Idézet


2014. szeptember 30., kedd

A könyv, amitől nyugdíjas otthonba akarsz költözni


Pascal Mercier – Éjféli gyors Lisszabonba

(Könyvkuckó)

Óvatlan voltam, mert bedőltem egy szép borítónak, és annak az ígéretnek, hogy ez a könyv hasonlít Carlos Ruiz Zafón írásaira. Na, ez csak egy reklámfogás volt, és bár értem, hogy miért mondták rá, de nem hasonlít egyáltalán. Legalábbis annyira nem, hogy akár fele annyira élvezhető legyen, mint bármelyik Zafón-regény.

Gregorius magának való klasszika-filológia tanárként tengeti unalmas kis életét Bernben, amikor egy nap találkozik egy síró portugál nővel az esőben. A nő annyira megbabonázza, hogy elhatározza, minél többet akar megtudni az általa beszélt titokzatos nyelvről. A könyvesboltban aztán a kezébe akad egy furcsa, ritka magánkiadás, ami egy lisszaboni orvos gondolatait tartalmazza. Gregorius némi szótárazás után mértehetetlenül beleszeret az ismeretlen férfi gondolatvilágába, és a hirtelen rátört kapuzárási pániktól hajtva úgy határozik, hogy azonnal elutazik Lisszabonba, és megpróbál annyi dolgot kideríteni a szerzőről, amennyit csak tud.

Ugye, hogy az alapötlet még nem is hangzik olyan rosszul? Hát, én is így gondoltam. Ha kiegészítjük még néhány részlettel, például hogy a Gregorius által felhajtott ismeretlen író a Salazar-diktatúra alatt élt és alkotott, és hogy a főhősünk azzal tölti ideje java részét, hogy az egykori ismerősei között szaladgál, hogy megpróbálja kideríteni mi lett vele, akkor végül is el kell ismerni, az alapötlet tényleg emlékeztet Zafónra. Csak ő közben nem felejtette el, hogy a történet lényege... nos, az, hogy valami időnként történik is. Mercier csak hosszú, unalmas beszélgetéseket, visszaemlékezéseket, érdektelen életutakat és életunt karaktereket tár elénk, ami már közel sem annyira vonzó.

Számomra nagyjából egy fő okban kulminál, hogy miért utáltam ezt a könyvet, és ezt az okot úgy hívják, hogy Almeida de Prado (ő az író a könyvben). Önmagában, mint a karakter, nem lenne olyan rossz, csak az a baj, hogy Mercier teljesen piedesztálra helyezi. Ő a tökéletesen erkölcsös, tökéletesen eredeti, tökéletesen tökéletes ember, aki körül Lisszabon lakosságának az élete forgott, aki annyira nagyszerű és csodás volt, hogy a halála után ötven évvel is mindenki kizárólag szuperlatívuszokban tud róla beszélni. Hát mi bajom lehet nekem ezzel a földön járt ateista szenttel? Hát az, hogy sem a cselekedetei, sem a gondolatai nem váltottak ki belőlem olyan szimpátiát, hogy elhiggyem a kultuszát valló tömegeknek, hogy megérdemli ezt a dicsőséget. Jó, lehet, hogy jó orvos volt, és el kell ismernem, tényleg vallott valamiféle erkölcsi elveket, de a gondolatainak, amit a könyvébe leír, túlnyomó többsége önző mártíromkodás. Mármint... akárkivel akármi történt a környezetében, mindig csak arra lyukadt ki, hogy az hogyan tette nyomorrá az ő életét, vagy, amikor nagy ritkán nem ezen gondolkodott, akkor olyan földtől elszállt filozófiai eszmefuttatásokat nyomott le, hogy ha állandóan ezeken agyalt, akkor nem csodálom, miért nem volt egy boldog perce se életében.
Jeremy Irons főszereplésével készült ebből egy
egész gusztán kinéző film... majd megnézem, ha enyhült a sokk

