Idézet


2014. március 31., hétfő

Minden, amit az időről tudni akartál


Benyák Zoltán – Az idő bolondjai

(Könyvkuckó)

Tudni kell rólam, hogy az elmúlt években viszonylag kevés magyar szerzőtől olvastam a kötelezőkön kívül, és így nem igazán vagyok otthon a kortárs magyar irodalomban. Szeretnék ezen változtatni, de néha nehéz, mert a szórakoztató irodalomban megjelenő művek sokszor rettentően gagyinak tűnnek, a szépirodalom meg túlságosan elvontnak, ezért nehezen találom meg azokat a könyveket, amik tényleg érdekelnének. Így bukkant fel a világomban Benyák Zoltán, akinek a könyvei felkeltették az érdeklődésem, ráadásul a legutóbbi két regénye, az Ars Fatalis és Az idő bolondjai széles körben nagy pozitív visszhangot keltettek a neten is. Emiatt nagyon szerettem volna, ha megfelel a várakozásaimnak a regény, és végül is meg is tette, ámbár nem maradéktalanul, de így is egy korrekt és jó olvasmányélménynek találtam.

Szent Kron álmos, félig a múltban rekedt kis sziget a kontinens partjaitól nem messze, ahova nehezen, lassan, meg-megtántorodva érkezik mindenféle változás. Egy nap azonban titokzatos idegen száll le a kompról, akinek félelmetes a hatalma, és számos elintézetlen ügye van a szigeten. Munkálkodása következtében Szent Kronon szeptember tizenhetedikén, este hat órakor megáll az idő. A szigeten elharapózik a rémület és a káosz, a kitört zűrzavar kellős közepén pedig annak a néhány embernek, akitől a félelmetes szemű Idő akar valamit, rá kell jönnie, hogy mi végre van ez az egész, és mihez kell kezdeniük a végtelen nappal, mielőtt túl késő lesz.

„Ha adhatok egy jó tanácsot: vigyázz, mit teszel az életedben, mert minden pillanatból marad egy kép! Aztán meg nem szabadulsz tőlük. Isten eléd lógatja őket, bármerre is fordítod a fejed.”

Oké, oké, el kell ismernem, hogy Benyák Zoltán nagyon profi, ha nem tudnám, hogy tapasztalt íróval állok szemben, a regényén ez akkor is érződik. A stílusa kellemesen költői, nem túlírt, de nem is egyszerű, mint egy faék, és ezt a kifejező erejét arra használja, hogy egy fantasztikusan részletes, erős atmoszférájú világot varázsoljon elénk. Úgy éreztem, mintha én is ott járnám a sziget utcáit a szereplőkkel. És megvolt ez a „hát, ez olyan, mintha nem is magyar írta volna” – pillanatom, többször is. Ebben a könyvben Júliát leszámítva nincsenek belső, magyarkodós pillanatok, ami nem is hiányzik, hiszen több ennél a regény, valami egyetemes. Ez a tény és a fantasztikus minőség együtt abszolút méltóvá teszi a könyvet arra, hogy nemzetközi sikerre is vigye akár.

A történet három főszereplővel, három szálon fut. Tac Lachensky, a sziget öreg órásmestere egész életében próbálta felfedni az idő titkait, és amikor beállít hozzá a különös nő, végre esélyt kap, hogy válaszokat találjon. Manfred, a szigeten néhány éve élő titokzatos férfi inkább elkerülné az Idő szépséges istennőjét, de nem tudja lerázni a mindenre elszánt újságírónőt, aki le akarja leplezni: a férfi valójában örökéletű és már az őskor óta jár a földön. Mimi LaFarge pedig egy tizenhét éves lány, aki egy ritka genetikai betegség miatt egy hihetetlen sebességgel öregedő testbe szorult, és a világvége napjáig nem is remélhette, hogy elhagyja a házat és megpróbálhatja megvalósítani azt a három álmot, amit egész kurta életében dédelgetett.

„Azt mondják, az élet szürke, ezért mindenkinek kell valami őrület. Hát maga megtalálta, és köszönöm, hogy éppen én lehetek a maga őrülete.”

