Idézet


2014. november 28., péntek

Érző szívű... zombi... ment világot


Isaac Marion – Eleven testek

(Könyvkuckó)

Na hát akkor az a dicsőséges pillanat is eljött, amikor írok az első könyvmoly párbajos könyvemről. Ez a könyv érdekes eset volt, mert rám nem jellemző módon megnéztem a filmet jóval azelőtt, hogy elolvastam volna. Talán ezért, talán másért, de nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk eleinte, szerencsére aztán pozitív irányba változott.

Filmplakát-borító... hova dugod azt
 a gazt, R fiam?
R zombi. Röviden ennyi. Hosszabban: R egy nagyon különös zombi. Bár ugyanúgy agyakat zabál, mint a többiek, benne még megmaradt valami... valami több. R vágyna az emberi kapcsolatokra, hiába nem tudja rendesen kifejezni magát, hiába nem emlékszik az életére, azért a maga módján próbálkozik egy kis értelemmel megtölteni maga körül a dolgokat. Azonban egy szép napon minden megváltozik, mert R vadászat közben meggyilkol egy Perry nevű fiatal férfit, és az agya elfogyasztásakor meglátja az emlékeit az egykori szerelméről, Julieról. Julie épp kartávolságon belül van, úgyhogy R megmenti a lányt a zombitáppá lényegüléstől, és elviszi magával a kis kuckójába, ahol nagyon romantikusan kvázi fogva tartja. Egy idő után azonban a lány is kissé megenyhül az irányába, és a kettejük között kialakuló törékeny kapcsolat lassan átformálja mindkettejük képét önmagukról és a világról.

„– Tudod, mit, Perry? – szólal meg. A hangja reszket a saját fájdalmától. – Végül mindenki meghal. Elpusztul minden. Tudjuk mindannyian. Emberek, városok, az egész civilizáció. Szóval, ha ennyi lenne az egész lényege, halott vagy élő, itt van vagy nincs itt, mi a kurva élet lenne bárminek is az értelme? – felnéz a lehulló levelekre, és kinyújtott kézzel elkap egyet: tűzvörös juharfalevél. – Anyám mindig azt mondta, erre van az emlékezetünk. És az emlékezet ellentéte, a remény. Hogy az elmúlt dolgok mindig számíthassanak. Hogy támaszkodhassunk a múltunkra, építhessünk jövőt magunknak – megpörgeti az arca előtt a levelet, jobbra-balra. – Anyám azt mondta, az életnek csak akkor van értelme, ha tudjuk úgy látni az időt, mint Isten. A múltat, a jelent, a jövőt, mind egyszerre.
Megengedem magamnak, hogy odanézzek rá. Meglátja a könnyeimet, megpróbál egyet letörölni az arcomról.
– És akkor? Mi a jövő? – kérdezem, meg sem rezdülve, ahogy az ujjai végigsimítanak a szemem fölött. – A múltat meg a jelent látom, de mi a jövő?
– Hát... – feleli kis, erőtlen kacajjal –, gondolom, ez benne a nehéz. A múlt tényekből van meg történelemből... azt hiszem, a jövő viszont csak reményből.
– Vagy félelemből.
– Nem – határozottan megrázza a fejét, és a hajamba tűzi a levelet. – Reményből.”

Na... hol is kezdjem? Volt olyan ismerősöm, aki feladta ezt a könyvet, és végül is értem, hogy miért. Sajnos az az igazság, hogy a könyv negatív tulajdonságai elég dominánsak az elején, és ezzel elriaszthatják az olvasók egy részét. Az első ötven oldalon nem igazán látszik, mitől több ez egy bugyuta tinédzserrománc-sztorinál, amin film se segít, mert ott teljesen erre a vonalra mentek rá, gondosan kihagytak minden komolyabb tartalmat, és humorral próbálták fogyaszthatóvá tenni. A könyv nem kifejezetten vicces, szóval ez nemigen működik, de még ha az is lenne, az a benyomásom, hogy alapból ez az ember-zombi románc ötlet akkora hülyeség, hogy nem tenné elfogadhatóvá a történetet jó humorral együtt sem.

A másik ok, hogy miért nem kedveltem az elején a könyvet, az a főszereplő hármasban keresendő. A fiúkkal, R-rel és Perryvel nincs gond, de Julie sajnos nem vált szerethetővé a számomra egyáltalán. Az egy dolog, hogy az elején teljesen életképtelenül viselkedik... mármint elég nagy dolog, de azért túlléptem rajta valahogy, de aztán meg sehogy sem hittem el, hogy ő az a fényhozó csodálatos lény, aminek a könyv lefesti. Számomra Julie inkább egy naiv és felszínes, de ezen túl teljesen átlagos lánynak tűnt, és hiába derült ki róla egy csomó minden a könyv során, alapvetően ezt a képemet róla nem tudta átírni. Még azzal se értek egyet, hogy nem előítéletes, mert hát az, R-rel szemben ugyan nagyon elfogadó valóban, de ez R legjobb barátjára, M-re már nem terjed ki, még a könyv vége felé is egyértelmű jelét adja Julie, hogy undorodik tőle. Így viselkedik egy igazi példakép.

