Idézet


2014. július 31., csütörtök

Érdekességek a Csillagainkban a hibáról

Moly.hu-n kértek meg, hogy rakjak össze egy ilyen posztot. Rengeteg interjút néztem meg, de azért jó pár ki is maradt, mert iszonyatos mennyiségű anyag van a neten, szóval ha ti tudtok még valamit, ami bekerülhetne is, írjátok meg bátran. A kulisszatitkok a könyvről, filmről SPOILEReket tartalmazhatnak, úgyhogy csak akkor ajánlom olvasásra, ha már olvastad a könyvet és/vagy láttad a filmet.


A könyvről:

- John fejében régóta élt Hazel és Augustus története, amihez az inspirációt az nyújtotta, hogy évekig dolgozott rákos fiatalokkal. Azonban félt belevágni a regénybe, egészen addig, amíg egy kedves barátja, Esther, 2010-ben tizenhat évesen meghalt. John ezután határozta el, hogy mindenképp meg kell írnia a történetet a tiszteletére arról, hogy egy rövid élet is lehet teljes élet. Azonban az író hangsúlyozza, hogy nem Estherről mintázta Hazelt, kivéve azt a vonását, hogy nagyon pontosan felméri, milyen hatással van a betegsége a környezetében élőkre, és ezt próbálja mérsékelni, ebben nagyon hasonlítanak egymásra a lányok.

Egyik kedvenc külföldi borítóm,
az izraeli
- A szerző szándékosan írta meg úgy a regényt, hogy minden fontosabb szereplőnek legyen valami fogyatékossága. Azt mondta, a témáról szóló könyvek gyakran arra helyezik a hangsúlyt, hogy az egészséges emberek mit tanulhatnak a betegektől, ő pedig azt akarta megmutatni, hogy minden élet értékes, és az életedet nem mindig mások határozzák meg. Nat Wolff (Isaac) ehhez még hozzáfűzte az interjúban, hogy a karakterek hibáinak semmi köze a betegségükhöz. Ők egyszerűen csak normális kamaszok, a saját jellemhibáikkal, akik szörnyű élethelyzetbe kerültek.

- John saját bevallása szerint azért ír egyke főszereplőkről, mert ez egy közös poénjuk az öccsével, Hankkel.

- Kérdezték a szerzőt arról, hogy úgy érzi-e, mintha a Mennyei megbánás is a saját regénye lenne. Azt mondta, csak szeretne ilyen jó könyvet írni, ugyanis az a jó a képzeletbeli könyvekben, hogy mindig jobbak lehetnek az igazi könyveknél, mert egyszerűen lehetnek tökéletesek.

- John abban hasonlít van Houtenre, hogy ő sem tudná megmondani, mi vár a karakterekre a könyv után. Úgy gondolja, az író szavának a könyv írott betűin túllépve nem szabad sokat számítania, mert a könyv az olvasókhoz is tartozik. És ha véletlenül megbánná, hogy pont ott és úgy fejezte be a könyvet, ahol és ahogy, már akkor sem változtathat rajta.

- John a könyv írása közben sokat sírt. Azt mondta, már bizonyára hülyének nézték a Starbucksban, mert odament reggel, leült, bőgött három órát a nyitott laptop előtt, aztán hazament. Segített az alkotói folyamatban, hogy szomorú volt, de azért nem volt könnyű neki.

- Rengeteg vázlat született a történetről és több különböző befejezése is papírra került. Az első megírt lezárás a következő volt: Augustus halála után Hazel és van Houten arra jutnak, hogy úgy tudják kellőképp megtisztelni a fiú emlékét, ha valami hősies halált halnak. Kitalálják, hogy a legjobb mód erre, ha keresnek egy drogbárót és megölik, még akkor is, ha időközben őket is legyilkolják a testőrök. Végül azonban a megvalósításig sosem jutnak el, mert rájönnek, hogy talán ez mégsem jó ötlet. John szerkesztője még ezt a változatot olvasta el először, a reakciója a következő volt: „John, az első kétszáz oldal zseniális, komolyan mondom, eddig ez a legjobb munkád. Viszont az utolsó negyven oldalról nem tudom megmondani, hogy csak viccelsz-e. Olyan, mintha fanfictiont írtál volna, vagy parodizálnád saját magadat, rémes.” Nat reakciója így hangzott: „John... ez nagyon érdekesen hangzik meg minden és biztos tök jó, hogy kipróbáltad... de azért azt hiszem, mégiscsak elégedett vagyok azzal a befejezéssel, amit kaptunk.”

- A szerző rengeteg rajongói levelet és emailt kap, különösen, amióta elindult ez az őrület a Csillagainkban a hiba körül. Azt mondta, ha nem is tud válaszolni a többségére, azért nagyon jól esik neki, mert számára valahogy nem érződik valóságosnak a saját regénye, amíg nem olvasták mások, és jó látni, hogy hányféle életet élhet a könyv az olvasókban, mennyi különböző értelmezése van.

- John alapvetően nem akarta, hogy megfilmesítsék a regényét, nagyon bizonytalan volt azzal kapcsolatban, eladja-e a jogokat. A lelkiismerete akkor nyugodott meg, amikor először beszélt telefonon a producerekkel, akik sietve biztosították, hogy Hazelnél az egész filmben oxigénpalack lesz, hogy nem csak egy romantikus filmet akarnak, hanem szeretnék, ha a családi kapcsolatokról is szólna, és hogy nem csak a cselekményben, de hangulatban és üzenetben is hűek akarnak maradni a könyvhöz. John szerint minden ígéretüket betartották.

- A szerző többször hangsúlyozza, hogy legvadabb álmaiban sem számított rá, hogy ez a regény ilyen népszerű lesz, pedig már masszív rajongótáborral rendelkezett a Csillagainkban a hiba megjelenése előtt is.

Kulisszatitkok a filmről és a forgatásról:

- Shaileent először nem akarták kiválasztani Hazel szerepére, mert a rendező túl idősnek tartotta. Ténylegesen tizenhat éves főszereplőt akart, Shaileen pedig a forgatáskor már huszonegy volt. Hogy kicsit fiatalabbnak látsszon, a szereplőválogatásra smink nélkül, kócos hajjal és szakadt ruhákban ment. Azonban aggodalomra nem volt semmi oka: a rendező azonnal úgy érezte, mintha maga Hazel beszélne hozzá, és az előadását már akkor többen megkönnyezték, úgyhogy simán megkapta a szerepet.

- Ansel Elgort (Augustus) a következőképp tudta meg, hogy megkapta a szerepet: Chicagóban forgatták A beavatottat, ahol ő és Shaileen jó barátok lettek. Mielőtt a hétvégére hazautazott volna New Yorkba, a fiú egy csomagot kapott tőle azzal a szigorú utasítással, hogy ne nyissa ki. Hazament, eltelt négy nap, el is feledkezett a dologról. A negyedik napon Josh Boone (a rendező) felhívta, és megkérdezte: „Kaptál Shaileentől egy csomagot?” „Igen, miért?” „Na, most már kinyithatod!” Ansel kibontotta (nehéz volt, erős volt a csomagolás), és odabent egy félig rohadt holland sajtos-paradicsomos szendvicset talált. Erre a rendező vidoran közölte vele: „Megyünk Amszterdamba!”.

- Shailene csodás hosszú hajkoronával érkezett a forgatásra, úgyhogy még mielőtt bármit is elkezdtek volna, le kellett vágni. Szegény, lány a kezébe fogta a nagy köteg haját, és potyogtak a könnyei.