A főszereplővel kicsit hasonló a helyzet. Gregorius eleinte még ugyan szórakoztatott a tesze-toszaságával, ebbe a világba nem való létezésével, de bevallom, abban reménykedtem, hogy a regény a fejlődéstörténete lesz, hogy majd kinyílik, és rájön, mivel tudna valami értelmes irányt adni az életének. Sajnos nem éreztem, hogy ez megtörtént volna. Ugyan Gregorius vett magának egy új szemüveget meg egy öltönyt, és egész jól megtanult portugálul, de nem érzem, hogy a kaland olyan sokat változtatott volna rajta, mint amennyire ő maga állította, nem azzal jött haza az utazásából, hogy ki akar lépni a kis önző, begubózott létezéséből, és ezt sajnáltam. A mellékszereplőkre meg jobb nem is nagyon szót vesztegetni, mintha csak azért léteznének, hogy kiszolgálják a főszereplő szeszélyeit meg az író személyi kultuszát, sok szerepük ezen kívül nincsen.



Azért hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindent utáltam a könyvben. A stílusa tényleg szép, és a fordítás is sikerült annyira, hogy ezt átadja. Ezen kívül plusz pont volt a helyszínek: tavaly nyáron jártam több helyszínén is a könyvnek (Lisszabonban, Salamancában, Coimbrában, Finisterrében), és az utazási nosztalgia természetesen feldobta, ettől a színes leírások olyanná váltak, mintha megint ott lettem volna, ami jó volt. Sosincs túl sok az ember életében a napsütéses Mediterráneumból. Rontott azonban az összképen az író idegen nyelv-mániája, ami arra kényszerítette, hogy messze túl sok nyelven hablatyoljon bele a könyvbe, és nagyon sokszor nem magyarázta el a történet, hogy ezek a sorok mit jelentenek. Ez, amellett, hogy idegesítő volt, meglehetősen öncélúnak tűnt nekem.

És végül, de nem utolsó sorban, ami végleg eldöntötte, hogy ez a könyv nem az én könyvem, az az utolsó ötven oldala. A befejezés olyan elképesztő mértékben üres, mintha vákuum alatt gyártották volna. Komolyan, hogy lehet valaminek az a tanulsága, hogy egyszer megöregszünk, és bezárul az életben előttünk minden ajtó, és... igazából ennyi, ezt jelenti ki, nem foglal állást azzal kapcsolatban, hogy mit kezdjünk vele. Jó, értem én, ne keseregjünk folyton az elvesztegetett lehetőségek miatt, de attól még tenni VALAMIT sosem késő. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy életemben először az volt az érzésem, nem vagyok elég öreg egy könyvhöz. Mert ahhoz nem érettnek kell lenni, hanem életbe belefásult kisnyugdíjasnak, hogy ezzel az egésszel azonosulni tudjon valaki.

Javaslom a könyv elolvasása helyett egy Lisszabon-útifilm megtekintését és opcionális Zafón-olvasást. Az Éjféli gyors Lisszabonba sajnos hatszáz oldalnyi nihil, ami perverz örömet fog okozni a nyelvészeknek, de másnak nem nagyon.

Kinek ajánlom? Klasszika-filológusoknak, ötven felettieknek.
Kinek nem ajánlom? Azoknak, akik nem akarják rémesen öregnek, fáradtnak és fásultnak érezni magukat.


10/4 pont

2014. szeptember 26., péntek

Az emlékek őre - a film


(Filmszemle)

Régi álmom volt, hogy ezt a könyvet majd egyszer megfilmesítik, egész pontosan azóta vártam rá, amióta tíz évesen először olvastam a regényt. Ahogy azonban közeledett a premier dátuma, megdöbbenve tapasztaltam milyen sárdobálás indult meg az interneten, hogy ez a film mekkora egy szar lesz, mert idősebb a főszereplő, meg tele van undorító klisékkel és úgy egyáltalán, fuj. Próbáltam nem meghallani a hangokat, mert én akkor is optimista akartam lenni a filmmel kapcsolatban, és végül beültem a moziba, hogy magamnak alkothassak véleményt.

