Idézet


2014. május 24., szombat

Zombi apokalipszis könyvekkel

(Könyvkuckó)

Szóval... Moncsycsy blogján láttam már ezt a játékot, és kedvet kaptam én is, mert érdekesnek ígérkezett. :)
A szabályok:

1) Válaszd ki az 5 kedvenc könyvedet.
2) Írd fel a címüket egy cetlire és dobd bele valamibe (tálba vagy kalapba), amiből majd ki tudod húzni, melyik kérdéshez melyik könyv tartozik (1 könyvhöz 2 kérdés tartozik, a kérdéseket cserélgetni nem szabad, szigorúan sorban kell haladni).
3) Húzz ki egy cetlit, és az azon szereplő könyvet üsd fel egy random oldalon, majd válaszold meg az első kérdést, úgy, hogy azt a nevet írod be, amit a felütött oldalon először látsz.
4) Üsd fel újra az előző könyvet, majd ismételd meg a folyamatot a második kérdéssel.
5) Húzz új cetlit és menj tovább a 3. és 4. kérdésre és így tovább.

Én ezt az öt könyvet választottam (ezek vannak a legközelebb a kedvenc státuszhoz abból, ami a kezem ügyébe akadt):

Ééés akkor nézzük. Füstölgő romhalmaz minden város, oda a közbiztonság, az utcákon éhes élőhalottak kódorognak. Kikkel kell megpróbálnom átvészelni ezt a nehéz időt?

1. Az első ember, aki meghal: Eva Rodrigez (Éghajó Akadémia) – Kár érte, mert bátor ifjú ügynök, és még biztos hasznát vettük volna a képességeinek. Nem tudok más lehetséges halált elképzelni számára, mint hogy feláldozta magát a csapatért.

2. A személy, akit elgáncsolsz, hogy elmenekülj a zombik elől: Manjeet (Éghajó Akadémia) – Nem azt mondom, hogy nem lenne kár Menjeet-ért, de annyira gyakorlatias, mint egy répa, szóval... hadd hulljon a férgese.

3. Az első személy, aki zombivá változik: Matilda (Tűz) – Végül is... egyszer már meghalt, nem hiszem, hogy olyan nagy megrázkódtatás lenne számára az élőhalott-lét.

4. A személy, aki TÉGED gáncsol el, hogy elmeneküljön a zombik elől: Linnéa (Tűz) – Belőle ki is nézem. Nem gonosz, vagy ilyesmi, csak tudom, hogy éles szituációban bármit megtenne a túlélésért.

5. A csapat idiótája: Cressida (A kiválasztott) – Na! Attól még, hogy Cressida a filmszakmában dolgozik, nem hülye, sőt. De ha ő a csapat leggyengébb láncszeme, akkor nagyon is jók vagyunk. :D

6. A csapat agya: Peeta Mellark (A kiválasztott) – Peeta, akármilyen cuki fiúnak tűnik elsőre, azért elég taktikus és manipulatív is tud lenni ha a helyzet úgy adódik. Több mint valószínű, hogy neki köszönhetően nem hullik szét a csapat öt perc után, ő fogja elsimítani a konfliktusokat, és tudni, hogy épp kinek mit kell mondani a kívánt hatásért.

7. A csapat orvosa: dr. Enderby (Alex Woods) – A diplomája már megvan hozzá. :) Az se hátrány, hogy foglalkozik alternatív terápiás módszerekkel, mert elképzelhető, hogy nem lesz nálunk semmilyen normális eszköz, amit használhatna, és improvizálnia kell.

8. A fegyverszakértő: Mr. Peterson (Alex Woods) – Bár pacifista lett, de azért az öreg vietnami veteránnal nem érdemes ujjat húzni, még mindig oda tud pörkölni pár zombinak.

9. A harcos: Claire (A fiú) – Csak első látásra meglepő, hogy egy törékeny, szép fiatal nő a legkeményebb a csapatban, de valójában Claire tökéletesen alkalmas a szerepre. Ő, aki hihetetlen akadályokat győzött le egyedül, hogy megtalálhassa a fiát, nem fog visszariadni pár rothadó félhullától. Ellenben a zombiknak lehet, hogy lenne oka félni, ha közé és Gabe közé állnak.

10. A csapatkapitány: Jonas (A fiú) – Jonas maga mögött hagyott egy elnyomó társadalmat, majd egy bomlófélben lévő közösségbe ért, de megmentette azt. Nem véletlenül volt ő a falu vezetője évekig, átlátja, hogy hogyan tudja a legtöbbet kihozni a szituációkból és a körülötte lévő emberekből. Ráadásul a különleges képessége, a túlra látás is alkalmassá teszi, hogy ő hozza meg a döntéseket.