- John Greennek lett volna egy cameója a filmben (a kép alapján a reptéren találkoztak volna vele a főhősök), de ezt később kivágták, John szerint azért, mert pocsék színész, és a jelenet dramaturgiailag indokolatlan volt. Mindenesetre annak nagyon örül, hogy a ruhát, amit a forgatáson viselt, megtarthatta. Egyébként Nat Wolff segített neki a felkészülésben, de azt mondta az esetről, hogy van, amiből egyszerűen nem lehet jót kihozni. :D


- Az amszterdami jelenetek egy részét valójában nem is Amszterdamban vették fel. Például az Anna Frank-ház belsejét is felépítették Pittsburghben, ugyanis az eredeti épületben olyan szűk a hely, hogy nem tudták volna megoldani a forgatást. Azonban a díszletépítők jó munkát végeztek: Ansel szerint a fal utolsó repedéséig minden pontos volt. John nevetve mesélte, hogy bár ott volt a stábbal Amszterdamban is, de meg nem tudta volna megmondani a film megnézése után, hogy mit forgattak az eredeti helyszínen és mit nem.

- A stáb nagyon élvezte az amszterdami forgatást, bár nem volt túl jó idejük, borús-esős és hideg is volt az idő, de Shaileen szerint ez csak hozzátett a romantikus hangulatához a városnak.

- Josh Boone azt mondta, hogy bár nagyon sok szöveg volt a könyvből kivéve, azért hagytak teret a színészeknek az improvizációra is. John kedvenc része a filmben pont egy ilyen improvizációra épül: a tojásdobálásnál Gus  Isaac kárára poénkodik valamin, mire Isaac így vág vissza: „I’m blind, not deaf. And I don’t like when you make fun of my disabilities.” ami magyarul kábé így hangzik: „Vak vagyok, nem süket. És egyáltalán nem jön be, amikor viccet csinálsz a nyomoromból.”. Ez teljesen Nat Wolff agyszüleménye volt.


- A stábtagok annyira jól érezték magukat egymás társaságában, hogy minden este együtt vacsoráztak.

- A támaszcsoport tagjait Hazelen, Guson, Isaacen és Patricken kívül nem színészek alakították, hanem valódi rákos kamaszok. A színészek nem csak velük beszélgettek a tapasztalataikról, hanem kórházakba is elmentek, hogy minél jobban megérthessék a karaktereik helyzetét.

-  Anselnek egy tizenhét éves amputált fiú, Tanner, kölcsönözte a lábát azokban a jelenetekben, amikben a művégtag látszik. Mindkettejükkel felvették a jelenetet úgy, hogy Anselen egy combig érő zöld zokni volt, és utólag összevágták a felvételeket. Ez a fiú egyébként nagyon sokat segített Anselnek, hiszen ő maga is csak egy éve veszítette el a lábát, és a hozzáállása ehhez a veszteséghez inspirálta a színészt Augustus karakterének megformálásában, mert úgy gondolta, hogy ő is nagyon hasonlóan érezhet. Ezenkívül segített megtanulni, milyen is az ember mozgása, ha az egyik lába nem igazi. A hűség kedvéért a jeleneteiben Ansel még egy bokamerevítőt is viselt, ugyanis a művégtagok bokarésze nem olyan mozgékony, mint az igazi, ha olyan lenne, nem lehetne velük járni.


- Nat Wolff bevallása szerint a filmben dobált meg életében először tojással akármit is, de eddig annyira nem tudta átélni, mivel nem látta. Nat ugyanis Isaac szemműtétje után olyan szemüveget (és kontaktlencsét)  hordott a jeleneteiben, amiben ténylegesen vak volt, egyáltalán nem látott ki belőle. Ezért örült neki, hogy a vásznon végre megnézhette ezt a jelenetet.

- Shaileennek az a törölt jelenet hiányzott a legjobban, amiben Hazel és Gus eladják  a hintát.
- A bővített változat a mozikban vetítettekhez képest három extra jelenetet tartalmaz. Az elsőben Hazel és Gus elhatározzák, hogy hirdetést adnak fel a neten a depresszív hintáról, és közben Augustus elmondja Hazelnek, mi is tetszik neki a lányban annyira. A második extra jelenet John Green reptéri cameója.  A harmadik a benzinkutas jelenet folytatása, a mentőautóban Hazel ott van a kínlódó Augustussal, aki arra kéri, hogy mondjon neki egy verset, de mivel ami a lány eszébe jut, az túl rövid, ezért tovább kell költenie ahhoz, hogy kitartson, amíg a fiú ébren van. Érdekes módon viszont az az egy perces részlet ami a Page To Premiere oldalon kijött, mint a leendő bővített változat extra jelenete, végül nem került fel a DVD-re. Abban a részletben azokat a napokat látjuk tömörítve, amikor Hazel sok időt töltött a kórházból hazakerült, már nagyon-nagyon beteg Augustusnál.

- A színészeknek nagy megerősítés volt, hogy John Green végig ott volt a forgatáson, mert bár közvetlenül a rendezővel dolgoztak össze, de azért mindig odasündörögtek Johnhoz is, hogy kikérjék a véleményét. Shaileen szerint nagyon lehetett érezni azokon a napokon, amikor valamiért nem volt ott, hogy milyen fontos, nagyon hiányolták az emberek. A szerző egyébként videóblogjában dokumentálta is a forgatást és a promókörutat, ő készítette az első interjúkat a színészekkel.

- Ansel bevallása szerint számára a legnehezebb jelenet a filmben a benzinkutas volt, mert ez az a pillanat, amiben a leginkább sérülékenynek és összetörtnek látjuk Augustust, és ilyenkor a színészen nagy a nyomás, hogy a pillanatot őszintén adja át. Meggyőződése szerint színészi pályafutásában eddig ez volt a legnehezebb jelenete.

- Amikor Isaac Monicát taperolja a támaszcsoport után, abban semmi improvizált nem volt: benne volt a forgatókönyvben, sőt a rendező még be is ordította az utasítást. :D Nat szerint nem kicsit volt kínos a dolog.

- John a tumblr-jén erősítette meg, hogy az a néhány oldal, ami a Mennyei megbánásból látszik a filmben az ő munkája: a producer kérte fel, hogy írjon meg két kétoldalas részletet a regényből: az egyik két oldalon Anna éppen a narkotikumok ködén áttörő fájdalomról elmélkedik, ebből származik a hőseink számára ikonikussá vált "Pain demands to be felt." (A fájdalom megköveteli, hogy érezzék.) részlet. A másik két oldal a könyv utolsó két oldala. Az a többszáz oldalas példány, amit a filmben lapozgatnak, ennek a négy lapnak az ismétlődéséből áll, John Green hazavitte a forgatásról emléknek.

- A fiatal színészek és John egy promókörút keretében körbejárták Amerikát. A körút legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor Dallasban egy Caroline nevű fiatal lány feljött a színpadra, és elmesélte, milyen hálás a könyvért, mert sokat segített neki a betegsége elfogadásában, ugyanis limfómája van. Miután a színészek megölelgették, és elindult vissza a tömegbe, a közönség elkezdte skandálni a nevét. Mindenki megemlékezett arról, hogy milyen megható volt ez a pillanat.

