Benyák
Zoltán – Az idő bolondjai
(Könyvkuckó)
Tudni kell rólam, hogy az elmúlt
években viszonylag kevés magyar szerzőtől olvastam a kötelezőkön kívül, és így
nem igazán vagyok otthon a kortárs magyar irodalomban. Szeretnék ezen
változtatni, de néha nehéz, mert a szórakoztató irodalomban megjelenő művek
sokszor rettentően gagyinak tűnnek, a szépirodalom meg túlságosan elvontnak, ezért
nehezen találom meg azokat a könyveket, amik tényleg érdekelnének. Így bukkant
fel a világomban Benyák Zoltán, akinek a könyvei felkeltették az érdeklődésem,
ráadásul a legutóbbi két regénye, az Ars Fatalis és Az idő bolondjai széles
körben nagy pozitív visszhangot keltettek a neten is. Emiatt nagyon szerettem
volna, ha megfelel a várakozásaimnak a regény, és végül is meg is tette, ámbár
nem maradéktalanul, de így is egy korrekt és jó olvasmányélménynek találtam.
Szent Kron álmos, félig a múltban
rekedt kis sziget a kontinens partjaitól nem messze, ahova nehezen, lassan,
meg-megtántorodva érkezik mindenféle változás. Egy nap azonban titokzatos
idegen száll le a kompról, akinek félelmetes a hatalma, és számos elintézetlen
ügye van a szigeten. Munkálkodása következtében Szent Kronon szeptember
tizenhetedikén, este hat órakor megáll az idő. A szigeten elharapózik a rémület
és a káosz, a kitört zűrzavar kellős közepén pedig annak a néhány embernek,
akitől a félelmetes szemű Idő akar valamit, rá kell jönnie, hogy mi végre van
ez az egész, és mihez kell kezdeniük a végtelen nappal, mielőtt túl késő lesz.
„Ha
adhatok egy jó tanácsot: vigyázz, mit teszel az életedben, mert minden
pillanatból marad egy kép! Aztán meg nem szabadulsz tőlük. Isten eléd lógatja
őket, bármerre is fordítod a fejed.”
Oké, oké, el kell ismernem, hogy Benyák
Zoltán nagyon profi, ha nem tudnám, hogy tapasztalt íróval állok szemben, a
regényén ez akkor is érződik. A stílusa kellemesen költői, nem túlírt, de nem
is egyszerű, mint egy faék, és ezt a kifejező erejét arra használja, hogy egy
fantasztikusan részletes, erős atmoszférájú világot varázsoljon elénk. Úgy
éreztem, mintha én is ott járnám a sziget utcáit a szereplőkkel. És megvolt ez
a „hát, ez olyan, mintha nem is magyar írta volna” – pillanatom, többször is.
Ebben a könyvben Júliát leszámítva nincsenek belső, magyarkodós pillanatok, ami
nem is hiányzik, hiszen több ennél a regény, valami egyetemes. Ez a tény és a
fantasztikus minőség együtt abszolút méltóvá teszi a könyvet arra, hogy
nemzetközi sikerre is vigye akár.
A történet három főszereplővel, három
szálon fut. Tac Lachensky, a sziget öreg órásmestere egész életében próbálta
felfedni az idő titkait, és amikor beállít hozzá a különös nő, végre esélyt
kap, hogy válaszokat találjon. Manfred, a szigeten néhány éve élő titokzatos
férfi inkább elkerülné az Idő szépséges istennőjét, de nem tudja lerázni a
mindenre elszánt újságírónőt, aki le akarja leplezni: a férfi valójában
örökéletű és már az őskor óta jár a földön. Mimi LaFarge pedig egy tizenhét
éves lány, aki egy ritka genetikai betegség miatt egy hihetetlen sebességgel
öregedő testbe szorult, és a világvége napjáig nem is remélhette, hogy elhagyja
a házat és megpróbálhatja megvalósítani azt a három álmot, amit egész kurta
életében dédelgetett.
