Tamási
Áron – Ábel a rengetegben
(Könyvkuckó)
Mint a roppant elmés cím mutatja, ez az
a könyv, amiről magamtól nem beszélnék itt a blogon, mert semmi intelligens
gondolatom nincs vele kapcsolatban. Hogy mégis kénytelen vagyok megpróbálni,
arról a Könyvmoly Párbaj tehet. Úgyhogy hajrá, nézzük, mit tudok kiizzadni
magamból!
A jól ismert ifjúsági regény
főszereplője egy Ábel nevű székely fiú, akit szegény szülei kénytelenek
kicsapni a Hargitára, hogy faőrként keressen némi pénzt. Ábel próbál minden
fortélyt bevetve boldogulni, de hát jönnek sorban a sorscsapások a téltől
kezdve a zsiványokon át, és a nehéz helyzeteket muszáj egyedül megoldania,
ahogy tudja.
Szerintem ez az a könyv, amiről tényleg
minden magyar fiatalnak van némi fogalma, mert ha nem is olvasta, de legalább a
filmhez mindenképp volt szerencséje. Így jártam én is, megnéztem a (szerény
vélemény szerint) rettenetesen unalmas klasszikus filmfeldolgozást többször is,
mielőtt végül kezembe vettem a regényt. Talán ezzel tudom magyarázni, talán az
amúgy kifejezetten lassú folyású cselekménnyel, de nem igazán sikerült
elmerülnöm a történetben. Nem azt mondom, hogy rossz volt, mert nem volt az, de
sosem izgultam, egyszer sem éreztem azt, hogy várnám, mikor vághatok újra bele.
Egyszerűen csak... elfogyott, de úgy érzem, nem fog igazán mély nyomokat hagyni
bennem.
Először az volt az élményem a könyvről,
hogy olyan, mint egy lódítós székely népmese (ez utóbbi érzésemen dobott a
hangoskönyvet felolvasó mesélő ízes tájszólása is). Ábel stílusa elbeszélőként
nagyon kellemes és hangulatos, könnyed, sokszor igen humoros. A fiú könnyen
megkedvelhető, szerettem benne jólelkű természetét, rafinált észjárását,
ártatlan, de szabadszellemű hozzáállását a hithez és a vallási szabályokhoz.
Kalandjai néha a hihetőség határát súrolják, de még éppen nem lépik át azokat.
Ugyanakkor, amikor épp túlságosan
belefeledkeznék a kellemes, nevettető mesébe, mindig történik Ábellel valami,
ami kizökkenti az olvasót. Hol veszteségek érik, hol becsapják, visszaélnek a
bizalmával. Számomra már az is sokkoló volt, hogy egy ennyi idős fiút kitesznek
az erdőbe egyedül. Tudom, hogy a nagyszüleink idejében teljesen normális volt
még a gyerekmunka, de ez azért egészen felelősségteljes és nehéz feladat, én
nem merném ráhagyni egy gyerekre. Örülök, hogy mi már nem ebben a világban
élünk, hogy a gyerekeknek van lehetőségük gondtalanul játszani, cseperedni.
A könyv végén volt egy érzelmileg erős
pillanat, de ezután sajnos a befejezést összecsapottnak éreztem, hiányérzetem
támadt az utolsó oldal után. Szerintem egyszer az életben ezt minden magyar
fiatalnak érdemes elolvasnia, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy olyan
kiemelkedően jó könyv. Talán fiatalabb koromban kellett volna olvasni, akkor
jobban élveztem volna.
10/8
pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése