Mackó, mackó, miért akarsz kamaszlányokat erőszakolni?

Margo Lanagan – Tender Morsels (Porhanyós falatok)

(Könyvkuckó)

A kevéssé ismert (bár többszörös díjnyertes) ausztrál szerző kevéssé ismert regényével úgy találkoztam, hogy egy kedves barátnőm mesélt róla, aki ilyesmi félmondatokkal tette vonzóvá, mint hogy „sötét”, „nyomasztó”, vagy „én komolyan nem értem, miért YA ez a regény”. És így elolvasva a könyvet, egyet kell, hogy értsek, nem adnám tizenhat alatti kezébe a könyvet, de még a tizennyolc is határeset. Ha a benne leírt események nem okoznának benne tartós lelki törést, akkor se értené szerintem kellőképp a könyvet, és ezért nem is élvezné.

A regény főszereplője Liga, aki tizenöt évesen már annyi borzalmat él át az életében, hogy öngyilkosságot akar elkövetni és meggyilkolná a saját két kislányát is. Azonban egy titokzatos hatalom megakadályozza ebben, és felajánlja neki: örökre maga mögött hagyhatja a valóságot, és a saját, tökéletes álomvilágában élhet. Liga kapva kap a lehetőségen, és nekilát, hogy felnevelje lányait egy olyan tájon, ami megtévesztésig hasonlít a szülővárosára, csakhogy itt minden ember kedves, senki sem néz ferde szemmel, amiért nincs mellette férj, minden tökéletesen harmonikus és biztonságos. Ahogy azonban a lányok cseperednek, egyre nagyobb rések kezdenek tátongani a világon, és ezeken a réseken keresztül egyre furcsább események lopóznak be: kapzsi törpék és túlságosan is emeberszerű medvék járják a vidéket, Liga lányai pedig lassan ráeszmélnek, hogy talán az a világ, amiben eddig éltek, közel sem olyan teljes, mint amilyennek hitték.

Ez a regény tulajdonképpen egy tündérmese-feldolgozás, mégpedig az egyik nem annyira felkapott Grimm-mesének, a Hófehérke és Rózsapiroskának az újraértelmezése. Erre azonban én csak akkor jöttem rá, amikor elkezdtem ismerkedni a könyv goodreads-értékeléseivel. Pedig magát a mesét ismertem, erre rá kellett jönnöm, amikor újraolvastam, és igazából ez a regény nagyon hiteles feldolgozás. Nem változtat a műfajon, vérbeli fantasy, és az eredeti mese minden egyes cselekményeleme megjelenik benne. Ami miatt mégsem voltak aha-pillanataim, az talán annak tudható be, hogy az írónő rettenetesen kidolgozta az egyes szereplők motivációt és ezek összefüggéseit, és ezáltal egy milliószor komplexebb történetet hozott létre, mint az eredeti mese volt. Ja igen, és megtöltötte borzalmatos szörnyűségekkel. Szóval igen, ez egy tündérmese, de a legsötétebb és leggyomorforgatóbb mese, amit valaha olvastam.

A történet elég komplex, rengeteg szálon fut, és ugyan ezek a végére szépen összefésülődnek, de azért erre várni kell egy darabig, és ha valakinek nincs türelme ehhez, akkor valóban vontatottnak tűnhet helyenként a regény. Liga és a lányai története ugyanis nem csak az ő szemszögükből bontakozik ki, hanem azoknak az embereknek a szemén át is, akikkel életük során találkoztak (és előremenőleg, akikkel találkoznak majd). Először ezért jópár szálról nem nagyon lehet érteni, hogy hogyan kapcsolódnak a történethez, de aztán minden kiderül. A világfelépítés is érdekesen egyedi: a valóság leginkább egy alternatív késő-középkori világ, amiben meglepően toleránsak a boszorkánysággal szemben, és rendelkezik pár érdekes saját mitológiai elemmel. Az álomvilág pedig még ebbe is színt visz, csavar rajta egyet.

A karakterekből elég sok van, és meglehetősen változatosak. Eleinte egyértelműen Liga a főszereplő, benne azonnal megfogott az élni akarása, a küzdőszelleme és az, ahogy képes volt minden helyzethez alkalmazkodni. Később, ahogy a lányai nőnek, ők válnak a történet középpontjává, de Liga életútja is végig fontos marad. A lányok a világhoz való hozzáállásban tökéletesen ellentétesek: Branza szereti az állandóságot, folyton védelemre, biztonságra vágyik, és nem igazán bír szembenézni az élet sötétebbik oldalával. Urdda ezzel szemben kalandvágyó, kíváncsi és el tudja fogadni a rosszat is a világban. Főleg az ő hármasukra vetül rá minden történés, de azért érdekesek a mellékszereplők is: a hatalmát filléres mutatványokra pazarolt boszorkány, a kapzsi és hataloméhes törpe, de a medve-fiúk is.