Végül had ajánljak figyelmetekbe egy témához kapcsolódó, nagyon ötletes kisfilmet:






2014. május 17., szombat

Hormontúltengéses angyalok háborúja


Courtney Allison Moulton – Wings of the Wicked (Démonszárnyak) - Angelfire 2.

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez a bejegyzés egy sorozat második részéről, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmaz az előző részre vonatkozólag, aminek kritikáját ITT találod.

Megvan az az érzés, amikor elolvasol egy könyvet, és nagyon tetszik, de valamiért egy ideig nem került a kezedbe a folytatás, és mire megkaparintod, már többé-kevésbé kiábrándulsz belőle, nem is igazán érted, mit ettél rajta annyira régebben? Na, hát nekem most ilyen élmény volt ez a könyv.

Ellie magányosabbnak érzi magát, mint valaha, amióta kiderült, hogy a preliátorság azt jelenti, ő igazából Gábriel arkangyal emberi testbe kényszerítve. Mivel ez az aprócska hír (meg Mihály arkangyal nemtetszése) derékba törte bimbózó románcukat Willel, így állandóan összevissza kell hazudoznia mindenkinek, hogy miért tölt el még mindig annyi időt az angyal fiúval, ha egyszer szakítottak. Mert azt nyilván nem mondhatja el, hogy éjszakánként démonokat kaszabolnak és a gonosz tervét próbálják meghiúsítani. Időközben felbukkan Will néhány régi barátja, akik segítenek őrködni meg nyomozni, de a jelenlétükből legalább annyi kár származik, mint haszon. A tétek egyre nagyobbak és Ellie számára egyre nehezebb, hogy egyensúlyozzon a normális emberi élete meg a küldetése között.

Na jó... ez a könyv egy szóban összefoglalva katasztrofális. Hogy miért? Mert alig csinának valamit a főszereplőink, azért! Történnek velük dolgok, persze, de azok többnyire úgy, hogy felbukkan egy-egy főgonosz és eldicsekszi, hogy milyen okosságokat sikerült kitalálnia, amíg a főszereplőink, akiknek kezében a bolygó sorsa... nos, ők el voltak foglalva a szerelmi szálak körüli nyűglődéssel, meg a partizással. MI? MIÉRT? HOGYAN? Én értem, hogy Ellie számára nagyon fontos az embersége megőrzése, de akkor is, néha úgy érzem, én vagyok ez egyetlen, akit érdekel errefelé, hogy jön az apokalipszis. Az meg már csak hab a tortán, hogy ráadásul a történet még baromi kiszámítható is, a kötet legnagyobb csavarját már az előző rész közepén kitaláltam.

Úgy érzem, az a könyv legnagyobb problémája, hogy lehetne ez egy nagyon komoly, drámai történet, csak az írónő nem meri megírni, talán mert túl fiatal meg kezdő, talán másért. A gond Ellie jellemében csúcsosodik ki: míg az első könyvben tök szimpatikusnak láttam lányt, hiszen jól kezelte az életébe frissen beütő természetfeletti kihívásait, a második kötetben ő lett a legsötétebb, legönzőbb lény az univerzumban. Bastian sereget gyűjt? Sebaj, minket jobban érdekel, hogy Will vajon lefeküdt-e az elmúlt párszáz évben valaha azzal az angyal csajjal, aki itt sertepertél. Kiderül, hogy megszerezték a gonoszok az ereklyét, amivel közelebb kerültek a világuralomhoz? Nem baj, elmegyek egy partiba és részegen majdnem hagyom magam megerőszakolni, hátha Will féltékeny lesz, és mégiscsak összejön velem. Nekem meghal valakim? Agonizálok hetekig. Willnek meghal valakije? Két nap után otthagyom, mert nem bírom nézni a fájdalmát. HOGY LEHETSZ ILYEN, ÁÁÁ!
A szereplőgárda (nagyon ciki, ha valamelyikről nem tudom, ki lehet?


Az az egy mákom, hogy nem csak Ellie-ből áll a szereplőgárda, a többiek azért képviselnek némi értelmet. Will még mindig kifejezetten jó karakter, bár eléggé az Ellie-hez fűződő viszonya definiálta eddig, de ebben a kötetben egy kicsit elkezd élni, és látjuk más szerepekben, illetve kiderül a múltjáról egy s más. Az új pozitív mellékszereplőkben is kellemesen csalódtam, Marcus és Ava is mindketten szórakoztatóak a maguk módján, és jól lazítják azokat a vészterhes időket, amikor túl sokáig kéne elviselnem az apokaliptikus főszereplőt (főleg Ava amikor beszól neki). A nagymama karaktere tetszett még, ő okozott egy meglepetést, ami amúgy a könyv többi részére nemigen volt jellemző. És azt kell mondjam, Nathaniel meg Laurel párosa is kifejezetten... szép, szerettem róluk olvasni.