Szerencsére voltak azért tényezők, amik az ellen hatottak, hogy elhajítsam a könyvet. Az első ilyen a stílusa volt. A könyv nagyon szépen van megfogalmazva, néha kifejezetten költői. Ez és a világ meg a főszereplő helyzete együtt megalapoznak egy melankolikus hangulatot, ami mondjuk a posztapokaliptikus műveknek általában eléggé a jellemzője, de persze ettől még ez esetben is jól működik.

„Mi maradt belőlünk? (...) Se országok, se kultúrák, se háborúk, ám mégsincs béke sem. Milyen legbelső igazság maradt meg akkor? Mi mocorog még a csontjainkban, ha minden más lefoszlott róluk?”

Aztán, a második dolog, ami tetszett, az Perry karaktere volt. Eleinte nehezen helyezkedtem bele az ő kis életébe, aminek elég banális oka van: a neve. Na már most, a könyvről azt kell tudni, hogy alapvetően a Rómeó és Júlia ihlette, és ezt annyira nem titkolja a szerző, hogy a drámában szereplő nevek alapján nevezte el a karaktereit (R, mint Rómeó, Julie, mint Júlia, M, mint Mercutio...). Szegény Perry húzta a rövidebbet, mert esetében ugye a Páriszt kellett modernné és angolossá varázsolni, hát ennyire sikerült. Ezzel csak az a baj, hogy én nagy rajongója voltam pár éve a Phineas és Ferb című zseniálisan szatírikus rajzfilmnek, és ott az egyik karakter Kacsacsőrű Kerry, azaz Perry, the Plathypus. Hát szerintetek el tudtam olvasni egyszer is úgy a nevét, hogy ne ő jusson eszembe? (Nem, nem tudtam.) És amikor ezen túljutottam, akkor jött a csavar: ez csak egy becenév, az igazi keresztneve Pear. XD Mondanom sem kell, ez nem javított a helyzeten.

Na de amúgy milyen karakter az én drága egy kacsacsőrű körtém? Nagyon érdekes. Már a halála után kerülünk vele kapcsolatba, amikor R az agya megevésén keresztül megismeri az életét, majd utána úgy tűnik, hogy Perry lelke valamilyen formában ott maradt vele. Igazából az ő története volt az első dolog, amit igazán élveztem a könyvben. Tulajdonképpen arról mesél, hogy egy naiv, idealista, életvidám fiú hogyan vesztette el szép lassan a képességet, hogy értelmet találjon az életében, hogyan vesztette el apránként a reményt egészen addig, míg végül már az öngyilkosságot látta csak útnak maga előtt. Szintén nem újdonság ez a fajta kiábrándultság a műfajtól, ugyanakkor az különös, hogy más regényekben azok a szereplők, akik ennyire szétcsúsztak, általában sokkal rosszabb helyzetben voltak, mint Perry. Mellesleg az, hogy ezt az egészet az író egy folyamatként ábrázolja, aminek látjuk minden lépését, különösen átélhetővé teszi.

Vele szemben ott áll a másik főszereplő, R, aki ennél halottabb már aligha lehetne, de ő nem az a fajta, hogy ebbe beletörődjön. :D R elég furcsa keveréke az idealistának és a realistának, annak ellenére, hogy tele van a feje szép eszmékkel, egy másik élet utáni vággyal, folyamatosan jelen van a gondolataiban az is, hogy a vágyai mennyire nem összeegyeztethetők a valósággal, és ez valahol szomorú. A küszködése, hogy kifejezze magát, hogy megértesse magát az élőkkel szintén nagyon szerethetővé teszik. R egy nagyon könnyen megkedvelhető narrátor, és az ember tényleg szurkol neki, hogy elérje, amit akar.

A filmben Theresa Palmer és Nicholas Hoult
főszerepel egész jó alakítást hozva

„Rövid életem során egy csomó döntést hoztam meg csak azért, mert azt hittem, azt várják tőlem, de végül az apámnak lett igaza: a világnak nincsenek szabályai. A szabályok a fejünkben vannak, a közös, emberi tudatunkban. Ha vannak szabályok, azokat mi alkotjuk. És meg is változtathatjuk őket, amikor csak úgy tetszik.”