Azért szeretem különösen a történetet, mert bár közvetlenül szemlélve is nagyon tartalmas, de emellett még majdnem minden eseménynek van egy könnyen felfedezhető szimbolikus jelentésrétege is. A medveemberek történetrésze jó példa erre. A közvetlen réteg az, hogy egy tavaszköszöntő szertartás során medvebőrbe bújt fiúk Liga álomvilágában valóságos medvékként jelennek meg, akik azonban emberi személyiségük birtokában vonzónak találják a magányosan élő nőket. A szimbolikus rétege pedig... nos, az az, hogy mindannyiunkban lakik egy ösztönlény, azonban a mi akaraterőnkön múlik, hogy mihez kezdünk vele. Davit, mivel alapvetően egy melegszívű, udvarias, kedves ember, nem kezd vele semmit. Teasel, mivel egy utolsó kis féreg, természetesen megpróbál visszaélni a helyzettel. Bullock csak azzal törődik, hogy megmentse szorult helyzetbe került barátait, akikért a végsőkig kiáll.

Azt is értékeltem még a történetben, hogy nagyon sok komoly, elgondolkodtató tartalom van benne. A fő központi téma a nemi erőszak és a szexuális visszaélések, ehhez kapcsolódóan elég sok megrázó jelenet van a könyvben és alaposan körbejárja a témát. Liga ugye az elszenvedő fél, akinek tulajdonképpen az egész életútja arról szól ezek után, hogy miképp tud szembenézni a múltjával, feldolgozni és túllépni rajta. Nagyon szép volt, hogy a történteket sosem vetítette rá a gyerekeire (ugyanis mindkét lánya erőszakos közösülésből fogant), hanem rácsodálkozott arra, hogy egy ilyen szörnyűségből született élet is lehet milyen ártatlan és csodálatos.

Az álomvilág érdekes párhuzam arra, ahogy a hasonló traumákat átélt emberek menekülnek a valóság elől, akkor is, amikor ez már meggátolja őket abban, hogy továbblépjenek. Érdekes még a lányok kapcsán felvetődve, hogy egy szülő mennyire tudja megadni, amire a gyerekének szüksége van, és hogy a túlzott óvás igenis lehet káros a későbbi életük során. Ezen kívül Branza története szolgál még erős tanulsággal: az életben nem az a lényeg, hogy egyfolytában boldog légy, hanem, hogy jelen legyél. Egy nehéz, küzdelmes, de valóságos élet sokkal értékesebb, mint a boldogság illúziója.

„You may never be entirely happy; few people are. You may never achieve your heart’s desire in this world, for people seldom do. Sit by enough deathbeds, Branza, and you will hear your fill of stories of missed chances, and wrong turnings, and spurned opportunities for love. It is required of you only to be here, not to be happy.”

A központi témához kapcsolódóan jócskán akadnak zavarba ejtő jelenetek a könyvben (a konkrét erőszak, más erőszakolási kísérletek, állatokkal való szex, és a végén egy incidens, amit értelmesen leírni se tudok). Ezek ugyan nincsenek nagyon részletesen kifejtve, de így is bőven elég rosszak, főleg az első fejezetben, amikor a fiatal Liga szemszögéből szembesülünk a helyzettel, és borzalmas végignézni, ahogy az először ártatlan kislány lassan ráébred, mit is tesz vele pontosan az apja. Ezért, és a nagyon felnőtt mondanivaló miatt nem igazán tudok egyetérteni azzal, hogy ezt a YA-kategóriába sorolják, szerintem ez hibás kiadói döntés volt.

Ettől függetlenül ez egy nagyon értékes és jó könyv, egyedi mitológiával, pazar karakterkidolgozással, mély és gazdag gondolatvilággal. (És még meg is tudott lepni.) Bátran merem ajánlani elolvasásra.

Kinek ajánlom? Olyanoknak, akik nyugodtan végig tudnak ülni egy kevésbé akciódús fantasyt, és szeretnének elgondolkodni ezeken a témákon. A központi témák jellege miatt inkább fiatal nőknek.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10*

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/10 (Amiatt, hogy ausztrál a szerző, régies a stílus és nagyon erős egyes karakterek nyelvi egyénítése, kifejezetten nehezen érthetővé válik a szöveg, a kortárs ifjúsági irodalomban még egy könyvtől se izzadtam így.)