- A premier vörös szőnyege a könyvborítóval harmonizáló világoskék volt. :D


A filmhez, történethez, karakterekhez kapcsolódó érdekességek:

- Ansel több interjúban elmondta, mennyire nagy nyomás nehezedett rá, amikor megkapta a szerepet, ugyanis nagyon hamar kiderült számára, mennyien szeretik ezt a történetet és a karaktert, ő pedig nem akarta elszúrni a dolgot. (Ilyenkor rendszerint a mellette ülő színésztársak megnyugtatták, hogy nem szúrta el.)

- A két főszereplő saját bevallása szerint azt a kérdést utálta a legjobban az interjúkon, ami nagyjából így hangzott: Milyen volt A beavatottban testvérpárt, majd közvetlenül utána a Csillagainkban a hibában szerelmespárt játszani? Mindenesetre úgy gondolják, jó, hogy így alakult, mert ezáltal a Csilagainkban a hiba forgatására nem vadidegenekként érkeztek, és a kapcsolatuk segített a Gus és Hazel közti kémia felépítésében. Hitelesebbé tette a karaktereket, hiszen ők amellett, hogy szerelmesek, egymás legjobb barátai is, a két színész pedig szintén nagyon jóban van egymással.

- Shailene kedvenc idézete: „I fell in love the way you fall asleep: slowly, and then all at once.” („Úgy hullottam alá a szerelembe, ahogy az ember elalszik: lassan, azután egyszerre.”)
Ansel kedvenc idézete: „Apparently life is not a wish granting factory.” („A világ nem egy kívánságteljesítő gyár.”)

- Ha lehetne egy kívánságuk, Shailene azt kívánná, hogy hagyják abba az emberek a környezetszennyezést.  Ansel még kilencvenkilenc kívánságot kérne, hogy legyen lehetősége sok jó dolgot kívánni.

- Nat Wolff azt mondta a szerepéről, hogy nehezebb volt eljátszani, mint először gondolta. Isaac ugyanis nem úgy komikus elem ebben a történetben, hogy viccet csinálnak belőle, egyszerűen csak egy srác, akinek jó a humora, és megelőzi az embereket abban, hogy viccet csináljanak belőle, hogy inkább ő viccelődik magán.

- John azt mondta, egészen érdekes élmény volt számára megnézni a filmet, sok új dolgot fedezett fel. Például írás közben annyira Hazel szemüvegén keresztül látta a szüleit, hogy a filmig fel sem fedezte, milyen egyedülálló az anya és az apa kapcsolata a könyvben, hogy kitartanak egymás mellett egy olyan helyzetben, amire senki sem készül fel, amikor kimondja az igent. Mivel John maga is férj és apa, ez nagyon imponált neki. (Személyes megjegyzés: nekem már a könyvben is feltűnt. :D)

- Azt is megkérdezték a stábtól, hogy kit játszanának szívesen a filmben a saját karakterükön kívül. Ansel van Houten szerepére utazna, persze nem most, majd egy kicsit idősebb korában.  Laura Dern (Hazel anyukája) és Nat mindketten John Green cameo-szerepét szeretnék eljátszani, azaz a lány apukáját a reptéren. John maga szívesen lenne Hazel apukája, ha rendelkezne elég színészi képességgel.  Sam Trammel (Hazel apukája) Patrick szerepét játszaná el, a többiek szerint még megoldható is lenne a dolog, akár egyszerre mindkét karakter is. :D Shaileen szintén van Houten szerepére vágyik, illetve ha Sziszifusz, a hörcsög szerepelne a történetben, akkor őt is szívesen eljátszaná.

- Nat nagy rajongója volt a könyvnek már azelőtt, hogy bekerült volna a stábba, és nagyon örült, hogy megkapta a szerepet. Johnnal azóta amúgy különleges barátság szövődött köztük, állandóan ugratják egymást, amiből kaphatott a közönség is bőven, mert általában őket szokták együtt interjúztatni. Fognak is még együtt dolgozni, ugyanis Nat megkapta a Paper Towns főszerepét.

- Kérdezték a színészeket a promókörútról is. John elmondta, nagyon jól esik neki, hogy ennyien érdeklődnek a film iránt, mert ez azt jelenti, hogy őszintén szerették a könyvet, és támogatják a projektet. Nat elmondta, hogy jó volt ennyi intelligens és összeszedetten beszélő kamasszal találkozni, akik remek kérdéseket tettek fel nekik. Szerinte az John hatása, ezek a fiatalok felnéznek rá, és ez jó dolog. John azt mondta erre, hogy nagyon hálás a rajongóiért, mert mind olyan emberek, akiket kedvelhet, okos és érdekes gyerekek, és ez remek érzés.

Shaileen könnyekig hatódott a körút atlantai állomásán
- John és Nat is elismerték, hogy hiába ismerték oda-vissza a könyvet és a forgatókönyvet és hiába csinálták végig a forgatást, mégis sírtak a filmen. Nat csak a második nézésnél sírt, mert először még túlságosan sokkolta, hogy ott látja megát a kész filmben. :D Ansel az egyik interjún azt mondta, hogy már négyszer látta a filmet és mind a négy alkalommal megkönnyezte. Shaileen szerint ezt senki sem tudja megállni sírás nélkül, mert mindenkinek van valakije, aki krónikus betegségben halt meg, és emiatt a szereplők helyzete nagyon átélhető.

- Nattől és Anseltől kérdezték, hogy milyen zenét hallgasson az az egyszeri rajongó, ha túl akar lenni a Csillagainkban a hibán. Ansel azt mondta, hogy a Fix you vagy más Coldplay-szám segít a legtöbbet valószínűleg hosszú távon.

- Anseltől kérdezték, hogy szerepelne-e még John Green valamelyik könyvének adaptációjában, mire ő azt válaszolta, hogy lenne még pár szerep, amit szívesen eljátszana. Nat biztosította a rajongókat, hogy be fogják magukat csempészni minden egyes John Green-filmbe, abból fogod felismerni a filmet, hogy ők majd ott vigyorognak valamelyik sarokban.

- Shaileen valahogy rávette a fiúkat, hogy senki se használjon dezodort a forgatás alatt. Amikor egy idő után már kezdtek erősen szaglani, Nat és Ansel rájöttek, hogy Shaileen valami természetes kristálycuccot használ, és attól marad olyan jó illatú. :D Ennek ellenére akkor már kitartottak.

- Megkérdezték Anselt, mit gondol, Augustus hogyan reagálna a története népszerűségére, mire ő azt felelte, hogy reméli, mindannak tükrében, amit Augustus Hazel példáján tanult, nem adná meg magát a csábításnak és azt tudná mondani, hogy ez szép, de Hazel szerelme sokkal nagyobb ajándék ennél a sikernél.

Személyes jellegű információk, érdekességek a színészekről:

- Kérdezték a stáb tagjait arról is, kivel találkoznának szívük szerint. Nat Paul McCartneyval szeretne, de azt mondta, reméli, hogy nem olyan lenne, mint Hazel találkozása van Houtennel, Paul biztos nem lenne olyan szemét vele. :D John Tony Morrisont mondta, mivel ő volt az az író, aki a leginkább nagy hatással volt a munkájára. Shaileen egy halott francia írónővel, Anais Ninnel találkozna a legszívesebben, Ansel pedig Paul Newmannel. Amikor a riporter arra próbálta kényszeríteni őket, hogy élőt mondjanak, Shaileen kitartott Anais mellett, Ansel pedig azt mondta, szerencsés, mivel jelenleg ott tart a pályája, hogy talán lesz lehetősége azokkal az emberekkel együtt játszani filmekben, akikre felnéz, Christian Bale-t és Tom Hardy-t említette példaként. És mivel nem akarja tönkretenni a pillanatot, amikor megpróbál velük haverkodni, mintha nem csodálta volna őket egész életében, ezért valószínűleg, ha kívánnia kéne valamit, csak elmenne Disneylandbe.