Sajnos számomra az egyik kevésbé erősen kivitelezett pont a regény cselekménye. A három szálból kettő egy-egy életút elmesélése, és sajnos egyik sem igazán fogott meg. Manfred szála esetében ennek a konkrét okát is tudom: nem először hallottam ezt a történetet. Készült ugyanis 2007-ben egy The Man from Earth (Az őslakó) című hollywoodi film, amit volt szerencsém látni, és az szinte pontról pontra ugyanez a sztori. Sajnálom, hogy ennyire hasonlított a kettő, mert emlékszem, amikor a filmet először láttam, teljesen lenyűgözött, és így tudom, hogy a könyv is tökéletesen elvarázsolt volna, ha az újdonság erejével hat. Tac visszaemlékezéseit eleinte élveztem, fiatal korában kifejezetten szimpatikusnak találtam, de mire felnőtt, olyan mértékben önmagába fordult és megkeseredett, hogy kínszenvedés volt minden sorát olvasni. Ezért vártam nagyon mindig az egyetlen cselekvő főszereplő, Mimi részeit, amik kifejezetten élvezetesek voltak, csak viszonylag ritkák. Illetve itt is van egy kis kifogásolni valóm: Mimi egyik nagy feladata az életében, hogy megtalálja az apját. És vajon ki az apja? Sose találtam volna ki, ha nem jövök rá az első pillanatban, amikor felvetődött kérdésként.

Viszont a mellékszereplők nagyon-nagyon erősek a regényben. Jó néhányszor eljátssza azt az író, hogy egy-egy fejezetnyi kis beékelt történetben felvázolja a sziget valamelyik lakójának a teljes hátterét, és, bevallom, nekem ezek az epizódok tetszettek a legjobban, nagyon érdekesnek meg hangulatosnak találtam őket, szívesen olvastam volna több ilyet is. Viszont amiatt egy kicsit morcos vagyok, hogy már megint egy olyan lelkészről kellett olvasnom, aki igen érdekes erkölcsi érzékkel rendelkezik. Tudom, hogy ez az olvasók nagy részének nem ügy, de én már komolyan vennék pár üveg bort annak az írónak, aki hajlandó olyan könyvbe is normális, hiteles pap figurát írni, ami amúgy nem szájbarágós vallási tanmese.

„Nem akkor válik az ember felnőtté, amikor pénzt keres, vagy ha megáll önállóan a lábán. Inkább akkor, mikor először meginog.”

És mégis, bár a konkrét cselekmény néha botladozik, és a karakterek se lesznek mindig a szívünk csücskei, maga a történet azért még így is nagyon érdekes. Különösen tetszett, hogy ilyen kvázi-posztapokaliptikus rémlátomást csinált abból az eleső ránézésre ártalmatlan, sőt, kívánatosnak tűnő eseményből, hogy megállt az idő. Mert az bizony veszélyes, elzárja a szigetet a külvilágtól, és szép lassan őrületbe kergeti az embereket is. A káosz, a zűrzavar, az anarchia nagyon jól le van festve a regény lapjain, ezt igazán értékeltem benne.

A molyon mágikus realizmust írtak műfajként, ami bizonyos szempontból jogos is, csak nekem néha hibádzott a realitás. Az említett évszámok alapján a regény nagyjából a jelenünkben játszódhat, ezt az összes többi információból viszont elég nehéz leszűrni. Ha viszont ez így van, akkor nincs olyan szöglete a nyugati világnak, ahol Mimi helyzete előállhatott volna, ugyanis Lafarge anyu nyakára jártak volna a gyermekvédelmisek, hogy miért tartja úgy ezt a szegény lányt, mint egy állatot. Ráadásul a progéria a valóságban nem egészen így néz ki, sajnos ez is rontott a realitásérzékemen, mint ahogy Julia betegsége is (ilyen fiatalon szinte semmi esélye erre a kórra). A mágikus kitétellel nem volt gond. :D

„Fiatalnak lenni annyit tesz, hogy hiszel az álmaidban, az erődben, a kitartásodban, ami elvisz azokig az álmokig. jobbá akarod tenni a világot, átformálni a magad képére. Ismerős szavak? Isten örökké fiatal.”

De igazából felesleges ezeken sokat rágódni, mert ez a könyv nem cselekmény-, még csak nem is karakter-, hanem gondolatközpontú. Minden szereplő élete egy-egy állásfoglalás a regény központi témájával, az idővel kapcsolatban, és végül ezekből fésülődik össze a mondanivaló. Tac képviseli az átlagos ember félelmét az elmúlástól és utálatát a folyton rohanó idővel szemben, csak épp ezerszeresére nagyítva. Az ő ellenpontja Manfred, aki elérte a sokak által áhított öröklétet, de évezredek alatt rá kell jönnie, hogy ennek az állapotnak vajmi kevés köze van a boldogsághoz. Talán Mimi képviseli a legegészségesebb hozzáállást a könyvben: elfogadja önnön halandóságát, és próbálja minél jobban kihasználni azt a kevés időt, ami megadatott neki.

