszért nem olvastam én Kurt Vonnegutot eddig? :D

Köszönöm szépen a könyvet a Maxim Kiadónak!

Kinek ajánlom? Aki szeret sokat agyalni egy könyvön, valamint Kurt Vonnegut és Joseph Heller-rajongóknak, meg pacifistáknak. :D

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Az eredetivel adták ki, ami szerintem fantasztikus, nagyon szép a két belső borító is, és a regényből kiderül az is, hogy köze van az egésznek a könyv tartalmához. Egy apró baki, hogy Alexnek szépséges hajkoronája van a borítón, pedig a könyvből tudjuk, hogy mindig borotválja a fejét. A cím is illik a regényhez.

Kedvenc szereplők: (1) Alex (2) Mr. Peterson (3) Ellie (4) dr. Enderby (5) Monica Weir

Kedvenc jelenetek: (1) Ellie és Alex csókja (2) Mr. Peterson és Alex első találkozása (3) Mr. Peterson búcsúja az olvasókörön (4) Kurt halála (5) Mr. Peterson halála

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a Kurt Vonnegut Világi Egyháza :D