„Azt
mondják, az élet szürke, ezért mindenkinek kell valami őrület. Hát maga
megtalálta, és köszönöm, hogy éppen én lehetek a maga őrülete.”
Sajnos számomra az egyik kevésbé erősen
kivitelezett pont a regény cselekménye. A három szálból kettő egy-egy életút
elmesélése, és sajnos egyik sem igazán fogott meg. Manfred szála esetében ennek
a konkrét okát is tudom: nem először hallottam ezt a történetet. Készült
ugyanis 2007-ben egy The Man from Earth (Az őslakó) című hollywoodi film, amit
volt szerencsém látni, és az szinte pontról pontra ugyanez a sztori. Sajnálom,
hogy ennyire hasonlított a kettő, mert emlékszem, amikor a filmet először
láttam, teljesen lenyűgözött, és így tudom, hogy a könyv is tökéletesen
elvarázsolt volna, ha az újdonság erejével hat. Tac visszaemlékezéseit eleinte
élveztem, fiatal korában kifejezetten szimpatikusnak találtam, de mire felnőtt,
olyan mértékben önmagába fordult és megkeseredett, hogy kínszenvedés volt
minden sorát olvasni. Ezért vártam nagyon mindig az egyetlen cselekvő
főszereplő, Mimi részeit, amik kifejezetten élvezetesek voltak, csak viszonylag
ritkák. Illetve itt is van egy kis kifogásolni valóm: Mimi egyik nagy feladata
az életében, hogy megtalálja az apját. És vajon ki az apja? Sose találtam volna
ki, ha nem jövök rá az első pillanatban, amikor felvetődött kérdésként.
Viszont a mellékszereplők nagyon-nagyon
erősek a regényben. Jó néhányszor eljátssza azt az író, hogy egy-egy fejezetnyi
kis beékelt történetben felvázolja a sziget valamelyik lakójának a teljes
hátterét, és, bevallom, nekem ezek az epizódok tetszettek a legjobban, nagyon
érdekesnek meg hangulatosnak találtam őket, szívesen olvastam volna több ilyet
is. Viszont amiatt egy kicsit morcos vagyok, hogy már megint egy olyan
lelkészről kellett olvasnom, aki igen érdekes erkölcsi érzékkel rendelkezik.
Tudom, hogy ez az olvasók nagy részének nem ügy, de én már komolyan vennék pár
üveg bort annak az írónak, aki hajlandó olyan könyvbe is normális, hiteles pap
figurát írni, ami amúgy nem szájbarágós vallási tanmese.
„Nem
akkor válik az ember felnőtté, amikor pénzt keres, vagy ha megáll önállóan a
lábán. Inkább akkor, mikor először meginog.”
És mégis, bár a konkrét cselekmény néha
botladozik, és a karakterek se lesznek mindig a szívünk csücskei, maga a
történet azért még így is nagyon érdekes. Különösen tetszett, hogy ilyen
kvázi-posztapokaliptikus rémlátomást csinált abból az eleső ránézésre
ártalmatlan, sőt, kívánatosnak tűnő eseményből, hogy megállt az idő. Mert az
bizony veszélyes, elzárja a szigetet a külvilágtól, és szép lassan őrületbe
kergeti az embereket is. A káosz, a zűrzavar, az anarchia nagyon jól le van
festve a regény lapjain, ezt igazán értékeltem benne.
A molyon mágikus realizmust írtak
műfajként, ami bizonyos szempontból jogos is, csak nekem néha hibádzott a
realitás. Az említett évszámok alapján a regény nagyjából a jelenünkben
játszódhat, ezt az összes többi információból viszont elég nehéz leszűrni. Ha
viszont ez így van, akkor nincs olyan szöglete a nyugati világnak, ahol Mimi
helyzete előállhatott volna, ugyanis Lafarge anyu nyakára jártak volna a
gyermekvédelmisek, hogy miért tartja úgy ezt a szegény lányt, mint egy állatot.