Bár alapvetően romantikus regényként van reklámozva a könyv, számomra nem a szerelmi szál volt benne a meghatározó. Persze, az is jelen volt, a maga bukdácsoló és kissé hiteltelen módján, még az a szerencse, hogy R fizikai korlátai miatt a regény nagy részében egészen plátói maradt pusztán ez a vonzalom. Nem, amiről nekem szólt ez a regény, az az identitásválság volt. Válság egyrészt R részéről, aki ki akar törni a saját állapotából, több szeretne lenni puszta zombinál, másrészt az emberi közösségekben. A könyv nagyon szépen és érzelemgazdagon ábrázolja az emberéletek leértékelődését egy összeomló világban. Bemutatja azt a kiégést, amivel a puszta túlélés jár, és állást foglal amellett, hogy végső soron van szépség és jóság a világban, és hogy ezek az apró, látszólag haszontalan dolgok adnak értelmet a létezésünknek, hangsúlyozza az emberség és az emberi érzések fontosságát. A Csontik azon kívül, hogy jó parafaktorok, elég jó metaforái a puszta létezésnek, a részvét nélküli emberiségnek. Mellesleg az, hogy a zombiság kitörését is valahogy ködösen összekapcsolja az emberiség lealjasulásával, egy érdekes gondolat és társadalomkritika.

Az előzménykötet borítója
Szóval a közepére ezek a dolgok kifejezetten megszerettették velem a könyvet. Sajnos a lezárást már kevésbé találtam lenyűgözőnek, végül is illett a könyvhöz, de érzésem szerint túl egyszerű és rózsaszín volt. Ezen némileg segített az epilógus, ami még ezzel együtt is meghatóra sikerült. És végül is invesztált annyira érzelmileg  a könyv összességében, hogy kíváncsi legyek az előzménytörténetre, ami angolul már megjelent, és a folytatásra, amit jövő tavasszal szeretne befejezni a szerző. Mert igenis maradtak még itt érdekes társadalmi és emberi kérdések, és szeretnék még R emberré válásáról meg kalandjairól olvasni... és hátha közben még Julie-t is megszeretem.

Szerintem érdemes adni az Eleven testeknek egy esélyt, mert az a könyv sok szempontból több, mint aminek elsőre látszik, de azért nem kell túl sokat várni tőle.

Kinek ajánlom? Ha nem riadsz vissza az intelligens és érzelmes zombik gondolata, valamint hajlandó vagy lenyelni egy kis romantikát, akkor ez bőven lehet a te könyved.
Kinek nem ajánlom? Aki akcióra és klasszikus, hörgős, vérszomjas zombikra áhítozik.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/9
Érzelmek: 10/9
Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Szívesebben láttam volna valamelyik eredeti angol borítóval, mint a filmessel.
Kedvenc szereplők: (1) R (2) Perry (3) M (4) Nora (5) a zombigyerekek
Kedvenc jelenetek: (1) Perry és Julie fent idézett beszélgetése (2) Nora faggatja R-t :D (3) M meg a tömbi zombi megtalálja az elkeseredett R-t (4) Perry gyerekkori emlékei (5) epilógus
Mélypont: a zombik szexelnek-jelenetről le tudtam volna mondani

Kedvenc ötlet: a zombiság, mint a társadalom érzelmi problémáinak vetülete

2014. november 20., csütörtök

A gyerekkorunk képzeletbeli elsiratása


Matthew Dicks – Egy képzeletbeli barát naplója

(Könyvkuckó)

Budo különleges. Egy Max nevű fiú képzeletbeli barátja már öt hosszú éve. Mivel a képzeletbeli barátok általában ennek az élettartamnak a töredékére sem számíthatnak, ráadásul Budo szokatlanul emberszerű kinézettel is rendelkezik, ezért a többi hozzá hasonló lény rendszeresen a csodájára jár. Azonban Budo tisztában van vele, hogy a képzeletbeli barátok csak addig élnek, amíg szükség van rájuk, és ahogy Max lassan felnő, az ő ideje is lejár. Habár lehet, hogy mégsem. Max ugyanis autista, és ezért az emberek felé való nyitás korántsem megy neki olyan egyszerűen, mint a Budóval való kapcsolatteremtés. Főhősünk el is határozza, hogy ő bizony foggal-körömmel küzdeni fog az életéért, mindig éreztetni fogja Maxszel, hogy a segítségére szorul, és akkor sosem kell eltűnnie. Csakhogy a dolgok megváltoznak, amikor az iskola egyik tanára elrabolja Maxet. Budo idővel rájön, hogy rajta kívül senki sem tud a bűntényről, és ezért ő az egyetlen, aki tehet valami a barátjáért.

Vannak bizonyos triggereim, amik azonnali érzelmi reakciót váltanak ki. Azt hiszem, kisebb koromban még több ilyen volt. Az egyik, amire emlékszem, a vadállatokat magukhoz szelídítő gyerekekről szóló filmek, amiknek megjósolhatóan mindig az volt a vége, hogy könnyes jelenet közepette vissza kellett engedni a jószágot a vadonba. Na, hát én ezektől a szituációktól teljesen kész voltam mindig is, gyerekként teljesen emészthetetlen volt számomra, hogy egy olyan különleges kapcsolatnak, mint egy olyan barátságnak, amiről egy két órás film szólt, véget vethet egyszerűen a kölcsönös elengedés. Ez a könyv nagyon hasonló érzelmi húrokat penget, úgyhogy mind a háromszázakráhány oldalán keresztül hősiesen viaskodtam a könnyzacskóimmal. Végül én győztem, de csak egy hajszálon múlt.