- Egy másik népszerű kérdés, hogy nekik mi az igazi történetük: hobbik, szenvedélyek, fura fétisek. John bevallotta, hogy az egyetlen igazán váratlan benne, hogy szenvedélyes rajongója a Liverpool FC-nak. Nat sokat gondolkodott a kérdésen, azt mondta, nincs igazán olyan, amit nem tudnának róla az emberek, de aztán John kisegítette azzal, hogy Nat fanatikus Beatles-rajongó. Ansel és Shaileen részben  egymás helyett válaszolták meg a kérdést: Ansel elmondta, hogy Shaileen szenvedélyes növénytartó, és szeret olyan alapanyagokból főzni, amikből másnak eszébe se jutna. Shaileen kiemelte, hogy Ansel gyönyörű miniatúrákat fest (apró képeket, főleg kavicsokra), nagyon jó énekhangja van, és ügyes DJ is. A fétiseikre vonatkozva bevallották, hogy Shaileennek lábfétise van, Ansel pedig odavan a kerek arcokért.

- Arra a kérdésre, hogy volt-e rájuk valaha könyv olyan nagy hatással, mint a Mennyei megbánás, Shaileen azt válaszolta, hogy Anais egyik könyve, a Henry and June az örök kedvence, amit újra és újra elolvas, tele van jegyzetekkel, kiemelt sorokkal, és elég rongyos már szegény. Egy másik interjúban az 1984-et emlegette, hogy az nagy hatással volt kamaszkorában arra, ahogy a világot és a társadalmat látja. Ansel azt felelte, hogy nem annyira szeret olvasni, neki filmek vannak olyanok, amiket újra és újra megnéz, például a Rakparton (On the Waterfront). Ha mégis könyvet kéne mondani, akkor a Csillagainkban a hibát mondaná, ez a könyv volt az elmúlt öt évben a több elolvasott közül, amit igazán élvezett. Nat Wolff kedvenc könyve a Zabhegyező, mert pont az életének abban a szakaszában olvasta, amikor nagy hatással volt rá.

- Shaileen jelenleg „önkéntesen hajléktalan”, mivel odaadta a házát a nagymamájának, és ő maga egy bőröndből él. A bőröndben a legszükségesebbek vannak: két-három farmer, pólók, ruhák és egy mütyürös doboz, amit a barátnői készítettek neki, hogy legyen miben tárolni a csecsebecséit.

- Ansel gyerekkorában balettozott, majd a suli menzáján a haverjaitól megtanult breakelni. Állítása szerint annyira nem jó táncos, csak ezt is próbálja egy kis színészkedéssel felhúzni.  (A többiek meg vannak győződve, hogy csak szerénykedik, és valójában nagyon ügyes.)

- Shaileen kedvenc kajái azok, amiket a hűtőben található maradékokból dob össze öt perc alatt.

- Nat a testvéreivel együtt zenél egy bandában.



- Anselnek tették fel a kérdést, hogy melyik lenne álmai Broadway-szerepe, ugyanis ő két színdarabban is játszott már.  Azt felelte, hogy Javert A nyomorultakból, majd tovább passzolta a kérdést a többieknek. Shaileen Elisabethet mondta (sajnos nem vagyok nagyon képben a Boradway-darabokkal, talán a Büszkeség és balítélet színpadi változatát is játsszák?), Sam Trammel (Hazel apukája) pedig azt felelte, hogy Rómeó volt nagyon sokáig, de mivel ebből már kicsit kiöregedett, újat kell találnia.

- Nattől és Anseltől kérdezték meg, hogy az életben romantikus alkatnak tarják-e magukat. Erre azt válaszolták, hogy igen, mindketten értékelik a szerelmet az életükben. Ansel még hozzátette, hogy ők nem olyan srácok, akik nem merik kimutatni az érzéseiket, vagy macsóskodnak, bár színészek között kevés olyan van.  Amikor a riporter megkérdezte, hogy mi volt a legromantikusabb dolog, amit valaha tettek, Nat elmesélte, hogy írt néhány barátnőjének dalt, amiket fel is vett, úgy adta oda nekik, és amikor először ilyet csinált, még csak hatodikos volt, és a lányt valószínűleg elijesztette. (Egy másik interjúban azon nevetnek Ansellel, hogy neki is írt számot. XD)

- Amikor valami olyat kellett mondani egymásról, amit nem tud mindenki, Nat azt emlegette, hogy Ansel milyen jó IDM (intelligens tánczene, a techno egy dallamosabb ágazata) művész, Ansel pedig azt hozta fel, hogy Nat nem eszi meg a sajtot. :D Ezután felszólították őket, hogy mondjanak valamit Shaileenről is, és Nat elmesélte, hogy bár úgy tesz, mintha a színészkedés csak úgy menne neki, valójában nagyon lelkiismeretes a munkájában, például minden forgatási nap elején újraolvasta azt a részt a könyvben, amit éppen forgattak és rendkívül jól tud koncentrálni.


- Ansel egyik nagymamája norvég volt, és a Második Világháború idején csatlakozott az ellenálláshoz, akik zsidókat bújtattak és próbáltak megmenteni. A hölgyet azonban elfogták, és egy évre koncentrációs táborba került.

2014. július 27., vasárnap

Fafétises apokalipszis


Chris Howard – Gyökértelen

(Könyvkuckó)

Fénykorát éli a disztópia mellett az ifjúsági poszt-apokaliptikus műfaj is, raklapszám születnek a regények a témáról. Ezúttal én egy sikerültebb versenyzőt hoztam nektek a Gyökértelen személyében.

Banyan egy olyan világban kénytelen élni, aminek a legnagyobb problémáját az jelenti, hogy eltűntek a fák. Egyedül a génmódosított szuperkukorica él meg, amit még a balesetből keletkezett szupersáskák se tudnak megtámadni. Ez az egyetlen élelemforrás, ami mind a GenTech nevű vállalat kezében van, ami így nyugodtan kizsákmányolhatja a rászoruló népet. Főhősünk faépítő, az apjától tanulta a mesterséget, aminek keretében gazdagoknak készít takaros kis erdőket fémhulladékból és guminyesedékből. Egyszer csak azonban különösen furcsa ügyfelek bérelik fel, ahol a nő testét egy tetoválás borítja egy fáról. Banyan egészen addig nem különösebben érdeklődik, amíg ki nem derül, hogy a különös ábra valójában egy térkép, ami elvezetheti őt az utolsó élő fákhoz... és talán az egy évvel korábban eltűnt apjához is.

Nos, ha nagyon röviden kéne ajánlanom a könyvet, akkor azt mondanám, hogy mindenki olvassa el feltétlenül, akinek tetszett a Tiszták. Nagyon hasonló típusú a világfelfogása és a hangulata a két könyvnek, sőt, ha jól belegondolok, a cselekményelemek között is elég sok megegyező van (talán túl sok is... elkezdtem listát írni fejben a hasonlóságokról, nem kellett volna).