Jonas egy olyan társadalomban nőtt fel, ahol az emberek boldogan, békében és biztonságban élnek. Ismeretlen fogalom a szegénység, a fájdalom vagy a háború, a lakók élete pedig szigorúan szabályozott, hogy ez így is maradjon. A fiú és két barátja a történet kezdetén lépnek a felnőttkorba, amikor is a közösség elöljáróitól megkapják azt a munkát, amit egész életükben végezniük kell. Jonas kicsit más mint a többiek, túlságosan kíváncsi gyerek, és némi félelemmel várja a jövőbeli hivatását. Mint kiderül, őt egy nagyon különleges feladatra szánták: ő lesz a következő Őrző, akinek dolga, hogy magába zárja a régi világ emlékeit, nehogy az, amit belőle tanulhatnak, teljesen feledésbe merüljön. Azonban egy letűnt világ megismerése embert próbálóbb élmény Jonas számára, mint azt bárki is gondolta volna, ugyanis a hatására elkezdi megkérdőjelezni, vajon tényleg annyira jó-e a társadalom, amiben él.

Nem állítom, hogy ez egy nagyon könyvhű feldolgozás lenne. Maga az írónő is elismerte, hogy a regény cselekménye változtatások nélkül nem alkalmas filmvászonra adaptáláshoz. Ennek ellenére mégis azt hiszem, a történet lényegének sikerült átvészelnie a feldolgozás folyamatát. Nem emlékszem olyan igazán fontos jelenetre, amit kihagytak volna, talán csak az emlékekből mutattak egy kicsit kevesebbet, de inkább a másik véglet volt jellemző, hogy betoldottak részeket, amik a könyvben nem voltak benne, ezek azonban számomra jól harmonizáltak a nagy egésszel. A vége kifejezetten akciódúsabbra sikerült, mint a regény vége, abban is volt feszültség, de közel sem ennyi. Mégsem esett át a film a ló túloldalára: nem vált erőszaktengerré, végig megmaradt az ártatlan önmagának, ami az érzelmeinken és az intellektusunkon keresztül akart nekünk mondani valamit, nem két vödör arcunkba löttyintett művérrel.


Amiért a legtöbb rajongói halálhörgés hangzott el a film előtt, az az a tény volt, hogy a főszereplőt idősebbnek mutatja a feldolgozás. Én sem örültem, hogy a tizenkét éves Jonas szerepére sikeresen a huszonnégy éves Brenton Twaitheset castingolták, de megnézve a filmet már nem bánom. Én eleve idősebbnek képzeltem Jonast a tényleges életkoránál, mert annyira felnőttesen viselkedett. Ráadásul Brenton minden tőle telhetőt megtett, hogy élvezzük ezt az egészet: bájos volt, szerethető, és olyan gyermeki ártatlansággal csodálkozott rá a világra, mintha most látná először. Nekem nagyon tetszett a játéka.

A kibővített cselekmény miatt a film viszonylag sok játékidőt szán a mellékszereplőknek, ami szerintem szintén nagyon jó dolog volt. Fiona és Asher karakterére különösen sok energiát fordítottak ahhoz képest, hogy nagyjából mindkettejüknek csak a nevét tudtuk a könyvben. Fiona lett ugyebár a romantikus érdeklődés a filmben... nem, ne picsogjatok, a regényben is benne volt ez, épp csak egy lépéssel mentek tovább. Mégsem utáltam ezt az egészet és nem tűnt erőltetettnek, mert ízlésesen, visszafogottan csinálták, és mert, őszintén, Fiona egy érdekes karakter volt. Szerettem nézni, ahogy Jonas bevonta őt a világába, és ahogy minderre reagált. Asher is egy élettel teli, kerek személyiség lett a történetben, nagyon érdekes volt a dilemmája, ahogy a hűség és a kötelesség között ingadozott.

Meryl Streepet itt első ránézésre nem értettem. Mármint... van egy főgonosz a filmben, akkor most harcolni fognak? De az elöljáró karaktere jóval összetettebb volt annál, mint hogy simán csak gonosz legyen: inkább jó szándékúnak tűnt, ám korlátoltnak. És az meg külön tetszett, hogy a Jeff Bridges alakította Őrzővel csaptak össze, nem is Jonassal (aki, csak úgy megjegyezném, szintén fantasztikus). Jonas élére vasalt kis családegysége is remekül működött, ránéztél a tökéletesre polírozott kis pofájukra, és szaladtál volna ki a világból szíved szerint. Az anyának nagyjából más mondata sincs a filmben, mint hogy „Fogalmazz precízen!”, de ez hosszú távon épp elég kiborító.