Az eseményeket Budo egyes szám első személyű elbeszéléséből ismerjük meg, de a cím kicsit megtévesztő, mert a formátum igazából nem napló. Az angol címben nem is ez a szó szerepel, hanem a memoár, ami már helytálló, maradni kellett volna talán inkább annál. Szóval ez a képzeletbeli barát életének története, és mint ilyen, egészen egyedi nézőpontot teremt. Dicks nagyon ötletesen és okosan kitalálta a képzeletbeli barátok létezésének szabályait, amikkel meg is ismertet minket a regény Budo találkozásain keresztül. A képzeletbeli barátok élete teljesen az ember barátjuktól függ. Úgy néznek ki és olyan képességekkel rendelkeznek, ahogy a születésükkor ki lettek találva. Például Budo át tud menni a csukott ajtókon, de a falakon nem, és sosem alszik. A képzeletbeli barátok élete pedig addig tart, amíg 1. az ember barátjuk meghal 2. az ember barátjuk túllép rajtuk, elhiszi, hogy képzeletbeliek, és elfelejti őket. A képzeletbeli barátok szerepe a regény szerint az, hogy segítsenek a gyerekeknek addig, amíg nem tudnak beilleszkedni a társaik közé, a létezésük teljes mértékben az önzetlen szeretetről szól.

Ezzel szemben ironikus, hogy Budo, a leghosszabb életű képzeletbeli barát, micsoda egy önző kis disznó. Meglepően emberi az a tulajdonsága, ahogy nem tud beletörődni a saját halálába, és próbálná minden eszközzel szavatolni, hogy ez ne történhessen meg. Budo elég független és szabadszellemű a többi képzeletbeli baráthoz képest, bőven van élete Maxen túl is, felfedezőkörutakra jár a városban, felnőttek életét figyeli, más barátokkal beszélget. Szintén elég ironikus módon, de azt leszámítva, hogy más emberekkel nem tud kommunikálni, sokkal inkább tűnik teljes értékű embernek, mint a saját világába begubózott Max. Budo segít neki egyszerű döntéseket hozni, miközben figyeli a világot, és próbálja megérteni azt. Kicsit gyerekes még a nézőpontja, de azért alapvetően kezdi egész jól kiismerni magát a felnőttek világában is, érdekesen ábrázolja azt a kort a könyv, amikor a gyerekek elkezdenek sokkal többet megérteni a világból, mint a felnőttek arra számítanak. Budo nagyjából itt tart, amikor stabil kis életét felforgatja Max elrablása. Nehéz próbatétel ez a számára: el kell fogadnia a szerepét képzeletbeli barátként, és végre tényleg önzetlenül segítenie kell a barátjának, mert senki más nem mentheti meg, csak ő, mégpedig a lehető legnehezebb módon: el kell érnie, hogy a fiú meg akarja menteni saját magát.

Ami Max betegsége miatt nem lesz egyszerű, neki nem lehet azzal érvelni, mint az egészséges gyerekeknek, mert például nem kötődik a szüleihez érzelmileg. Nyilván a regény egészére jellemző, hogy Max betegsége nagyon meghatározza, főleg az első felét, amikor Budo még minden idejét a barátjával tölti. Max nem igazán érti az emberek működését és rengeteg fura rigolyája van, emiatt az iskolában persze szekálják, vagy éppen nagyon nem kezelik megfelelően (ez a tanárokra is igaz, nem csak a diákokra). Otthon sincs azonban minden rendben: bár az anyja már elfogadta Max állapotát, és próbálja elérni, hogy megkapja a megfelelő fejlesztést, az apja még mindig tagadásban él, meg van győződve róla, hogy Max idővel kinövi ezt az egészet, mert nincs is vele semmi baj, épp csak egy csöppet zárkózott. Ez persze nagy nyomást helyez a szülők kapcsolatára, mindennaposak a veszekedések. Szóval Max élete egyáltalán nem könnyű, és így kell egy olyan szituációból megtalálnia a kiutat, amiből egy egészséges fiúnak se lenne egyszerű.

Nagyon összetett, sok réteggel rendelkező regény ez, mint már sejthetitek. Ami először mellbe vágott, az az volt, hogy mennyire hangsúlyos ebben a könyvben a halál: a képzeletbeli barátok életének ez állandó része, úgyhogy újra és újra végig kellett néznem a különböző okokból bekövetkező halálokat, és hát ez nem volt könnyű. Ugyanakkor legalább ennyire szól a regény az életről is, illetve az önzetlenségről meg az igazi önfeláldozásról. Mint már fentebb említettem, foglalkozik az autizmussal is, hogy milyen hatással van a beteg családjára. Ráadásul az elrabló nő kapcsán még arról is filozofál egy sort, hogy létezik-e abszolút gonoszság, hogy vajon előfordulhat-e, hogy mi is mások ördögévé válunk, ha a helyzet úgy adódik. Mégis... nem éreztem túlzsúfoltnak a könyvet, mert igazából a lényeg Budo és Max útja maradt és egyfajta gyermeki világlátást képviselt, ami jól is volt így.