Na mindegy, tekintsünk el ettől a kis szépséghibától, mert van amúgy jó ebben a könyvben bőven. Többek között a története: a könyv kifejezetten rövid, így aztán pörög folyamatosan, egyik veszélyből a másikba csöppenünk. Ez alapvetően elvárható a műfajtól, viszont itt olyan kegyetlenek, véresek és kiszámíthatatlanok a fordulatok, hogy az a legedzettebb olvasó idegeit is próbára teszi. Egy idő után zsigeri élménnyé válik a könyv olvasása során a létbizonytalanság, mert egyszerűen egy olyan oldal sincs, amikor biztonságban tudnád a szereplők életét, ami mondjuk helyes is, mert ez támasztja alá, mennyire pocsék is szétesett is a világ körülöttük.

Van néhány tulajdonsága a Gyökértelennek, ami kiemeli az átlag YA világvége-regények közül, az egyik ilyen a stílusa. A legtöbb ifjúsági szerző nem kifejezetten fordít gondot a kifinomult megfogalmazásra, különösen ebben a műfajban, Chris Howard azonban nem ilyen. Amellett, hogy az elbeszélői hangja egy kamaszfiúé, mégis mer néha áradóan költői lenni, fantasztikus hangulatú leírásokkal ajándékozva meg minket. Egyszerűen csak... szép a szöveg, és olyan jó végre egy ilyen regényt olvasni.

A másik pont, amitől szerelembe estem a könyvvel, a főszereplő. Egy olyan világban, ahol minden a túlélésről szól, Banyan valószínűleg az utolsó életben maradt széplélek. A fiú hisz benne, hogy a faépítéssel nem csak egy dísztárgyat ad az emberek kertjébe, hanem valami jóságot és szépséget csempész vissza a kiüresedett világba, ad valamit az embereknek, amiben hihetnek. Nagyon szerettem a gondolatait olvasni, rettenetesen szimpatikusnak találtam a hozzáállását az élethez, a világhoz. Néha annyira naiv módon idealista, annyira nem akar beletörődni abba, hogy az élet pontosan annyi, amennyinek látszik, hogy a regény maga is megkérdőjelezi az álláspontja helyességét, ő mégsem adja fel az értékeit, kész harcolni értük, és szerintem ez teszi őt nagyszerű hőssé.

Az első dolog, ami eszembe jutott Banyan fáiról, azok ezek a
Szingapúrban található faépítmények... és, mint kiderült, Chris
Howard is így képzelte el őket
Mellette pedig a mellékszereplők kényelmetlenül reálisak. Alfa lány létére Banyan személyiségének totális ellentéte, így természetesen ő rugdalja a legtöbbet a fiút a nézeteiért. Hát nem nyilvánvaló, mekkora nagy szerelem lesz ebből? :D Egyébként a párosításuk is gyönyörű, Banyan olyan tisztán szereti ezt a lányt, nagyon szerettem róluk olvasni. Alfa tisztelhető a bátorságáért és a rátermettségéért, közben a másik lányszereplőnk, Zee kifejezetten passzív, ő az a típus, aki szívesen belemegy bármilyen alkuba, ha a saját biztonságát szavatolhatja. Hina a titokzatos, elérhetetlen nőideál, Crow pedig a kemény veterán, aki bőven túl sokat látott az életből. Sal karaktere nem igazán fogott meg, ő a tipikus kölyök volt, habár elég dörzsölt, az igaz. Az viszont a könyv javára írható, hogy a negatív szereplők is kifejezetten rétegeltek, ki vannak bontva a motivációik, és értem, mi hajtja őket, még ha csak a kapzsiság is.


Ahogy a Kutya csillagképről szóló blogbejegyzésemben kifejtettem, szerintem gyakran a posztapokaliptikus regények az író értékrendjéről, világnézetéről és a jelen társadalmi problémáival kapcsolatos véleményéről mond a legtöbbet. Chris Howard valami környezeti gazdálkodással kapcsolatos képzést végzett, így annyira nem csodálkozom, hogy a világvégéje ökológiai katasztrófa, amiben a génmódosítással foglalkozó cég a főgonosz (sztereotip, khm, khm). Bár a világvégéje olyan súlyos, hogy a valóságban nem lehetne ilyen világban élni, de az olvasás jó alkalmat ad arra, hogy végiggondoljuk, mennyire fontos a természet megőrzése, és már nem nézzük annyira hülyének azokat, akik szerint az esőerdő kivágása igenis nagy ügy.

A társadalmi üzenet mellett a könyvnek van bőven személyes tartalma is. Az egyik a főszereplő személyiségén keresztül az élet értelme-téma, hogy mennyire van lehetőség egy ilyen lerongyolódott világban hinni a szépségben, a reményben, a dolgok mélyebb értelmében. A másik a család-téma, erre is utal a cím, nem csak a fákra: az árván maradt Banyannak az apjáért folytatott küzdelme meghatározó az egész regény során, de minden más szereplőnek is furcsák/diszfunkcionálisak/hiányzóak a családi kapcsolatai, és valahol arről is nagy mértékben szól a könyv, hogy hogyan lehet ezt túlélni, hogy találhatsz magadnak egy választott családot, valakit, akihez tartozhatsz.

Akkor miért nem tudom tökéletesre értékelni a könyvet? Két dolog volt, ami nem tetszett (a Tiszták-párhuzamokat leszámítva). Az egyik a k*rva szögbelövő. Az egy dolog, hogy a modern szögbelövők egyáltalán nem lőnek ki semmit, ha nincsenek aljzathoz nyomva, azt még meg lehet bütykölni. De azon a tényen nem változtatna, hogy ezek sorozatot egyáltalán nem tudnak lőni, és távolsági fegyvernek se használhatók. Értem én, hogy kellett valami egyszerű fegyver, ami kéznél van a munkája miatt, de annak is több értelme lett volna, ha egy franciakulccsal csapkodva irtja a népet.

A másik ami érzékenyen érintett, a regény tudományos része volt. Értem, hogy a génmódosítás nagyon menő, meg minden, de örülnék, ha végre olvashatnék valamit ezzel kapcsolatban, ami csak normális mértékig rugaszkodik el a valóságtól, és látszik rajta, hogy érti a szerző a genetikát. Sajnos ez erről a könyvről nem mondható el, így a végén, amikor amúgy érzelmileg nagyon megmozgató volt a történet, csak fogtam a fejem a mérhetetlen baromságok miatt. Értem én, hogy a műfaj a fantáziáról is szól, de ha egy kicsit több sci lenne a fiben, akkor jobban tudnám értékelni.

Ettől eltekintve azért élvezetes olvasmány volt, és ha valaki kevésbé tájékozott, bizonyára nem zavarják ezek a dolgok. A különleges főszereplő, írásmód és érzelmi töltet miatt érdemes adni neki egy esélyt.