Ami még jó nagyon, az a megvalósítás. Mindig is rendkívül izgalmasnak gondoltam annak a lehetőségét, hogy Jonas nem látja a színeket, és a film szerintem kihozta ebből a maximumot amikor fekete-fehérből indított, és ugyanolyan apránként kezdte mutatni a színeket, ahogy a főhősünk megtanulta felismerni őket. Ezen kívül nekem személy szerint nagyon tetszett a közösség futurisztikus kinézete, ez a steril, hideg-rideg világ jól passzolt az elképzeléseimhez. Az is jó ötlet volt, hogy az emlékeket ezzel szemben úgy ábrázolták mintha szemcsés régi filmre vették volna fel őket. A soundtrack hol kellemes, hol megfelelően fenyegető, ezen kívül pedig az új divatnak megfelelően kaptunk egy kísérőalbumot is persze, amin többek között a One Republic biztosít nótákat arra az esetre, ha vágynánk egy kis filmhez kapcsolódó zenei csemegére.

Határozottan meglepődtem viszont azon, hogy mennyire hatott az érzelmeimre a film. Nem gondoltam, hogy ilyen zsigeri élmény lesz néhány pontja, de könnybe lábadt rajta a szemem, kétszer is. Megható volt Jonas és Gabe, illetve Jonas és az Őrző kapcsolata. A végén pedig Jonas szökésénél van egy olyan jelenet, ami a könyvben nem volt benne, de szerintem fantasztikus, mert tele van feszültséggel, és nagyon jól kiáll a történet üzenete mellett.

És elsősorban ezért gondolom, hogy ez egy jó adaptáció, mert tökéletesen tiszteletben tartja a könyv üzenetét, sőt, sikerrel át is adja azt. Az emlékek őre lényege nem az, hogy a főszereplő most hány éves és megcsókolta-e a lányt, aki tetszett neki, ezek teljesen apróságok. A fontos dolog az a humanista világszemlélet, amivel kiáll az emberi érzések és kapcsolatok fontossága mellett. Hogy elmondja, a jó dolgokért igenis szembe kell néznünk azzal, hogy lesz rossz is a világban, nem tarthatjuk meg csak az egyiket. Hogy mind esendők és gyengék vagyunk, és sokszor hibázunk, de ugyanakkor tudunk erősek, bátrak, szeretettel teliek is lenni.

Ajánlom mindenkinek ezt a filmet, mert bár a könyv rajongói közül sokan utálták, én szintén rajongója vagyok a könyvnek, és nem értem, mi volt a problémájuk. :D Szóval szerintem nézzétek meg, mert megérdemli, és olyan jó lenne, ha mernének bevállalni a filmstúdiók olyan történeteket is, ahol a hangsúly nem az akción van.


10/10 pont

"Holnap egyedül az változik meg, hogy mit teszünk.
Az nem, hogy kik vagyunk."

2014. szeptember 8., hétfő

Steampunk történelemóra


Scott Westerfeld - Leviatán

(Könyvkuckó)

Olyan mérhetetlen mennyiségű jót hallottam erről a könyvről, amit hittem is meg nem is, hogy végül nem tehettem mást, elolvastam. Voltak némi félelmeim, mert az alapötlet pont annyira különleges (vagy más nézőpontból: bizarr), aggódtam egy kicsit amiatt, hogy értelmetlen katyvasz lesz belőle. Hát, nem lett.