Sokáig igen kényelmetlenül érintett a regény gondolatisága, mivel a főszereplők a lehető legszélsőségesebb nézőpontokat képviselték az idővel kapcsolatban, és alapvetően mindegyik taszított. Így a közepe felé fel is tettem a regénynek a kérdést: oké, felfogtam, az elmúlás és az öregedés szar, de örökké élni se jobb. Mégis, nem akarnál üzenni valami pozitívat is? De aztán a végére egész szépen összeáll a mondanivaló: az elmúlás és a halál rosszak, de szükséges velejárói az életnek, mert ez ad súlyt, keretet, támpontot a létezésünknek, önnön halandóságunk tudata ösztönöz arra, hogy törekedjünk dolgokra, hogy értékes életet éljünk. Akkor van csak okunk félni az idő múlásától, ha nem éljük megfelelően az életünket, ha nem törekszünk kihasználni a lehetőségeket (ahogy Tac tette).

Ez egy nagyon szép, atmoszférikus, ügyesen összerakott könyv, ami azonban néhány helyen monotonná válik, és úgy általában nem túl pozitív a hangulata. Minden kifogásom ellenére azért szerettem olvasni, és remélem, Benyák Zoltán még sok hasonlóan jó történettel örvendeztet meg bennünket.

Kinek ajánlom? Filozófiára és gondolati mélységekre vágyóknak.
Kinek nem ajánlom? Cselekményközpontú fantasy-rajongóknak.

Cselekmény, történetvezetés: 10/7
Stílus: 10/10*
Szereplők: 10/8
Érzelmek: 10/8
Összesen: 10/8

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Szép a borító, főleg ez a steampunk-stílus tetszik benne. Csak a cím felirata tűnik élőben eléggé nem oda illőnek, mondjuk egy dobornyomott aranyszínűnek jobban örültem volna.
Kedvenc szereplők: (1) Lin (2) Idő (3) a liftes ember (4) Mimi (5) a fényképész
Kedvenc jelenetek: (1) az epizódok (2) Mimi a vak fiúval beszélget a mólón (3) Julia bemegy az órásboltba (4) a vége (5) Lin először ül le Manfreddal beszélgetni
Mélypont: Julia betegsége és az, hogy Tacnek ezt mennyire nem sikerült kezelnie

Kedvenc ötlet: amikor Mimi odaajándékozza plüsskutyáját az időnek :) olyan aranyos

2014. március 22., szombat

A miért a világ legnehezebb kérdése


Courtney Summers – Fall For Anything (Zuhanni bármiért)

(Könyvkuckó)

Eddie Reeves édesapja néhány hete öngyilkosságot követett el, a lány élete pedig azon az éjszakán gyökeresen megváltozott. Az anyja depresszióba süllyedt, idegesítő barátnője erőszakkal akarja lenyomni az élni akarást a torkukon, a Eddie-t pedig csak egyetlen kérdés foglalkoztatja: miért? Miért dobta el magától az életet az apja, aki egy boldog családban élt, sikeres és termékeny fotós volt és egy kedves, melegszívű ember, akit mindenki szeretett a kisvárosban? Eddie válaszokat akar, mert úgy érzi, hogy a kérdés felőrli az életét, miközben szép lassan tébolyba kergeti. Ekkor találkozik Culler Evansszel, apja egyetlen tanítványával, aki talán közelebb viheti a válaszhoz, mint valaha remélte.

Nekünk már volt egy afférünk Summersszel a This Is Not a Test kapcsán, ami a 2012-es év legjobb regényévé vált a számomra, ezért néztem utána az írónő többi könyvének. Ez keltette fel először a figyelmem, mert ugyanúgy az öngyilkossággal foglalkozik, mint a fent említett könyve, de egy olyan megközelítésben, amiben ritkábban láthatjuk: egy felnőtt öngyilkosságát mutatja be az életben maradottak szemszögéből. Érdekesnek találtam ezt a problémafelvetést, meg azt a tényt, hogy fotósokról szól a könyv, ezért vágtam bele, és nem csalódtam.

’I’m always leaving, but I never have anywhere to go.’ – Mindig elmegyek, de sosincs hová mennem.