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Sok borítóval megjelent, a nagyon széptől az egészen borzalmasig minden előfordult.

Kedvenc szereplők: (1) Davit (annak ellenére, hogy sokat nem szerepelt) (2) Urdda (3) a távoli városban élő boszorkány (4) Todda (5) Liga

Kedvenc jelenetek: (1) az első tavaszköszöntő tánc (2) Davit bekerül Liga álomvilágába (3) a boszorkány elmagyarázza Branzának, milyen fontos a valóságban maradnia (4) az első fejezet (minden borzalmával együtt) (5) Bullock Noer mellett tölti a napot

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a medve-nap

Világvége és küldetéstudat

Március 27-től látható a mozikban a Noé című film, ami vallásosaktól, Aronofsky-rajongóktól, kritikusoktól és átlagemberektől is felváltva kap hideget és meleget, köpdösést és imádatot, úgyhogy már csak ezért is úgy éreztem, hogy érdemes lenne megnézni magamnak.

Mondjuk, hogy én viszonylag objektívnek éreztem magam a filmmel kapcsolatban, mert, bár keresztény vagyok, egyáltalán nem vártam el, hogy nagyon hű legyen az alapanyagához a film, én szeretem a súlyosan alternatív értelmezéseket. Kifejezetten nagy Aronofsky-fanatikusnak se mondanám magam, ugyan láttam már két filmjét, de az egyiket nem szerettem, a másikért pedig nagyon odáig voltam. Ráadásul a moziba úgy ültem be, hogy fogalmam sem volt, ki rendezte a filmet, nem keresgéltem hát stílusjegyeket, és nem éreztem magam emiatt sem csalódottnak.

A Noé igazából egy lélektani dráma csillogó fantasy csomagolásban, erre lehet tőle számítani. A történet szerint az elkárhozott Káin utódai egyfajta kezdetleges ipari társadalmat alakítottak ki, eközben pedig sikeresen lepusztították az egész bolygót. Velük szemben állnak Séth leszármazottai (technikailag már csak Noé családja), akik próbálnak a Teremtő akarata szerint, minden élővel harmóniában élni. Menekülésből és zuzmómajszolásból álló életük akkor változik meg, amikor Noé álmában látja a közelgő apokalipszist, és kis segítséggel rájön, hogy az Úr őt kéri meg az ártatlan állatok megmentésére, a világ újrakezdésére. Úgyhogy a bukott angyalok segítségével neki is fog bárkát építeni, azonban az emberiség közelben élő hányada megneszeli, hogy Noénak van menekülési terve a világvégéből, ők pedig bármi áron fel akarnak kerülni arra a hajóra.

A film majdnem két és fél óra hosszú, ennek megfelelően nyilván kellőképp fel kellett turbózni a Bibliában maximum három oldalas és nem túl izgalmas történetet. Először is, az egész sztori egy poszt-apokaliptikus pusztaságba lett helyezve, ez az ötlet nekem már eleve nagyon tetszett. Ebben a világban élni nyilván nem könnyű, szóval van itt erőszak, vér, meg gyilkosság is bőven (milyen jó, hogy valaki behozta a nyolc éves gyerekét a moziba). A bárkaépítés a számítógépes trükköknek hála hatalmas, epikus vállalkozássá duzzad, és érdemes megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy a film díszleteinek építése során a bárka esetében teljes mértékben a Biblia leírását követték. Kapunk még egy csatajelenetet, meg egy katasztrófafilm-jellegű áradást, majd a film utolsó kétharmada a bárkába szorult család küzdelméről szól a saját kis démonaikkal. Ez így együtt bőven elég izgalmas, hogy kitöltse a játékidőt, sehol sem ül le a film, én egy pillanatig sem unatkoztam. Bár valóban rengeteg dologban eltér az alapanyagtól a film, de kár amiatt sopánkodni, hogy ez milyen erőszakos és borzalmas történet, mert az Ószövetség jelentős része legalább ennyire gyomorforgató, nincs min csodálkozni.