Hohenberg Sándornak, Ferenc Ferdinánd Habsburg herceg fiának az élete váratlan fordulatot vesz, amikor Sarajevóban meggyilkolják a szüleit. A fiatal herceg néhány hűséges emberével menekülni kényszerül, mert akárkik is tervelték ki a gyilkosságot, az ő életére is törnek. Deryn Sharp eközben Angliában egész más problémákkal küzd: apja halála óta minden vágya, hogy repülhessen, de mivel balszerencséjére lánynak született, így inkább a fűzők és puffos ruhák várják. Ebbe azonban nem hajlandó beletörődni, ezért fiúnak adja ki magát, és katonának szegődik. A két fiatal nem is sejti, hogy hamarosan találkoznak, és ez a találkozás nem csak a kettejük életére, hanem talán még a történelemre is hatással lesz.

Igazság szerint ez volt életem első steampunk regénye, szóval arra is nagyon kíváncsi voltam, hogy magát a műfajt hogyan fogadom. Viszont amiatt jobban izgultam, hogy az alapsztori milyen lesz. Ha ismerősnek találtok dolgokat Sándor történetében, az nem véletlen: a Leviatán nem egy sima alternatív steampunk világban játszódik, hanem az I. Világháború megváltoztatott története. Csakhogy itt a központi hatalmak gőzzel működő robotokat irányító barkácsok, az antant tagjai pedig a darwinisták, akik génmódosított állatokat alakítanak harci gépezetekké. Meredeken hangzik, de Westerfeld úgy felkészült a történelemleckéből, ahogy azt csak reméltem, a történet nagyon sok valóságos elemet tartalmaz, és emellett logikusan működnek a nem valóságos részei is, így semmi sem zavart igazán. Annak meg külön örülök, hogy a középpontban pont az Oszmán Birodalom szerepe van, mert erről már gimiben is szívesen hallottam volna többet. És... hát igen. Amikor egy könyvben gyakorlatilag központi mitológiát csinálnak az evolúcióelméletből, az nagyon-nagyon vonzó.

A történet két főszereplővel, két szálon fut. Az egyik szál Sándoré, aki kedvenc közhely-karakteremnek, az emberséges, feladatához felnőni próbáló nemesnek a megtestesítője. Sándor korántsem tökéletes, mert bizonyos dolgokban a helyzete miatt nagyon meghaladja a kortársait, például négy nyelven beszél folyékonyan, és kiváló vívó, de bizonyos dolgokhoz egyáltalán nem ért. Amiben leginkább antitalentum, az az, hogy miként is kéne viselkedni normális átlagemberek közelében, hisz olyat még túl sokat nem látott, ez pedig nagyjából halálra ítéli a küldetésüket, hogy beolvadva, inkognitójukat megőrizve vészeljék át a háborút. Sándor nagyjából mindent elszúr, amit a helyzetében el lehet szúrni, de közben végig nagyon igyekszik, hogy helyesen cselekedjen, ezért egyszerűen nem tudsz haragudni rá. Törődik az alárendeltjeivel, érdekli a népe sorsa, de közben az az általános emberség is megvan benne, hogy az ellenségtől sem fordul el, ha annak a segítségére van szüksége. A történet során pedig azt is megmutatja, hogy fog ő még fejlődni, nem teljesen reménytelen eset, mert igenis megvannak benne a vezetői kvalitások.

Deryn nagyjából pont az ellentéte Sándornak: amellett, hogy okos, még talpraesett is, minden szituációban feltalálja magát. Az ő titkát sokkal nehezebb kideríteni, mert sikeresen beolvad a fiúk közé, és sikerül sokszor megfelelően durvának lennie... na jó, persze sokszor nem, csodálkoztam is, hogy alig tűntek fel nekik a túl érzelmes megnyilvánulásai. Mindenestre Deryn is nagyon kedvelhető, mert határozott, vannak céljai az életben, képes harcolni, és mert lojális (de nem bármi áron).

És a legjobb az, amikor végre találkoznak... A két szereplő kapcsolata nagyon érdekesen alakul, ahogy szép lassan kiépül köztük a barátság, majd a románc is elkezd bimbózni... vagy valami olyasmi, mert Sándor Derynt ugyebár fiúnak hiszi. Ezért külön vicces, hogy miközben a lány elkezd vonzódni a hozzá, a fordított irányba a mérhetetlen tisztelet a jellemző, Sándor kifejezetten azt gondolja, bárcsak ő is olyan bátor, jó katona lehetne, mint Deryn. Kíváncsi vagyok, hogy alakul a kapcsolatuk, mert hát a valóságban nem nagyon lenne jövője, de hátha segíti őket az alternatív történelem egy kicsit.