Meglepően mély élmény volt ez a könyv, nem számítottam rá, hogy ilyen zsigeri érzelmeket fog kiváltani belőlem, miközben a fantasy vonal is teljesen rendben volt benne, korrekt thriller, családi dráma és felnövésről szóló regény is tudott lenni. Nem tudom, hogy hozta össze ezt a szerző, de le a kalappal előtte!

(És még azért töredelmesen bevallom, hogy nekem soha nem volt képzeletbeli barátom, és már gyerekként is kicsit furcsállva néztem a filmekben a gyerekeket, akiknek volt. Nem igazán értettem, hogy nem tudják, hogy azt a figurát csak ők találják ki. :D)

Kinek ajánlom? Ha bármelyik téma érdekel, és fogékony vagy egy kis melankolikus hangulatú nosztalgiára.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10
Stílus: 10/10*
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Engem már ez is nagyon megérintett. Kifejezetten szép, jó a színválasztása, és a kötet minősége is kiemelkedően jó. A címről már kifejtettem a véleményem.
Kedvenc szereplők: (1) Budo (2) az a nagydarab képzeletbeli barát... Oskar? (3) Napsugár (4) Graham (5) Max
Miééért nem jutnak eszembe a karakterek nevei?
Kedvenc jelenetek: (1) amikor Max végre kijut a házból (2) Budo elmegy a gyerekkórházba képzeletbeli barátokkal beszélgetni (3) Budo találkozik a kórházban egy egészen új képzeletbeli baráttal (4) Graham eltűnik (5) a lövöldözés a benzinkúton
Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a képzeletbeli barátok létezésének szabályai

2014. november 16., vasárnap

Versnek próza, prózának vers, mégis működik


Ellen Hopkins – Identical (Azonosak)

(Könyvkuckó)

Kalaeigh és Reanne Gardella egypetéjű ikrek, akiknek az életében látszólag minden tökéletes: csinosak, okosak, népszerűek, felső osztálybeli szüleiknek köszönhetően pedig mindent megengedhetnek maguknak, amire vágynak. A valóság azonban egészen más: a lányok öt éves korában történt egy szörnyű autóbaleset, amit az anyjuk azóta sem tudott megbocsátani az apjuknak, aki ittasan vezetett. Anyu azóta politikai babérokra tör, hogy minél távolabb lehessen otthonról, ez pedig jó ürügy arra, hogy ne vegye észre, hogy... nos, hogy apu azóta rendszeresen megerőszakolja Kalaeigh-t, amióta ő nincs otthon, és mivel bíró, ezt ugyanúgy megússza, mint anno az ittas vezetést. A lányok csak egymásra számíthatnak, a helyzet pedig egyre rosszabbra fordul, ahogy anyu a választási kampány célegyenesébe ér. Vajon lesz Kalaeignnek és Reanne-nek ereje kitörni a helyzetből, mielőtt az teljesen tönkreteszi őket?

Mint sejthető ez a könyv jellemzően nem a boldogságról, a napfényről és a madárdalról szól, ezzel is keltette fel az érdeklődésem. Ellen Hopkins az USÁ-ban méltán elhíresült szerző, aki a könyveiben mindig elég súlyos kérdéseket feszeget, például családon belüli erőszakról, függőségről, öngyilkosságról, mentális betegségekről, rákról, vallási kérdésekről és a homoszexuálisok megítéléséről is írt a regényeiben. A témaválasztáson kívül azonban van még valami, ami kiemeli a hölgyet, ez pedig az a tény, hogy a könyvei egytől egyig szabad versben íródtak.

Ez erre a regényére is igaz. Első ránézésre, ha kinyitod, olyannak tűnik, mint egy verseskötet: egy-másfél oldalas költemények, vastaggal kiemelt címmel. Csakhogy igazából az egész egy összefüggő cselekményt elmondó, regényszerű történet leíró részekkel és párbeszédekkel. A két lány elbeszélése szabályos időközönként váltakozik, általában egy olyan vers van a váltásnál, amiben bizonyos sorok ki vannak emelve, és ez mindkét lány elbeszélésében megjelenik, de nagyon más módon. Szerintem ez rendkívül jó ötlet volt az összefésülés terén. Más szempontból is ötletes a kötet, például szerepe van a formázásnak is, gyakoriak a képversek.