Kinek ajánlom? Azoknak, akik kiborultak amikor kiderült, hogy a Tiszták folytatása nem jelenik megy magyarul, környezetvédőknek, GMO-elleneseknek.
Kinek nem ajánlom? Akik nagyon jók biológiából, idegesek lehetnek a butaságok miatt.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8
Stílus: 10/10*
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Azon ritka esetek egyike ez, amikor saját borítót kaptunk, de ez jobban tetszik, mint az eredeti. A fa rajta sokkal inkább hasonlít az én elképzelésemhez, és az egész úgy általában részletgazdagabb és igényesebb. A cím is klassz.
Kedvenc szereplők: (1) Banyan (2) Alfa (3) Crow (4) Hina (5) Zee
Kedvenc jelenetek: (1) Banyan elhatározza, hogy továbbviszi az apja örökségét, és kimenti az elfogott embereket (2) Alfa és Banyan csókja a kombájnban (3) Banyan látja Salt meghalni (4) Banyan először beszél az apjáról (5) Banyan a szobor felújítása közben Alfával beszélget
Mélypont: a szögbelövő XD meg a végén amikor közölte, hogy emberi DNS-sel (és szerves anyaggal) kombinálták a fákat... ott elvetette a sulykot

Kedvenc ötlet: a faépítés részletei

2014. július 22., kedd

A novelláskötetek állatorvosi lova


Kelemen Zoltán – Első 21 novella

(Könyvkuckó)

Gondolom, mindenki volt már úgy, hogy nagyon akart szeretni egy könyvet. Hát én ezt nagyon akartam szeretni. Mert maga a szerző keresett meg, hogy írjak róla recenziót, aki egy rendes, keresztény, határon túli magyar fiatalember, szóval gondoltam, miért ne, támogassuk! Aztán ahogy haladtam előre az olvasásban, egyre jobban megbántam az altruizmusomat. Eleinte csak szenvedtem, de a végére már annyira fájt, hogy kénytelen voltam viccnek tekinteni az egészet és inkább röhögni rajta, különben agylobot kaptam volna ettől a rengeteg bosszantó részlettől, ami a könyvben van.

Az az igazság, hogy nem nagyon tudok jót írni a könyvről, mert bűn rossz. Ha valaki nem érti, mi a problémája oly’ sokaknak a magánkiadásokkal, ajánlom figyelmébe ezt a könyvet. Sajnos süt róla, hogy ez szerkesztőt még véletlenül se látott, de az az egy ember se nagyon végezte a dolgát, aki fel volt kérve lektorálni. Olyan szempontból is tanulságos a kötet, hogy felfedezhető benne számtalan hiba, amit kezdő és félig-kezdő novellaírók elkövetnek, így kiváló lehetőség az olvasása annak tanulmányozására, hogy milyen problémákat kerülj el lehetőség szerint. Én ezekből gyűjtöttem ki most a legfontosabbakat:

0. Ismétlődő hülye szavak és kifejezések

Nem tudom, lehet, hogy csak én nem vagyok hozzáedződve a székelyföldi kifejezésmódhoz, de szerintem ez a kötet tele volt olyan mondatokkal, amik összefüggéstelenek voltak, és legfeljebb félig értelmezhetőek. Ezen kívül Zoltán nyilvánvalóan szerelmes bizonyos kifejezésekbe. Ez alapvetően nem baj, minden írónak van pár ilyen heppje, de a kulcs az, hogy a fejlődés során ezt megtanulják kontrollálni: vagy figyelnek, hogy ne használják ezeket túl gyakran, vagy tudatos eszközzé változtatják. Zoltán erre a szintre nyilván még nem jutott el.

Számomra két igazán zavaró ismétlődés volt: az egyik az „attól eltekintve” szerkezet. Ezt Zoltán előszeretettel használja bármilyen kötőszó helyett, gyakran akkor is, amikor semmi értelme. Javasolható alternatívák: de, mégis, viszont, annak ellenére. Ezen kívül a másik különösen idegesítő a „szellemi lény” kifejezés használata. A novellák gyakran vesznek fantasy-jellegű fordulatot, és ezekben szerepelnek többnyire angyalok is. Az egyetlen problémám ezzel, hogy a halálra rémült falunyi vasvillás paraszt sosem fogalmazná meg magában ilyen szofisztikáltan, hogy ez egy „szellemi lény”. Ha meg a mesélőre hagyatkozunk, ő pontosan tudja, mivel is állunk szemben, nyugodtan elmondhatná mindjárt, nem kell húzni az időt.

1. Ritmustalan, unalmas, vontatott leírások

Az első dolog, ami mellbe vágott, amikor elkezdtem olvasni a novellákat az volt, hogy Zoltán nem igazán tud leírást írni (ugyanis a legelső novella elég sokáig pusztán leírás). Annak ellenére, hogy a kötet rövid, az elbeszélések szintúgy, gyakran még így is sok leíró részt lassúnak és érdektelennek éreztem. Például az első novellában a cirkuszi előadás részletes leírása egyáltalán nem tűnik fontosnak, mivel utána a novella egyetlen szereplő, a cirkuszi kutya történetét emeli ki. Ritmustalanok is a novellák, abban az értelemben, hogy a mondatok hossza nem funkcionál stíluseszközként (mint ahogy amúgy az), a hosszú körmondatok és nyúlfarknyi tőmondatok véletlenszerűen váltogatják egymást.

2. Élettelen párbeszédek

Vártam a párbeszédeket, hogy azok majd visznek némi színt a papírízű, semmilyen leírásokkal megtöltött bekezdéseknek. A helyzet nem javult azonban akkor sem, amikor nagy ritkásan két karakter beszédbe elegyedett: nem csak az a baj, hogy nincs a szereplőknek igazán nyelvi egyénítése, mert az nehéz és kezdő írótól nem is feltétlen várom el, hogy menjen. Az azonban túlzás, hogy az alapszintű elvárást se teljesítik a párbeszédek: a mondatok nem hangzanak úgy, mintha tényleg ki is mondanák őket, nem tűnnek valóságosnak. Ez pedig hosszútávon nagyon zavaró.

3. Személyiség nélküli karakterek

Mondjuk nem várhatom a beszélgetésektől, hogy sokat tudjak meg a karakterekről, mert nincs is személyiségük. Zoltán minden novella elején kötelező jelleggel felsorolja a főszereplő legfontosabb paramétereit: neve, kora, foglalkozása, szem- és hajszíne, szerelme neve. És ezzel kész is vagyunk, a cselekmény során semmi más nem derül ki róluk. Akár érzéketlen robotok is lehetnének a főszereplők, a történések semmilyen befolyással nincsenek rájuk és az ő személyiségük se zavar bele a cselekmény menetébe. Az események tőlük függetlenül, nem velük, csak rájuk irányulva történnek meg.

Az írás egyik arany alapszabálya: „Ne mondjad, mutassad!”. Ez azonban nem működik akkor, ha a szereplőinknek nincsenek érzéseik. Az olvasó nem fog együtt érezni valakivel, akiről csak a szemszínét és a foglalkozását tudja. És nem fogja igazán beleélni magát a történetbe, ha egy icipicit sem ismeri meg a szereplőket.

4. Mi a rosseb van a történettel?

Na de még csak nem is a nemlétező (mert ezeket két dimenziósnak se tudom nevezni) szereplőknek köszönhető, hogy a történetek élvezhetetlenek. Ó, nem. Az annak az aprócska bökkenőnek köszönhető, hogy logikátlanok. És nem olyan értelemben, hogy rejtélyesek vagy varázslatosak, egyszerűen csak annyi értelmük sincs, mint a lódítós székely népmeséknek. Mert míg ott legalább tisztában voltam vele, hogy azért történik baromság baromság hátán, mert ez tudatos, ezeknél a novelláknál inkább bénázásnak tűnik. Többek között, amikor az egyik novellában valamelyik szereplő kijelentette, hogy Britanniából két hét alatt oda-vissza megjárja Alexandriát (az ókorban, lóval és hajóval!), akkor az első inger után, hogy a fejemet a falba csapjam, legszívesebben leteremtettem volna az írót, hogy miért nem végezte a házi feladatát. És sorozatban vannak ilyenek, egész tömegeket lemészároló három fős hadsereg (amiből kettő még lány is), két perc alatt repülőgép-vezetéshez szoktatható technokrata ókori harcosok, és még sorolhatnám, de nincs értelme. Így is értitek, mennyire dühítően ügyetlen az egész.