A történet nagy erőssége, hogy a karakterei nagyon árnyaltak és összetettek, mindenkinek megismerjük az egyéniségét, a vágyait, megértjük, mi hajtja. Engem elsősorban ez vonz a bibliai feldolgozásokban, hiszen sokkal átélhetőbbé teszi a történetet. Sokat gondolkodtam eddig is azon, hogy vajon tényleg mindenki olyan rossz volt-e, hogy halált érdemelt, és ezt mégis hogy tudta Noé ölbe tett kézzel végignézni? A film megválaszolja ezeket a kérdéseket, de nem feltétlenül azt mondja, amit szeretnénk hallani. Noé (Russell Crow) ugyanis nagyon nagy utat jár be, rettenetesen nehéz döntéseket kell meghoznia, és a végére ebbe beleroppan. Ironikus módon pont az embersége miatt érezte magát kiválasztottnak, és ez az emberség az, amit szép lassan teljesen elveszít, miközben minden erejével próbálja teljesíteni feladatát.  A felesége (Jennifer Conelly) ugyan jó társként mindenben támogatja, de azért nem mindig ért vele egyet, és igenis hajlandó a saját elképzelései mentén is cselekedni, és őszintén megmondani Noénak, amit hallania kell.

Noé három fia közül igazából csak a középső fiú, Hám (Logan Lerman) az érdekes, a többiek elég semmitmondóak. (Az idősebbik teljes színészi alakításánál jobban lekötött, hogy vajon tényleg akkora a rés a két metszőfoga között, vagy csak én reagálom túl, a kicsinem meg először a nemét se sikerült megállapítanom.) Hám az a tipikus burokban nevelt gyerek, aki régóta vágyik arra, hogy megismerje a világot, ugyanakkor vissza is retten, amikor meglátja, milyen. Neki támad a legkiélezettebb konfliktusa a gyerekek közül Noéval, és az apa figurájával együtt megkérdőjelezi az értékrendet is, amit a családjától kapott, miközben pedig ezt a konfliktust próbálja feldolgozni, hirtelen kell felnőnie és kitalálni, hogy számára igazából mi fontos az életben. Ilát, Noé legidősebb fiának a feleségét (Emma Watson) sokan szidják, szerintem sem volt különösebben jó az alakítása, és amikor már minden második képkockán elsírta magát, az elég kínos volt, még úgy is, hogy akadt rá oka. A gonosz a történetben a Szentírás egy másik részéből importált Tubalkáin, aki archetípusa az önző, mindent és mindenkit semmibe vevő embernek, de csodálatos módon valahol az ő álláspontja is érthető.

A sokszínű történethez sokszínű üzenet dukál, amin bőven lehet gondolkodni még a film után is. Az első, ami nagyon kézzelfogható, az a környezetvédelmi elvek hangsúlyozása, hiszen a rossz, gonosz emberiség elpusztította a bolygót, Noé pedig próbálja az ártatlan, még mindig a paradicsomi lényegükhöz hűen élő állatokat menteni... igen, ez a filmben is benne van ilyen szájbarágósan. A másik Noé alakján keresztül a küldetéstudat problémája: hogy meddig lehet elmenni és mit lehet feláldozni egy cél elérése érdekében, és hogy vannak olyan dolgok, amikről semmiképp sem mondhatunk le, mert hiába érjük el végül a célunkat, ha másnap nem tudunk a tükörbe nézni. Persze van szó sok másról is: családról, hűségről, felnőtté válásról, és igen, picit a hitről is.

Mindezt pedig egy nagyon kidolgozott látványvilág illusztrálja, ami helyenként elég giccses és túlzsúfolt, de vannak kifejezetten kreatív pillanatai is. Ilyen például az egyik átvezető résznél a stop motion technika alkalmazása (amikor állóképek összevágásából hozzák létre a darabos mozgás élményét), vagy a teremtéstörténet gyorsított változatának előadásánál használt animációk. A zene tipikus soundtrack, sosem ugrott ki feltűnően a történetből, de jól támogatta az érzelmi töltését.

Összességében nekem kifejezetten tetszett a film, szerintem megszólíthat vallásosakat és nem hívőket egyaránt, de érdemes elolvasni előtte egy kicsit a Biblia elejét, úgy sokkal könnyebb követni, hogy miről beszélnek. Azonban egyértelműen nem való a film azoknak, akik szeretik a szóról-szóra bibliaadaptációkat, mert lesz ezzel bajuk bőven. Ráadásul klasszikusan fantasy-rajongóknak se tudnám ajánlani, ahhoz messze túl hosszú benne a sok dráma, kevés cselekmény a végén. Annak viszont ideális, aki szeretne rágódni a történet emberi tragédiáin és ellentmondásos erkölcsi dilemmáin.

10/9 pont

(Eredetileg publikálva itt: http://eotvoskollegium.blog.hu/2014/04/11/vilagvege_es_kuldetestudat#more6013763 )