A regény központi dinamikáját egyébként a két testvér személyiségének feszülő ellentéte adja, a kezdő vers mindjárt erről szól. Kaeleigh az ártatlan, szende áldozat, aki tűri fogcsikorgatva, ami történik vele, befelé fordul, elzárkózik mindenki elől, és szabadulást is a maga csendes módján keres, amikor a bulímiába és a vagdosásba menekül. Reanne ezzel szemben kifelé éli meg a dühét: jön, megy és vidáman önpusztít. Az ő élete az olcsó drog és a még olcsóbb szex körül forog, két végén égeti a gyertyát, és próbál minél kevesebb időt öntudatán tölteni. A helyzet, amibe kerültek, annyira kínzó a lányok számára, annyira nem látják, hogyan tudnának ebből az egészből kitörni, az apjuk úgy beléjük verte, hogy nincs értelme segítséget kérni, hogy csak nagyon drasztikus pótcselekvésekkel tudnak nagyjából egyenesben maradni. Annak ellenére, hogy a két lány tűz és víz, és azért fújnak is a másikra (Reanne például féltékeny Kaeleighre azért, amiért ő az apjuk megkérdőjelezhető szeretetét élvezi), mégis azért vannak a kapcsolatuknak jó pillanatai, kiállnak egymásért, és próbálnak a másik számára igazi család lenni, ha már mindenki más megszökött a családi szerepéből.

Egyébként annak ellenére, hogy milyen kilátástalannak látják a helyzetüket, lenne segítség. Ott van először is Kalaeigh pótnagymamája, akihez bejár az idősotthonba. A néni nagyon friss szellemileg, és nagyon jó meglátásai vannak. Nem volt könnyű élete, hiszen zsidó, és emiatt Európában mindenféle szörnyűségek érték, így hát hitelesen tudja mondani a lánynak, hogy érdemes megnyílnia valakinek, elmondani a problémáit. És ott van még Ian is, aki már nagyon régóta szeretne Kalaeigh párja lenni, de megérti, hogy a lánynak van valami az életében amiről nem tud beszélni, és ami ezt megakadályozza. Nagyon tetszett vele kapcsolatban, hogy az írónő nem esett abba a hibába, hogy idealizálja őt: annak ellenére, hogy próbált kitartani a lány mellett, azért kifejezte, hogy ez talán nem fog neki menni. Ezen kívül szerepe van még a lányok vér szerinti nagyszüleinek is, akikkel nem tartják a kapcsolatot, ez is egyik célja a lányoknak, hogy kiderítsék, miért alakult ez így.

Azt kell mondanom, hogy a tizennégyes korhatár, amit ráírtak a könyv hátuljára, bőven kell ehhez a regényhez, a tizenhatost se sokallom, mert tényleg, a lányok isznak és drogoznak és szexelnek benne, szóval egyrészt nem is mutat jó példát, de nem is az a célja, hanem pont két elveszett gyerek tévelygését akarja megmutatni a sötétben. Másrészt a nemi erőszak és Reanne kikacsintása a szadó-mazo szexre kapcsán van pár kifejezetten gyomorforgató jelenet a könyvben, ami még engem is megviselt.

Ha viszont valaki bírja az ilyesmit, akkor ezt egy nagyon lenyűgöző olvasmányélménynek fogja találni. A különleges fogalmazásmód lehetőséget ad a könyvnek, hogy sokkal líraibb legyen, mint a sima regények, az oldalak egy részén nem a cselekményen, hanem a lányok csontig lecsupaszított érzelmein úszunk, ezért is olyan nehéz befogadni a könyvet. Mindenesetre szerintem fontos üzenete van a történetnek, arra hív, hogy figyelj a jelekre, mert a legjobb családban is lapulhatnak ilyen mocskos dolgok, és hogy az elhallgatás és az érzelmek rosszul kifejezése milyen pusztító hatással lehet az emberi lélekre.

És a végén van egy akkora csavar a könyvnek, hogy nekem személy szerint a fal adta a másikat, mert hiába tűntek fel bizonyos dolgok útközben, egyáltalán nem raktam össze a képet. Nem mintha amúgy nem imádtam volna, de így még jobban megszerettem, miközben a padlóról szedtem fel az állam.

Egyébként a borító képen nem mutat sokat, de élőben az ezüstszínű alapja a borítónak tükröződik, ezért úgy néz ki, mintha összekaristolt tükör lenne.

Kinek ajánlom? Aki bírja a léleknyomorgató könyveket, kifejezetten durva tálalásban.
Kinek nem ajánlom? Széplelkeknek.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*
Stílus: 10/10****
Szereplők: 10/10**
Érzelmek: 10/10**
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/8 (Nem vészes maga a szókincs, de a verseket mindig nehezebb kicsit követni, mint a sima prózát, úgyhogy némi gyakorlatot igényel az olvasása.)
Összesen: 10/10**

Egyéb (spoileres):
Borító(k): A borítóról már fent szóltam. Ugyanúgy, ahogy a cím, ez is trükkös, utalhat a fő csavarra, ha elég okos vagy, hogy észrevedd a jeleket.
Kedvenc szereplők: (1) Ian (2) Gerda (3) Kaeleigh (4) Reanne (5) a nagymama
Kedvenc jelenetek: (1) a befejezés (2) Gerda elmondja Kaeleighnek az élete történetét (3) Reanne elmegy a nagypapájukhoz (4) Kalaeigh végre enged Iannek (5) Gerda újra találkozik az élete szerelmével
Mélypont: az erőszakolós jelenetekKedvenc ötlet: a formátum fantasztikus és remekül illik a témához

2014. november 9., vasárnap

Könyvmoly Párbaj ötödször is


Hihetetlen, de igaz: idén már ötödik alkalommal rendezzük meg a Könyvmoly Párbajt, a kezdeményezést, aminek hála ez a blog annak idején megalapult. Tavalytól már szervezőként veszek részt az akcióban, amit annak rendje és módja szerint el is buktam legutóbb. Ez nem akadályoz meg, hogy idén újra próbálkozzam, természetesen, idén is a 11 könyves listával. Mivel az utóbbi években elmaradt a lista ismertetése, gondoltam, hogy most ezt megteszem, hátha sikerül lelkesedést csiholnia belém. :) Idén minden könyv olyan, hogy már ott ül a fizikai vagy a virtuális polcomon, csak azt várja, hogy lekapjam onnan.

Karen Thompson Walker - Csodák kora
Szeretem a posztapokaliptikus könyveket, és láttam egy előadást a szerzővel TED-en, ami alapján nagyon intelligensnek tűnt, ezért vagyok kíváncsi a regényére.

Jonathan Safran Foer - Rém hangosan és irtó közel
Ezt nagyjából a hangzatos cím és a megnyerő borító miatt vettem meg anno, meg azért, mert készült belőle filmváltozat. Ja igen, és nem mellesleg, szeretem a szeptember 11-et emberi szempontból feldolgozó alkotásokat.

Jenny Downham - Amíg élek
Évente egy „rákos fiatal meghal”-könyvnél többet nem vesz be a gyomrom, de ez még kimaradt a szórásból és annyian ajánlották, hogy kell tennem vele egy próbát.

Neil Gaiman - Óceán az út végén
Nagyon szeretem Neil Gaimant, de ezt a könyvét konkrétan azért vettem meg, mert féláron adták a boltban. :D Szerintem jó vétel volt.

Isaac Marion - Eleven testek
Születésnapomra kaptam a könyvet (még tavaly), már ideje lesz elolvasni. Nem számítok nagy csodákra, de a filmet szerettem belőle, talán jó lesz.

Lionel Shriver - Beszélnünk kell Kevinről
Érdekel az iskolai lövöldözések háttere, ezért vettem meg ezt a nagyon híres könyvet. A témán kívül még a forma is vonz, ugyanis a könyv levélregény.

Itó Projekt - </Harmónia>
Szemeztem az ad astrás választékkal, és disztópiaszeretetem miatt rá esett a választás a kasszánál. Ráadásul japán a szerző, szóval ahhoz a kimondatlan célomhoz is közelebb kerülök, hogy nagyobb arányban legyenek az olvasott szerzőim között angoltól eltérő anyanyelvűek.

Matthew Quick - Napos oldal
Ez a könyv is azért került a polcomra, mert láttam a filmet, és alapvetően tetszett. Remélem, a regény is tud legalább annyit nyújtani.

J. M. Coetzee - A barbárokra várva
Ezzel a könyvvel már hosszú évek óta szemezek anyámék polcán. A másik íratlan célkitűzésemhez visz közelebb, hogy időnként olvassak irodalmi Nobel-díjas szerzőktől. Plusz dél-afrikai a szerző, remélek tőle egy kis szokatlan perspektívát is.

Nova Ren Suma - Imaginary Girls
Hosszú ideje várólistám bebetonozott darabja, a szép borító és a hatásos fülszöveg együttes hatása miatt került oda, aztán valahogy elfelejtődött. Viszont ami késik, nem múlik.

2014. november 3., hétfő

Jó, de nem az igazi


Az útvesztő

(Filmszemle)

Kellemes emlékeket őrzök a könyvről, azért vártam, hogy megjelenjen a filmváltozat. És mivel sikerült eljutnom rá a moziba, elmondom, mit láttam.

Thomas egy liftben ébred, és nem emlékszik semmire abból, hogy ki is ő és hol van. A Tisztásra kerül, ahol korabeli fiúk élnek, akik hasonló helyzetben vannak, mint ő. Próbálják megismertetni az életük szabályaival, de főhősünket mindennél jobban vonzza a Tisztást körülvevő Útvesztő, amiben szörnyek ólálkodnak, és amiből bátor fiúk kis csapata, a Futárok már évek óta hiába keresik a kiutat.