A mellékszereplők is rendben voltak, leginkább Sándor kíséretét, különösen Volger grófot kedveltem meg. Nincs egyszerű dolga Sándor mentoraként, amikor a fiú direkt az ellenkezőjét csinálja, amit javasol, és még nem is totál elmebetegséget (csak félig). Volgernek azzal a nehéz feladattal kell szembenéznie, hogy kénytelen elfogadni a kellemetlen tényt: Sándor kezd felnőni, és rohadjon meg, ha életveszélybe sodorja magát, akkor is joga van dönteni. Deryn szálán Nora Barlow lopta be magát a szívembe, ő a modern, emancipált nő a történetben, aki annyira okos, hogy a férfiak nem merik semmibe venni, és mindig eléri, amit akar.

Mindezek mellett roppant szerettem még a megvalósítást is. A szerző meg a fordító közös erőfeszítéssel mindent bedobtak: a barkácsoknak és a darwinistáknak is egyedi nyelvezete van, és a karakterek nyelvi egyénítése is jó, mint ahogy Sándor szembesül vele, a parasztok bizony máshogy beszélnek, mint a főnemesek. :D Ezen kívül a könyv kivitele nagyon szép, az illusztrációk kellően sötétek a hangulatkeltéshez, az egyetlen dolog, ami zavart, hogy Sándort nagyon finom arcvonásokkal próbálta megrajzolni az illusztrátor, ezért jópár olyan képen, ahol közösen szerepeltek Derynnel, inkább a herceg tűnt a lánynak, pedig róla tudtam, hogy fiú. :D

Összességében pozitív csalódást okozott a könyv, nagyon gördülékeny és izgalmas olvasmány, miközben a szeretetre méltó, érdekes jellemű főszereplőkkel az érzelmi oldal is egyensúlyban van. Jöhet a következő kötet, kíváncsi vagyok, mi kel ki a tojásból, és hogyan alakul Sándor és Deryn kapcsolata, na meg hogy mit kever az Oszmán Birodalom.

Kinek ajánlom? Kalandra vágyó fiataloknak és régebb-óta-fiataloknak, háború-imádóknak, emancipálódni vágyó nőknek.
Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*
Stílus: 10/10**
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Az az angol borító, ami nem ábrázolja egyik szereplőt sem, nagyon király. A magyarral is meg vagyok elégedve, bár Sándor extrán felismerhetetlen rajta.

Kedvenc szereplők: (1) Sándor (2) Deryn (3) Nora (4) Volger (5) a hogyhíjják... Sándor mérnök kísérője

Kedvenc jelenetek: (1) Sándor és Deryn első találkozása (2) Deryn Sándort használja túsznak (3) Sándor lebuktatja magukat a boltban (4) a tárgyalás, amin Sándor ismét lebuktatja magukat :D (5) Deryn rájön, hogy tetszik neki Sándor

Mélypont: -


Kedvenc ötlet: ez a könyv végre elérte, hogy fantáziálás szintjén elhiggyem, hogy a lépegetők jók... majdnem... de a darwinista bestiák menők

2014. szeptember 2., kedd

Kisvárosi sátán


Stephen King – Hasznos holmik

(Könyvkuckó)

Úgy döntöttem, nem maradhat ki a műveltségemből Stephen King, így már régen elhatároztam, hogy olvasok tőle valamit. Hogy mit, azt a középiskolai angoltanárom döntötte el, aki egyik órán kifejtette, mennyire jó könyv ez. Mivel volt már közös pont az ízlésünkben, úgy döntöttem, hiszek neki, így esett a választásom a Hasznos holmikra.