Ráadásul a progéria a valóságban nem egészen így néz ki, sajnos ez is rontott a
realitásérzékemen, mint ahogy Julia betegsége is (ilyen fiatalon szinte semmi
esélye erre a kórra). A mágikus kitétellel nem volt gond. :D
„Fiatalnak
lenni annyit tesz, hogy hiszel az álmaidban, az erődben, a kitartásodban, ami
elvisz azokig az álmokig. jobbá akarod tenni a világot, átformálni a magad
képére. Ismerős szavak? Isten örökké fiatal.”
De igazából felesleges ezeken sokat
rágódni, mert ez a könyv nem cselekmény-, még csak nem is karakter-, hanem
gondolatközpontú. Minden szereplő élete egy-egy állásfoglalás a regény központi
témájával, az idővel kapcsolatban, és végül ezekből fésülődik össze a
mondanivaló. Tac képviseli az átlagos ember félelmét az elmúlástól és utálatát
a folyton rohanó idővel szemben, csak épp ezerszeresére nagyítva. Az ő
ellenpontja Manfred, aki elérte a sokak által áhított öröklétet, de évezredek
alatt rá kell jönnie, hogy ennek az állapotnak vajmi kevés köze van a
boldogsághoz. Talán Mimi képviseli a legegészségesebb hozzáállást a könyvben:
elfogadja önnön halandóságát, és próbálja minél jobban kihasználni azt a kevés
időt, ami megadatott neki.
Sokáig igen kényelmetlenül érintett a
regény gondolatisága, mivel a főszereplők a lehető legszélsőségesebb
nézőpontokat képviselték az idővel kapcsolatban, és alapvetően mindegyik
taszított. Így a közepe felé fel is tettem a regénynek a kérdést: oké,
felfogtam, az elmúlás és az öregedés szar, de örökké élni se jobb. Mégis, nem
akarnál üzenni valami pozitívat is? De aztán a végére egész szépen összeáll a
mondanivaló: az elmúlás és a halál rosszak, de szükséges velejárói az életnek,
mert ez ad súlyt, keretet, támpontot a létezésünknek, önnön halandóságunk
tudata ösztönöz arra, hogy törekedjünk dolgokra, hogy értékes életet éljünk. Akkor
van csak okunk félni az idő múlásától, ha nem éljük megfelelően az életünket,
ha nem törekszünk kihasználni a lehetőségeket (ahogy Tac tette).
Ez egy nagyon szép, atmoszférikus,
ügyesen összerakott könyv, ami azonban néhány helyen monotonná válik, és úgy
általában nem túl pozitív a hangulata. Minden kifogásom ellenére azért
szerettem olvasni, és remélem, Benyák Zoltán még sok hasonlóan jó történettel
örvendeztet meg bennünket.
Kinek ajánlom? Filozófiára és gondolati mélységekre vágyóknak.
Kinek nem ajánlom? Cselekményközpontú fantasy-rajongóknak.
Cselekmény, történetvezetés: 10/7
Stílus: 10/10*
Szereplők: 10/8
Érzelmek: 10/8
Összesen: 10/8
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Szép
a borító, főleg ez a steampunk-stílus tetszik benne. Csak a cím felirata tűnik
élőben eléggé nem oda illőnek, mondjuk egy dobornyomott aranyszínűnek jobban
örültem volna.
Kedvenc
szereplők: (1) Lin (2) Idő (3) a liftes ember (4) Mimi (5) a
fényképész
Kedvenc
jelenetek: (1) az epizódok (2) Mimi a vak fiúval beszélget a mólón (3)
Julia bemegy az órásboltba (4) a vége (5) Lin először ül le Manfreddal beszélgetni
Mélypont: Julia
betegsége és az, hogy Tacnek ezt mennyire nem sikerült kezelnie
Kedvenc
ötlet: amikor Mimi odaajándékozza plüsskutyáját az időnek :) olyan
aranyos
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése