A könyv, amitől nyugdíjas otthonba akarsz költözni

Pascal Mercier – Éjféli gyors Lisszabonba

(Könyvkuckó)

Óvatlan voltam, mert bedőltem egy szép borítónak, és annak az ígéretnek, hogy ez a könyv hasonlít Carlos Ruiz Zafón írásaira. Na, ez csak egy reklámfogás volt, és bár értem, hogy miért mondták rá, de nem hasonlít egyáltalán. Legalábbis annyira nem, hogy akár fele annyira élvezhető legyen, mint bármelyik Zafón-regény.

Gregorius magának való klasszika-filológia tanárként tengeti unalmas kis életét Bernben, amikor egy nap találkozik egy síró portugál nővel az esőben. A nő annyira megbabonázza, hogy elhatározza, minél többet akar megtudni az általa beszélt titokzatos nyelvről. A könyvesboltban aztán a kezébe akad egy furcsa, ritka magánkiadás, ami egy lisszaboni orvos gondolatait tartalmazza. Gregorius némi szótárazás után mértehetetlenül beleszeret az ismeretlen férfi gondolatvilágába, és a hirtelen rátört kapuzárási pániktól hajtva úgy határozik, hogy azonnal elutazik Lisszabonba, és megpróbál annyi dolgot kideríteni a szerzőről, amennyit csak tud.

Ugye, hogy az alapötlet még nem is hangzik olyan rosszul? Hát, én is így gondoltam. Ha kiegészítjük még néhány részlettel, például hogy a Gregorius által felhajtott ismeretlen író a Salazar-diktatúra alatt élt és alkotott, és hogy a főhősünk azzal tölti ideje java részét, hogy az egykori ismerősei között szaladgál, hogy megpróbálja kideríteni mi lett vele, akkor végül is el kell ismerni, az alapötlet tényleg emlékeztet Zafónra. Csak ő közben nem felejtette el, hogy a történet lényege... nos, az, hogy valami időnként történik is. Mercier csak hosszú, unalmas beszélgetéseket, visszaemlékezéseket, érdektelen életutakat és életunt karaktereket tár elénk, ami már közel sem annyira vonzó.

Számomra nagyjából egy fő okban kulminál, hogy miért utáltam ezt a könyvet, és ezt az okot úgy hívják, hogy Almeida de Prado (ő az író a könyvben). Önmagában, mint a karakter, nem lenne olyan rossz, csak az a baj, hogy Mercier teljesen piedesztálra helyezi. Ő a tökéletesen erkölcsös, tökéletesen eredeti, tökéletesen tökéletes ember, aki körül Lisszabon lakosságának az élete forgott, aki annyira nagyszerű és csodás volt, hogy a halála után ötven évvel is mindenki kizárólag szuperlatívuszokban tud róla beszélni. Hát mi bajom lehet nekem ezzel a földön járt ateista szenttel? Hát az, hogy sem a cselekedetei, sem a gondolatai nem váltottak ki belőlem olyan szimpátiát, hogy elhiggyem a kultuszát valló tömegeknek, hogy megérdemli ezt a dicsőséget. Jó, lehet, hogy jó orvos volt, és el kell ismernem, tényleg vallott valamiféle erkölcsi elveket, de a gondolatainak, amit a könyvébe leír, túlnyomó többsége önző mártíromkodás. Mármint... akárkivel akármi történt a környezetében, mindig csak arra lyukadt ki, hogy az hogyan tette nyomorrá az ő életét, vagy, amikor nagy ritkán nem ezen gondolkodott, akkor olyan földtől elszállt filozófiai eszmefuttatásokat nyomott le, hogy ha állandóan ezeken agyalt, akkor nem csodálom, miért nem volt egy boldog perce se életében.

Jeremy Irons főszereplésével készült ebből egy
egész gusztán kinéző film... majd megnézem, ha enyhült a sokk

A főszereplővel kicsit hasonló a helyzet. Gregorius eleinte még ugyan szórakoztatott a tesze-toszaságával, ebbe a világba nem való létezésével, de bevallom, abban reménykedtem, hogy a regény a fejlődéstörténete lesz, hogy majd kinyílik, és rájön, mivel tudna valami értelmes irányt adni az életének. Sajnos nem éreztem, hogy ez megtörtént volna. Ugyan Gregorius vett magának egy új szemüveget meg egy öltönyt, és egész jól megtanult portugálul, de nem érzem, hogy a kaland olyan sokat változtatott volna rajta, mint amennyire ő maga állította, nem azzal jött haza az utazásából, hogy ki akar lépni a kis önző, begubózott létezéséből, és ezt sajnáltam. A mellékszereplőkre meg jobb nem is nagyon szót vesztegetni, mintha csak azért léteznének, hogy kiszolgálják a főszereplő szeszélyeit meg az író személyi kultuszát, sok szerepük ezen kívül nincsen.

Azért hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindent utáltam a könyvben. A stílusa tényleg szép, és a fordítás is sikerült annyira, hogy ezt átadja. Ezen kívül plusz pont volt a helyszínek: tavaly nyáron jártam több helyszínén is a könyvnek (Lisszabonban, Salamancában, Coimbrában, Finisterrében), és az utazási nosztalgia természetesen feldobta, ettől a színes leírások olyanná váltak, mintha megint ott lettem volna, ami jó volt. Sosincs túl sok az ember életében a napsütéses Mediterráneumból. Rontott azonban az összképen az író idegen nyelv-mániája, ami arra kényszerítette, hogy messze túl sok nyelven hablatyoljon bele a könyvbe, és nagyon sokszor nem magyarázta el a történet, hogy ezek a sorok mit jelentenek. Ez, amellett, hogy idegesítő volt, meglehetősen öncélúnak tűnt nekem.

És végül, de nem utolsó sorban, ami végleg eldöntötte, hogy ez a könyv nem az én könyvem, az az utolsó ötven oldala. A befejezés olyan elképesztő mértékben üres, mintha vákuum alatt gyártották volna. Komolyan, hogy lehet valaminek az a tanulsága, hogy egyszer megöregszünk, és bezárul az életben előttünk minden ajtó, és... igazából ennyi, ezt jelenti ki, nem foglal állást azzal kapcsolatban, hogy mit kezdjünk vele. Jó, értem én, ne keseregjünk folyton az elvesztegetett lehetőségek miatt, de attól még tenni VALAMIT sosem késő. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy életemben először az volt az érzésem, nem vagyok elég öreg egy könyvhöz. Mert ahhoz nem érettnek kell lenni, hanem életbe belefásult kisnyugdíjasnak, hogy ezzel az egésszel azonosulni tudjon valaki.

Javaslom a könyv elolvasása helyett egy Lisszabon-útifilm megtekintését és opcionális Zafón-olvasást. Az Éjféli gyors Lisszabonba sajnos hatszáz oldalnyi nihil, ami perverz örömet fog okozni a nyelvészeknek, de másnak nem nagyon.

Kinek ajánlom? Klasszika-filológusoknak, ötven felettieknek.

Kinek nem ajánlom? Azoknak, akik nem akarják rémesen öregnek, fáradtnak és fásultnak érezni magukat.

10/4 pont