Castle Rock álmos új-angliai kisváros, ahol a lakóknak megvannak a maguk kis sötét titkai, de azért alapvetően jól eléldegélnek egymás mellett. Ennek a kerek kis világnak a működését zavarja meg egy rendkívüli esemény: új bolt nyílik. A Hasznos holmik elsőre érdekes antikos üzletnek tűnik, csakhogy van egy furcsasága, az, hogy a boltban mindenki megtalálja a szíve vágyát. Ki baseball-kártyát, ki rókafarkat, ki gyönyörű babát visz haza a boltból, mégpedig rendkívül alacsony áron: mindössze annyi pénzt fizet érte, amennyi épp nála van, ezenkívül egy szívességet, egy ártatlan csínyt kell elkövetnie a boltos kérésére. Eleinte mindenki rendkívül boldog, de ez lassacskán bűntudatba és paranoiába csap át, ahogy a csínyekről kiderül, hogy talán mégsem annyira ártatlanok. Vajon kiderül a rejtélyes boltos, Leland Gaunt valódi szándéka, és meg tudja állítani valaki, mielőtt túl késő lesz?

Nahát, én valami tévedésben éltem eddig, mert Kingről csak annyit tudtam, hogy ő a „horror királya”. És hát félni azt nem féltem, kérem. A kiömlő belek, vér, agyak érzékletes leírásánál se nagyon undorodtam már, mert annyira vártam, hogy legyen valami, és végül is ezek csak szavak voltak. Talán képernyőn jobban hat, nem tudom.

Emellett meglepetésként ért, hogy King még valaminek a királya: a végtelenített expozícióé. Csak teltek és teltek az oldalak, és lassan már a kisváros minden lakójának az összes szennyesét elém terítette az író, legalábbis én azt hittem, ám később kiderült, hogy tévedek, mert van még ott, ahonnan ezek jöttek. Közben, bár érdekelt mindaz, amit King elmondott, már alig vártam, hogy mozgásba lendüljenek az események. A helyzetemen nem segített a fülszöveg, ami lelövi az első igazán izgalmas eseményt, de ennek a bekövetkezésére is kell várni 250 oldalt. Ezután szerecsére nagyjából egyensúlyba kerülnek a karakterleírások és az izgalmas események. A könyv vége felé van még egy rosszul időzített leíró rész: amikor már csak tudni akarnám, hogy mi történik, kapok még egy elemzést a baptisták és katolikusok konfliktusáról, amiről, őszintén, eddig is tudtam a megértéshez eleget. Az nem hiányzott volna már nekem onnan.

Kép a kicsit sem retró film színészeiről
Ezt azonban meglepően könnyen meg tudom bocsátani az írónak, aminek az az oka, hogy végig érdekelt, amiről írt. Még úgy is, hogy a karakterei többnyire nem voltak szimpatikusnak mondhatók. Volt itt mindenféle rossz, az erőszakos vadbaromtól a játékfüggő skizofrénen át a drogos bűnözőig (csodálatos, hogy ennyi őrült megfér egy csárdában... városban). Voltak azonban egész másféle rosszak is: az egész egyszerűen kicsinyes, buta emberek. Brian Rusk anyja valószínűleg megnyerte nálam az évtized legrosszabb fiktív anyja címet, egyszerűen minden mondatától undorodtam annak a nőnek. A másik, amitől a hideg rázott, a polgármester felesége volt: a lelkileg megtört, áldozat szerepébe teljesen beletörődött nőé. Sokféle sorsot vonultatott fel a regény, némelyiket épp csak érintettük, másokat egész részletesen megismerhettünk, de egyik se volt szívderítő.

Némiképp ellensúlyozta ezt a két főszereplő, meg néhány pozitív mellékszereplő. Alan meg Polly se makulátlanok, mindkettejüknek megvan a maga múltja, tragédiája, a maguk hibái és rossz pillanatai, összességében mégis pozitív érzést hagynak az olvasóban, mert ők azok a karakterek, akik küzdenek végig, akkor is, amikor a világ szó szerint szétesik körülöttük. A szerelmük is szépen van ábrázolva a könyvben, az a fajta felnőtt szerelem, amikor egy egész élet után kerülnek össze, és már egyikük se várhatja el a másiktól, hogy azonnal szőröstül-bőröstül átadják magukat, mégis erős támasz ez a kötelék. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne nehézsége a kapcsolatuknak, és nem inognának meg ők is emberként, mert persze belesétálnak Mr. Gaunt csapdájába előbb-utóbb. Egyszerűen ők azok, akik nem adják fel teljesen (csak majdnem), akik legyőzik önmagukat, a könyv végén pedig örülhetsz Alan megvesztegethetetlen igazságkeresésének, Polly éles eszének és tartásának, valamint Alan embereinek, különösen Norris Ridgewicknek a bátorságának, mindhalálig tartó hűségének.