5. Ja, és még értelme sincs

De a legdühítőbb a legtöbb novellában a vége. Zoltánnak az az elképzelése a csattanóról, hogy lezárja véletlenszerű helyen a novellát, amivel lehetőleg semmit se magyarázzon meg, hogy mi miért történt. Igen, a csattanónak váratlannak kell lennie, de csak akkor élvezi az egyszeri olvasó, ha legalább köze van az addig történtekhez. Itt azonban erről gyakran szó sincs. A legpocsékabb befejezése szerintem annak a novellának volt, ami egy örökség utáni hajszáról szólt, amikor már a végén fegyveresek üldözték a hősünket. A legvége az volt, hogy történt egy robbanás, amit a főhős egy angyalnak hála túlélt... miközben nem derült ki, hogy mi volt az öröksége, vagy miért üldözték őt, vagy miért nézett ki az egyik fegyveres úgy, mint ő. Ezeket nekem magamtól kellett volna kitalálnom? Tudom, hogy Zoltán serkenteni akarja az olvasók fantáziáját, de nekem ez csak a vérnyomásomat tornázta feljebb. Mindössze két-három olyan novella volt az egész kötetben, aminek a végén tényleg kiderültek a dolgok, és nem csak azzal zárta le, hogy jött egy „szellemi lény” és vége lett.

6. Összevissza mitológia

Ezek az írások szinte mind fantasyk/sci-fik, akkor is, ha nem annak indulnak. Ez rendben is van. A gond ott kezdődik, hogy néha semmi értelme nincsen, hogy azok. Nem lesz minden történet jobb attól, ha odavágunk a közepébe egy természetfeletti lényt/ űrlényt/ bárakármit. Attól az önmagában még nem feltétlenül egy jó ötlet.

7. Túlzsúfoltság

Viszont azt Zoltán javára kell írnom, hogy időnként tényleg vannak jó ötletei. Egyet kifejezetten érdekesnek találtam, azt a novellát, amiben egy felbomló vallási közösség tagjairól határozzák el a sátán csatlósai, hogy tévútra vezetik őket. Ebből egy teljes regényt lehetne írni tele izgalommal, drámával és érdekes történetekkel...

... de Zoltán egy öt oldalas novellát írt belőle, és az pont arra nem elég, amiről szólnia kéne a törtnetnek. Másutt meg elkezd kibontani egy bonyolult rendszerű, többfajos űrlény társadalmat, és ezt sincs lehetőségünk megérteni, mert egy oldal után ugrunk is tovább a harcra. A novellái majdnem minden esetben túl rövidek ahhoz, hogy kibontsák a felvetett problémákat, némelyiket még szinopszisnak is keveslem. Talán érdemesebb lenne Zoltánnak egy regénybe belevágni, mert egyrészt azzal sokkal jobban lehet érvényesülni a könyvpiacon (Magyarországon senki sem vesz novelláskötetet ismeretlen szerzőtől), másrészt azon szerintem jobban is lehet tanulni, mint a novellákon, utóbbi nehezebb műfaj, a rövidsége miatt megköveteli a tudatosságot.

Ezt a kötetet egyelőre senkinek sem ajánlom, egy nagyon kezdő író esetlen szárnypróbálgatása, de ha szeretnétek őt támogatni, akkor nem állok az utatokba.

Az író oldala: https://www.facebook.com/akepzeletvalosaga.kz


Összesen: 10/2

2014. július 16., szerda

Sárkánymese kicsiknek és nagyoknak


Így neveld a sárkányodat II.

(Filmszemle)

Mostanában valahogy sokkal többször jutottam el moziba, mint általában szoktam, ennek köszönhetően több filmajánlót olvashattok. :D

Először is, beszélnék egy kicsit arról, hogy hogyan alakult a kapcsolatom a franchise-zal. Amikor moziba került az első film, éppen kiábrándult időszakomat éltem az animációs filmekkel kapcsolatban, úgyhogy nem is ültem be rá megnézni. De az egyik barátnőm óriási rajongója lett, és annyit beszélt róla, hogy végül is muszáj volt kiderítenem, mi ez. És... tetszett. Nem lettem hisztérikus rajongója, de kellemesnek találtam. Később elolvastam a könyvsorozat első részét is, és az bizonyos szempontból még inkább bejött, aztán idén télen végigrágtam magam a TV-sorozaton is, hogy megfelelő hangulatban legyek a második részre, amit már moziban akartam látni.


Öt év telt el az első film vége óta, amikor is Hablaty és Fogatlan bebizonyították Hibbant sziget népének, hogy a sárkányok szelídíthetők. Azóta a viking közösség élete teljesen megváltozott, a kultúrájuk minden szintjébe beépítették új, pikkelyes és tűzokádó házi kedvenceiket. Amíg Hablaty barátai, a sziget sárkánylovasai versenyeken fitogtatják ügyességüket, a húsz éves ifjú inkább hű barátjával, Fogatlannal járja a vidéket, hogy ismeretlen tájakat fedezzen fel és új trükköket próbáljon ki. Azonban az apja megzavarja a békés életét, amikor közli vele, hogy hamarosan szeretné átadni neki a törzsfőnöki pozíciót. Hablaty megrémül, nem érzi magát ugyanis késznek a felelősségteljes feladat betöltésére. Átmenetileg azonban félre kell tennie ezt a gondot, mert kiderül, hogy apja régi ellensége, Drágó Vérdung sárkányhadsereget toboroz. Az örök pacifista Hablaty a fejébe veszi, hogy tárgyalással megelőzhető a háború, és senki sem tudja megállítani abban, hogy Drágó színe elé járuljon... hacsak az a titokzatos sárkánylovas nem, aki elrabolja őt Fogatlannal együtt.

Szerintem az első dolog, ami mindenkinek feltűnik a mesével kapcsolatban, hogy mekkora az időugrás a két rész között. Meglátszik az az öt év, az első részben kamasz szereplőink itt már fiatal felnőttek, a felnőttek pedig lassan de biztosan öregszenek. A már megismert szereplők új karakterdesignokat kaptak, amik szerintem remekül sikerültek, főleg Hablaty és Astrid esetében, akik nagyon sokat változtak, de a többi fiatal is jobban néz ki. Hablaty a fantasztikus bőrvértje (és a megdöbbentően helyes arca) mellé még egy új, menő fegyvert is kapott, a lángoló kardot. Emellett mindjárt az első képkockáknál mellbe vág a filmből a csodás látványvilág, a 3D ezúttal arra szolgál, hogy lélegzetelállító röpködős jeleneteket mutassanak nekünk, és ez rendben is van, használják csak, legyen tényleg mélysége a térnek.