Az első kötet elolvasása után az írónő oldalán bóklászva nem értettem, miért van Cadanről ugyanolyan rajz, mint a főszereplőkről, mert egyáltalán nem tűnt jelentős szereplőnek. Ebben a kötetben kiderül, hogy miért fontos, és azt kell mondjam, ha nem bénázna annyit az írónő, ő lenne a kedvenc karakterem. Nagyon tetszik az ötlet, hogy egy alapvetően gonosz oldalra született szereplő rájön, mégse lesz olyan jó buli ez a világvége, hiszen ha ledózeroljuk a Földet, akkor nem lesz többé játszóterünk, és ezért elkezd keresztbe tenni a gonosznak. Cadan személyisége is tetszik, élvezetesek a párbeszédeik Ellie-vel, amiatt, hogy a fiú mindig tud a szarkasztikus humor meg a komolyság határán egyensúlyozni, és többnyire még jókat is mond. Tetszene alapvetően a kapcsolat is, ami kiderül közte meg az egyik pozitív szereplő között, ha arra menne rá a könyv, hogy ők ketten mit kezdenek ezzel a tudással, tapsikolnék az örömtől. De. Szerelmi háromszög? Könyörgöm, ne! Miért kell ilyen sablonos, ezerszer lerágott szarsággal kínoznod, miért? (Ráadásul tisztára olyan a felállás, mint a Vámpírnaplóké. És én ezt nem értékelem.)

Ava, a könyv egyik fénypontja
Azért nem tudom teljes mellszélességgel utálni azonban a könyvet, mert még a hülyeségek mellett is vannak benne jó dolgok. Egyrészt a karakterek, amiket már feljebb ecseteltem. Moulton baromi jól tud érzelmes jeleneteket, párbeszédeket írni, így néha még a nyálat is elnézem neki, mert olyan ügyesen tudja lenyomni a torkomon. Másrészt, amikor a cselekmény éppen be van indulva (értsd: nem gimibe járunk/partizunk), olyankor kifejezetten izgalmas, például az akciójelenetek többnyire még mindig jók. És a másik, amibe változatlanul szerelmes vagyok, az a mitológia. A világ nagyon gazdag, és szépen fel van építve, nagyon szeretem például azt, hogy Willék igazából angyalszerű démonok, és köztük meg az igazi angyalok között még nagyobb szakadék tátong, mint a sima démonok esetén, akiket halomra ölnek. Elvarázsolt az ereklyék rendszere, a mágiák, a szertartások, Ellie útja, minden. Olyan jó történetet lehetett volna ebből a világból kihozni, ha az írónő is akarja, csak sajnos nem akarta.

Igazából mondjuk a műfajtól nem kell feltétlenül nagy komoly tartalmakat elvárni, ahhoz képest még azért próbálkozik a könyv. A három-négy szerelmi szál, aminek jelentősége van a könyvben, mind akörül tipródik, hogy valamiképp próbálják kezelni/nem kezelni azt, hogy az egyikük nem halandó. Ezen keresztül a szerző csempész némi gondolatot az öröklétről a könyvbe, ami nem tett neki rosszat. Önmagában azt is szerettem, hogy Ellie mennyit küzdött azért, hogy önmaga maradhasson. persze, mondhatnánk, hogy az ő helyzetében ez nagyon közel van az önzéshez (és mivel értelmetlen dolgokban akarta megélni, tényleg önző is), de alapvetően az emberség hangsúlyozása fontos és jó motívuma a regénynek.

Mivel úgy normálisan meg is van írva a regény, alapvetően tényleg nem lenne ez rossz, ha kicsit többet mert volna bevállalni a szerző, de így ez egy tisztességesen megírt középszerű takony, legmélyebb bánatomra. Viszont olyan függővége van, hogy csak lestem, lapoztam, és vártam, hogy folytatódik, erre jött a köszönetnyilvánítás. Nyilvánvalóan az egész könyv legizgalmasabb részén kellett abbahagyni, úgyhogy, azt hiszem, találkozunk még egy harmadik részre, kíváncsi vagyok, mi történik még ezekkel a drágákkal.

Végezetül néhány különösen emlékezetes hiba (SPOILER):
- Will hiába mondja el Ellie-nek vagy ötvenszer, hogy veszélyt jelent  a körülötte élőkre, a lány természetesen ezt csak akkor fogja fel, amikor lemészárolják a szüleit. Pfff.
- Van két angyal haverunk, de ne kérjük meg őket, hogy őrködjenek a házunk körül, habár nyilvánvalóan vadásznak ránk a démonok. Ha itt lennének még a végén nem kéne ötszörös túlerő ellen kiállni, az szörnyű lenne.
- Ha olyan démonokkal harcolunk, akik villámgyorsan mozognak, nehogy véletlenül figyeljük, hogy hol vannak. Akkor esetleg nem kennének a falhoz hatszor, és hátba szúrni se tudnának.
- Miért nem nyomozott senki a gonosz terve után? Hmm?
- Ha unalmas egy parti, dobjuk fel démonokkal. Mindig bejön.
- És még a szalagavató bálunkat se hagyhatjuk ki, habár eljött a világvége a hülyeségünk miatt...

Kinek ajánlom? Hát jó szívvel nagyon senkinek, maximum annak, aki hajlamos teljesen betépni a romantikától, és mindent elnézni.
Kinek nem ajánlom? Minden jóérzésű embernek. Vannak ennél sokkal jobb könyvek is.

Cselekmény, történetvezetés: 10/5
Stílus: 10/5
Szereplők: 10/6
Érzelmek: 10/7
Összesen: 10/6
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/6 (Semmi különös.)

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Legalább ez jó, bár értékelném, ha nem minden borítón Ellie lenne szexi ruhácskában.
Kedvenc szereplők: (1) Cadan (2) Will (3) Laurel (4) Nathaniel (5) Ava
Kedvenc jelenetek: (1) Ava rárivall Ellie-re harc közben, hogy szedje már össze magát, mert nem fog meghalni :D (2) Ava megtalálja a nagy szerelme maradványait (3) Cadan és Ellie a könyvtárban (4) Ellie nagymamája kitálal (5) Ellie kihallgatja Nathaniel és Laurel beszélgetését
Mélypont: a megerőszakolós buli, amikor Ellie azon nyavalyog, hogy Will miért nem jár vele, amikor Ellie azon nyavalyog, hogy milyen szar, hogy meghaltak a szülei, és Will ezt nem érti meg és menjen a fenébe

Kedvenc ötlet: az ereklyék és az őrzőik

2014. május 8., csütörtök

Elmúlásról kicsiknek és nagyoknak

(Könyvkuckó)
Patrick Ness - Siobhan Dowd: Szólít a szörny

A mai világban nagyon sokat foglalkozunk azzal, hogy egészségesen éljünk minél hosszabb ideig, és tényleg egyre kevesebb az az ember, aki fiatalon veszti az életét valami miatt. Talán emiatt van az, hogy ha viszont mégis szembe kell néznünk a halállal, akkor nagyon nehezen tudunk vele mit kezdeni, már nem fogadjuk el az élet természetes részének, mint hajdanán. Ezen próbálnak meg talán segíteni azok az írók, akik egyre gyakrabban választják regényeik témájául a halált, gyászt, elengedést. Most egy ilyen témájú könyvvel fogok foglalkozni, méghozzá a Patrick Ness és Siobhan Dowd nevéhez köthető Szólít a szörny című regénnyel.

Már a könyv keletkezése is kissé furcsa, szomorú és sorsszerű egyben. Dowd találta ki ezt a történetet, el is kezdte írni és kidolgozta a karaktereket, de befejezni már nem jutott ideje, ugyanis időközben mellrákban elhunyt. Ezután ajánlották fel Patrick Nessnek, hogy írja meg a regényt, amit először nem akart elfogadni, de aztán beleszeretett az ötletbe, és a saját stílusában és értelmezése szerint megpróbálta világra segíteni Dowd történetét. Végül beszállt még a csapatba Jim Kay, a grafikus, aki fantasztikus illusztrációkkal tette még átélhetőbbé a történetet.

A regény magja egyébként rendkívül egyszerű: Conor egy tizenegy éves fiú, akit súlyos rákbeteg anyja egyedül nevel. Ahogy az állapota rosszabbra fordul, Conorra egyre nagyobb nyomás nehezedik, és ekkor jön el hozzá egyik éjszaka a szörny. Azt állítja, hogy Conor hívta őt, és három történetet ígér neki, de cserébe ő is vár valamit. A harmadik után Conornak el kell mondania a saját történetét. Ki kell mondania az igazságot, amit maga előtt sem mert elismerni még soha.