Azt nem nehéz összerakni, hogy Mr. Gaunt maga az ördög, gátlástalan élvezettel utalgat is rá szóviccek formájában. Viszont a módszerei sokkal-sokkal érdekesebbek voltak számomra a személyénél. A csínyeket általában olyannal követteti el, akinek semmi köze az áldozathoz, de közben másra tereli a gyanút, valaki olyanra, akivel a megtréfáltnak régi ellenségeskedése, vitája van. Kívülről nézve teljesen átlátszó, hogy a csínyeket nem azok követik el, akikre rákenik, de ha az ember agyát elborítja a düh, akkor nyilván arra az emberre fog gondolni, akinek oka is volt rá, hogy bántsa.

Azt el bírnám viselni, ha
megjelenne a filmplakáttal, mint borítóval
Elsősorban azért szerettem ezt a könyvet, mert szerintem nagyon jól bemutatja, hogyan működnek az emberi kapcsolatok. Jó, a természetfeletti faktor nélkül nem indulna mindenki nagykéssel mészárolni a szomszédot, de azért valljuk be, kicsiben mi is így működünk. A mindennapi súrlódások is elmérgedhetnek két személy közti állóháborúvá, legyen az házastárs, kolléga, gyerek. Az is sokszor igaz, hogy aki egyszer megbántott minket, arról már hajlandóak vagyunk minden rosszat feltételezni, különösebb átgondolás nélkül is. Az is tetszett, amit a könyv Alan és Polly történetén keresztül a múlt elengedéséről, a tragédiák feldolgozásáról próbált átadni. Meg persze gyakorló katolikusként elevenembe vágott a vallási vita elfajulásának krónikája is, ami mondjuk szerencsére jó messze áll a valóságtól, előítéletek vannak, de közel sem tapasztaltam őket ennyire szélsőségesnek a környezetemben. Végül is nekem ez a könyv legfőbb tanulsága: meg kell próbálnunk túllépni a sérüléseinken és elengedni az előítéleteinket másokkal szemben, mert ha nem tesszük, akkor a közösségeink csak a kirakatban lesznek jól működőek.

Ami még tetszett, hogy az író érezhetően több regényt is írt már ebbe a kisvárosba, kettőnek utalgatott nagyon konkrétan a cselekményére (a Cujo-ét úgy is felismertem, hogy nem olvastam, nem is láttam a filmet), és érdekes volt belegondolni, hogy különálló sztorikból milyen kis világot épített fel.

Összességében megérte ráfordulnom végre Stephen King munkásságára, ha nem egészen olyan is volt, mint vártam, azért tetszett. Biztos vagyok benne, hogy fogok még tőle olvasni.

Kinek ajánlom? Kisvárosi lakóknak, türelmes embereknek, akik nem várnak azonnal vért meg beleket, mert a könyv első felével nem lesznek megelégedve.
Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/8
Stílus: 10/9
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Számos borítóval jelent meg, a magyarok mindegyike eléggé retró, szóval azok nem nagyon tetszenek. Az angolok között se találtam jobb borítót. :D
Kedvenc szereplők: (1) Alan (2) Norris (3) Polly (4) Brian (5) Nettie
Kedvenc jelenetek: (1) a vége (2) Alan kikérdezi Seant a kórházban (3) Brian öngyilkossága (4) Polly a nagynénjével álmodik (5) Norris majdnem felakasztja magát
Mélypont: Brian anyját én ütöttem volna agyon lapáttal, amikor a polgármester kinyírja a feleségét, amikor Alan majdnem elcsábul

Kedvenc ötlet: -