A cselekmény többnyire három szálon fut, és rengeteg fajta konfliktust és történetet kell elmesélnie, emiatt nem kicsit pörgős, már-már túlzsúfolt. Egyrészt ott van a középpontban Hablaty, akinek le kell zavarnia a felnőtté válásnak maradékát. Kapunk még emellé egy családi drámát, ugyanis Hablaty megtalálja az anyját a részben (ööö... ez nem spoiler, benne van a trailerben és 800 helyen nyilatkozták is), és persze fel kell dolgozni ezt az élményt. Mindennek a tetejében még ott van a háborús konfliktus Drágóval is. A hangulat sötétebb és komolyabb az előző résznél, követve a szereplők (és a rajongótábor) növekvő életkorát. Van benne például egy olyan traumatizáló jelenet, amitől az egész mozi néma csöndben bámulta a vásznat egy percig (mellettem meg egy nagyobbacska lány sírt)... számomra főleg azért volt sokkoló, mert jó előre lehetett látni, mi történik, de csak tehetetlenül kellett ülnöm és végignéznem. Néha már-már megkérdőjeleztem, hogy gyereknek való-e ez a film egyáltalán, mellettem két 6-7 éves forma kissrác folyamatosan izgett-mozgott, mert nyilván a rengeteg dráma nem kötötte le őket. De a végén az egyik kölök lelkesülten közölte az anyjával, hogy neki ez nagyon tetszett, úgyhogy talán mégse történt nagy baj. :D

Fogatlan még mindig gusztustalanul cuki


Valószínűleg az teszi befogadhatóvá az előző résznél sokkal sötétebb és felnőttebb történetet, hogy a humor nagyon tudatosan bele van építve a jelenetek nagy részébe. Az is megfigyelhető, hogy kifejezetten élesen válik el a felnőtt és a gyerek humor. Vannak ezek a pofára esős, cuki-a-sárkány jellegű poénok, amin inkább a gyerekek nevetnek, de vannak azok a tipikus, alattomos szarkasztikus beszólogatások, amit igazából csak a tizenöt év felettiek értenek, és ők is röhögtek csak rajtuk a moziban is. :D Mindenesetre mind a két fajta humorra szükség van a feszült tempójú történet mellé.

Az új szereplők közül egyértelműen a legérdekesebb és a legellentmondásosabb Hablaty anyja, Valka, rég vitatkoztam ennyit szereplőről, mint róla. Mert amúgy olyan kedves sárkánybolond remetének néz ki, aki tulajdonképpen ártalmatlan, amíg nem bántod a kis hüllőit, az mégis nehezen megemészthető, hogy hajlandó volt otthagyni a csecsemő gyerekét, mert inkább a drágalátos sárkányainak akart élni. Ugyanakkor én valahol megértem, miért döntött így, akkor is, ha nem helyeslem. Mindenesetre a film egyik hibája, hogy a családtagok szerintem túl gyorsan túllendülnek ezen, mintha senkit egyáltalán nem zavarna, hogy ha anyu nem volt halott, akkor elhagyott minket... jó, tudom, ha ezt rendesen fel akarnák dolgozni, akkor három óra hosszú lenne a film (és csak erről a problémáról szólna), nincs is ezzel bajom, csak kicsit furcsa volt. A többi új karakter nem túl izgalmas, kapunk egy „gonosz vagyok, mert gonosz vagyok”-figurát Drágó személyében, és egy ivararányt tovább rontó helyes pasit Eret fia Eret személyében.

A régi kedvenceink pedig visszatérnek, és a belsejük annyira nem változott, mint a külső megjelenésük. Hablaty az előző részben még a falu számkivetett nyomingere volt, mostanra azonban a közösség köztiszteletben álló tagjává vált, amit nem úgy ért el, hogy megváltozott, hanem a saját értékeit ismertette el Hibbant sziget lakosságával. Az anyja is próbálkozott már ezzel, de ő nem járt sikerrel. Egyébként Hablattyal kapcsolatban számomra érdekes volt, hogy bizonyos szempontból inkább az anyukájára akart hasonlítani, ez sem olyan kártya, amit fiúgyereknél gyakran kijátszanak az írók. Ugyanakkor ebben a részben már Pléhpofa se az a begyöpösödött, vérszomjas viking, aki volt, sokkal több érzelemmel tud a fia felé fordulni, és ez javítja is a kapcsolatukat, kis nézeteltéréseken kívül más bajuk nincs egymással, jó volt nézni, ahogy együtt dolgoztak. Bélhangos is üdítő volt, mint a most már nyilvánvalóan meleg, de mégsem túljátszott komikus karakter.

A fiataloknak külön történetszála van, amikor maguk próbálnak meg Hablaty segítségére sietni, ami szerintem kifejezetten jól jött, mert így kicsit több reflektorfényt kaphatott a karakterük. Astrid változott a legtöbbet, ő behódolt a „Hablaty csaja vagyok”-státusznak, sokkal nőiesebb és sokkal kevésbé őrült, mint az első részben. Van még pár pillanata, amikor kellőképp gonosz lehet, én ekkor élveztem a karakterét a legjobban, ugyanakkor a szerelmi szál sincs ellenemre, aranyosak együtt. Takonypóc meg az ikrek még mindig elsősorban komikus karakterek, abban, hogy kicsit többet látok beléjük, nagy segítségemre volt a sorozat, amiben azért sokkal több idő jutott ezekre a szereplőkre. Halvér és Takonypóc immár Kőfej (Fafej?) szerelméért vetélkedik szüntelen, aki azonban egyiküket sem tünteti ki figyelmével. Halvér szerintem egy olyan karakter a csapatból, akiben van potenciál: szeretem, hogy nem az a vakmerő, erős macsó típus, ugyanakkor mégis bátor a maga módján, és persze imponál az intelligenciája is. :D





És az egészben az a legjobb, hogy a film még szólni is akar valamiről. Nem csak Hablaty békepárti politikájának tarthatóságáról mond véleményt, hanem arról is, hogy mit tehet az ember, ha a körülötte élők értékrendje nem összeegyeztethető az övével, ráadásul Valka állásfoglalásában nem nehéz észrevenni a természetvédelmi utalást is.

A szemet gyönyörködtető látványvilágon kívül a hangulatot a fantasztikus zene szolgáltatja, ismét John Powell szerzeménye. A zene hangulatában és témáiban kellő mértékben támaszkodik az első részre, de hoz azért újdonságokat is. Nekem nagyon tetszett az a szám, ami Hablaty első felbukkanásakor megy, az előadó Powell eredeti dallamaira énekelte fel a saját számát, és ez a feldolgozás nagyon hangulatos volt a filmben. Van egy énekes betét is, ami egészen spontánnak hat, és így kifejezetten élvezetesnek találtam. Azonban ami keresztül-kasul bejárta a világot, az a stáblista zenéje, amire nem mást kértek fel, mint Alexander Rybakot. Az egykori Eurovízió-győztes norvég énekes és hegedűművész egyébként hazájában Hablaty szinkronhangja, és egy fantasztikus számot írt a meséhez, aminek a klipje is nagyon szép. A stáblistára amúgy is megéri ülve maradni, mert gyönyörű, mostanában egyre inkább elterjedtek a kreatív stáblisták, ez egy különösen jól sikerült példa rá.

Nem mondhatom viszont, hogy maradéktalanul elégedett lennék a filmmel. Még hangsúlyosabban éreztem ebben a részben, amit az előzőben is, hogy a sárkányok intelligenciaszintje teljesen a készítők akarata szerint változik, amikor cukiság kell, akkor teljesen lebutítják őket, egyébként meg úgy ábrázolják, mintha majdnem emberi értelemmel rendelkeznének. Ezen kívül engem gyakran idegesítenek a komikus karakterek, ritkán találom őket viccesnek. Illetve ami még volt bajom, az az, hogy bár lenyűgözőek a csatajelenetek, a hangulatukat erősen rontja Hablaty kedélyes kurjongatása, amitől tisztára olyan, mintha csak játszanának a sárkányával.

Viszont a problémáim keveset vonnak le a film értékéből. Ez egy remek folytatás, nekem még jobban is tetszett, mint az első rész, mindenkinek ajánlom figyelmébe, akár gyerekkel, akár gyerek nélkül.


10/9 pont