Töredelmesen meg kell vallanom, olyan régen olvastam a könyvet, hogy a részletek már erősen homályba vesznek, csak a nagy összbenyomás maradt meg. Nem igazán tudtam ezért a film nézése közben azon rugózni, hogy mik azok a részletek pontosan, amikben eltértek a könyvtől, csak azt éreztem, ha valahol nagyon kilógott a lóláb. A cselekmény összbenyomására nagy panaszom nem lehetett, a film olyan lendületes volt, hogy bár két órát ültünk a moziban, nem tűnt félnél többnek, nagyon gyorsan zajlottak az események.

A legnagyobb potenciális gyenge pontja a filmnek számomra a casting volt, mert ugye az elég kétesélyes, hogy sikerül-e összelapátolni egy csomó huszonéves fiatal (etnikailag diverz) színészt, akik még mind tudnak színészkedni is. Szerencsére ezt a részét a feladatnak meglepően jól megoldották. Dylan O’Brien szerethető főhőst hoz, és nem mellesleg az esztétikai értéke miatt sem panaszkodhatunk, ami azért jó, mert különben már kínosan sok közelit kéne néznünk a képéről. Newtot a nyálasképű gyerekszínész-létből kifelé kapaszkodó Thomas Brodie-Sangster játssza, akinek számomra alapból ilyen unszimpatikusnak tűnő feje van, ugyanakkor itt pozitív szerepben is teljesen rendben volt. Gally szerepét pedig az inkább karakterszínész Will Poulterre osztották, aki kellemesen megoldotta a feladatot, Gally személyisége valahol érthetőbbé és szerethetőbbé vált, mint a könyvben. A többi szerepben ismeretlen színészek hoznak korrekt alakítást. A Chuckot játszó kölyök is szerethető, valahogy még pont nem válik idegesítővé a jelenléte, ami jó. Ja meg itten van még ez a Theresa lány is (Kaya Scodelario), de a film is kábé ennyit foglalkozik vele, szóval én se többet.



Amit szerettem nagyon a filmben, az a hangulata volt. Azon kívül, hogy végig fenntartotta a feszültséget, jót tett még neki az is, hogy megtartották a fiúk saját beszédstílusát a könyvből. Valahogy az egész filmen átütött az adrenalin meg a tesztoszteron szaga, és ez rendkívül jól állt neki. Fiús maradt a film, a jó értelemben, ahogy az átlag YA-mezőnyhöz képest a könyv is az. A humor is ilyen fiús területösszemérő humor benne, de ez remekül működik, főleg Minho meg-megcsillanó szarkazmusát szerettem.

Ezenkívül nagy piros pont jár még a látványvilágért. Amikor a könyvet olvastam, hiába gyötörtem az agyam, hogy értelmes formát képzeljek el a Siratóknak, ami ijesztő is, ez sehogy sem sikerült. A filmben viszont egyáltalán nem néznek ki röhejesen, nagyon jól megcsinálták őket. Magának az Útvesztőnek is fantasztikus a látványvilága, a hatalmas falak, a kopott festék, az itt-ott kinőtt gaz mind nagyon jól mutatnak. Szerettem még azt a futurisztikus látványt, amit Thomas emlékfoszlányainak adtak, ez is jól aláfestette a hangulatot. Ezzel szemben a fiúk szemszögét kézikamerás felvételek és kitartott arcközelik teszik átélhetőbbé.


És ami még nagyon jól működött a történetben, az maga Thomas volt. Mint már említettem, az esetében szerencsés volt a casting, és ezt kellőképpen sok érzelmet megmutató jelenettel és minden egyébbel megtámogatták, amivel csak kellett. Szerethető hőssé vált, akinek a küzdelme a csoport összetartásáért, a kiút megtalálásáért igazán emberi volt. Inspirált a kitartása, az, ahogy szembe mert menni a csoporttal, ezt jól sikerült ábrázolniuk.

Akkor miért nem mondhatom mégsem, hogy túlzottan elégedett lennék a filmmel? Azért, mert a harmadik harmadában már olyan mértékű változtatásokat eszközöltek sorozatban a történeten, hogy még nekem is feltűnt. És ez alapvetően nem lenne baj, de az már igen, hogy mindezt nagyrészt azért tették, hogy könnyebbé tegyék az Útvesztőből való kijutást, de ezzel pont azt az élményt vették el, amit szerettem a könyvben: hogy gondolkodni akartam rajta. A filmben minden túl könnyen jött, a szereplőknek alig kellett megdolgoznia a válaszokért. Ezen kívül a másik idegesítő rész, aminek köze nem volt a könyvhöz, az a vége felé az a pillanat, amikor a Siratók betörtnek a tisztásra és az egész egy ilyen Zs-kategóriás horrorfilmre emlékeztet. Ezzel szemben a fiúk politikai torzsalkodásairól majdnem semmit sem tudtunk meg.

Összességében szerintem ez egy nem rossz film, és nem túl rossz adaptáció, de a színészi játék meg a látvány húzza fel, maga a történet nem tükrözi annyira a könyvet, mint amennyire szerettem volna.


10/8 pont