Ez a könyv nem azért olvasmányos, mert meglepő. Tényleg nem az. Mert én úgy éreztem, tudom, mi lesz a történet vége már az elején, valahol mélyen. Ez mégsem akadályozott meg benne, hogy megállás nélkül olvassam az oldalakat egymás után, még izgultam is. Szerintem ennek az az oka, hogy nagyon könnyen együtt tudtam érezni Conorral. Bár nekem a nagypapám volt a legközelebbi rokon hasonló helyzetben, mégis könnyen meg tudtam érteni, hogy érzi magát, és miért teszi azt, amit épp tesz. Ezért tud olyan hatékonyan játszani a könyv a megfelelő érzelmi húrokon, hogy még sokáig megmarad az ember fejében, miután letette.

Conor az a tipikus gyerek, akinek zsenge kora ellenére már olyan problémákkal kell megbirkóznia, amivel a felnőtteknek sem mindig sikerül. A fiú emiatt nagyon sok frusztrációt temetett el magában, rengeteg dühöt, keserűséget, félelmet, ami mind robbanással fenyeget. Az apja, bár próbál segíteni, nem igazán tud felelősséget vállalni érte, hiszen neki van már egy másik családja is az óceán túloldalán, a nagymamájával pedig nagyon nehezen jönnek ki, annak ellenére, hogy rajta legalább látszik, tényleg Conor érdekeit tartja szem előtt. A fiú az iskolában is elszigetelődik, nagyon távol érzi magát a többi gyerektől, ezért nem tud kapcsolatokat teremteni, sőt, páran még bántják is, amiért a tanárok kivételeznek vele az anyja miatt.

Minden karakter nagyon reális és emberi, és úgy általában szemlélve ez a könyv, bár fantasynak sorolják sok helyen, sokkal többet elmond a valóságról, mint a mesevilágról. A szörny történetei is olyan furcsa, életszerű mesék, amikben a gonosz királynénál a jó herceg sokkal nagyobb gazságokat követ el, és egy különleges fát megvédeni nem jócselekedet, hanem önzés. Végső soron azonban mindegyik arra szolgál, hogy Conort kimozdítsa abból a nézőpontból, ahol kényelmesen érzi magát, és elérje, hogy végre megnyíljon.



Mert igazából ez a könyv arról szól, mit tehet az ember, ha szembesül egy szerette elvesztésével. Hogy az ember nem tehet az érzéseiről, még akkor sem, ha ezek szörnyűnek tűnnek, akkor is a legtöbbet azzal teheti, ha szembenéz velük, kimondja őket, és feldolgozza valamiképp. Hogy vannak olyan igazságok, amikkel az ember a szíve mélyén tökéletesen tisztában van, mégsem meri tudatosan is vállalni őket, mert túl borzalmasak. Hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni a halál gondolatával, ezért kizárják azt, akinek segítségre lenne szüksége.  A szörny igazából maga is abszolút szimbolikus, egy tiszafa alakját veszi fel, ami régi időktől fogva tisztelt növény, gyógyhatása van, napjainkban pedig kemoterápiás hatóanyagot vonnak ki belőle. Így tudja képviselni egyszerre a régmúlt időket, az ember ösztönös érzelmi mivoltát, de még a csodás gyógyulás reményét is. (Nagyon okos. Nagyon, nagyon okos.)

Ráadásul ez a könyv még fizikailag is gyönyörű, nem csak érzelmileg, hiszen csodálatos fekte-fehér grafikákat találhatunk a kötetben. Ami engem leginkább meglepett ezekben a rajzokban, és a művész fantasztikus tehetségét dicsérik, hogy a képek többnyire nem érnek véget egy, sőt, két oldalon sem: tovább hömpölyögnek, belefolynak a szövegbe, a következő képbe, és ettől kicsit olyan érzése támad az embernek, mintha maga is járná ezt a hátborzongató, szürreálisan reális mesevilágot, ami Conor fejében él.


A regény ideális olvasmány vizsgaidőszak-közeli időhiányban, ugyanis nekem az egész kétszáz oldalas könyv elolvasásához kicsit több, mint négy órára volt szükségem. Bátran tudom ajánlani megvásárlásra is, ugyanis a könyvespolc egyik gyöngyszeme lesz. 

(Eredetileg leközölve itt: http://eotvoskollegium.blog.hu/2014/05/01/elmulasrol_kicsiknek_es_nagyoknak

Igen, tudom, hogy elírtam Dowd nevét, de nincs sajnos admin jogosultságom, úgyhogy már így marad.)