Courtney Summersre nem jellemző, hogy túl terjengős regényekkel untatná a közönségét, ez a szépség is meglehetősen karcsú. Annak ellenére, hogy simán olvastam volna tovább a könyvet, el kell ismernem, hogy így is teljesen kerek, mindennel foglalkozik, amivel kell. Bár nem cselekményközpontú a regény, azért Eddie nyomozása egy idő után bőven elég izgalmas volt ahhoz, hogy a szék szélén pattogva várjam a következő információmorzsát. A stílust is hasonló lényegre törő minimalizmus jellemzi, de azért nem hiányzik a szépség és az érzelem sem, tökéletesen visszaadja az elbeszélőnk megtört és zavarodott lelkivilágát.

A regény atmoszférája nagyon erős, az írónőtől számomra már jól ismert nyomasztó, rátelepedő, kicsit bezártság-jellegű érzés. Ezt nem csak az erős érzelmi töltettel rendelkező jelenetek, párbeszédek sora okozza számomra, hanem a helyszínváltozások is. Az elhagyott, lerongyolódott épületek, amiket Eddie és Culler meglátogat, csak úgy árasztják az elmúlás és a szomorúság légkörét.

A regény abszolút karakterközpontú, és érdekessége, hogy a szereplők mindegyike annyira reális, hogy egyszerre tudod őket szeretni és utálni, de közben nagyon mélyen meg lehet érteni őket és együtt érezni velük, ami jó kombináció. A főszereplő, Eddie, tipikusan jó példa erre: végtelenül emberi, ahogy a gyászával próbál megbirkózni, és szeretne értelmet találni az érthetetlenben, azt hiszem, bizonyos pontig mind így kezelnénk ezt a szituációt. Ugyanakkor vannak nagyon furcsa dolgai is, amikor rendszeresen bántja a körülötte lévőket azzal, amit kimond, vagy épp nem mond ki, meg amikor kibukik belőle a hisztis kamasz, olyankor nehezebb vele szimpatizálni. Néha Eddie igenis tesz olyan dolgokat, amitől jogosan ijednek meg a körülötte élők, és amikor számon kérik, úgy érzi, hogy senki sem érti meg őt igazán.

’We’re all lost in different ways, so how do we even help each other find our way out. We won’t. We can’t. We’ll just stay lost forever.’ – Mindegyikünk el van veszve valamilyen módon, hogy is segíthetnénk egymásnak megtalálni a kiutat? Nem fogunk. Nem tudunk. Elveszettek maradunk örökre.

A kivétel, akivel Eddie megtalálja a hangot, az egyetlen és csodálatos Culler, aki nagyon hasonló cipőben jár a lánnyal, hiszen a néhai Reeves apuka volt a mentora, és pályájának elindítója, ezért őt is majdnem annyira megrázta a halála, mint Eddie-t. Ezért aztán érthető okokból egyfajta támaszt tudnak nyújtani egymásnak ezekben a nehéz időkben, sőt, a barátságos érzelmi támogatást mindketten nagyon hamar elkezdik kutyulni a fizikai vonzalommal, és abból sül ki csak az igazi móka. Ugyanis ennek a kapcsolatnak van egy árnyoldala is: mivel Culler pont ugyanolyan megtört, mint Eddie, hiába a fiú az idősebb, és neki kéne kézben tartania a helyzetet, egyáltalán nem képes erre. Sőt, a lány minden szeszélyét kiszolgálja, legyen szó düledező épületekben való mászkálásról, vagy elszökésről otthonról.

Azonban számomra az igazi, klasszikus értelemben vett hőse a történetnek a másik fiú Eddie életében, Milo (aki hogy, hogy nem, kimaradt a fülszövegből, ejnye). Ő az a legjobb barát, aki azonban mintha kicsit több lenne barátnál, hiszen Eddie mindig úgy képzelte el, hogy vele fog lefeküdni életében először. Őt is súlyosan érintette a haláleset, hiszen Mr. Reeves gyakorlatilag a fiává fogadta, miután a biológiai apja lelécelt, közel álltak ők is egymáshoz. Milo az egyetlen a hármasból, aki el tudja fogadni, hogy talán ami történt, annak a világon egyáltalán semmi értelme nincsen, és aki próbál továbblépni, felejtéssel elérni, hogy ne őrüljön bele annak a szörnyű éjszakának az emlékébe. Eddie azonban nem képes a gyógyulásra tett kísérletét elfogadni, folyamatosan gyötri, hogy mondja el a történteket az ő szemszögéből, és amikor Milo erre nem hajlandó, egyre jobban eltávolodik tőle. Borzalmas lehet végignézni, ahogy valaki, akit szeretsz, szép lassan a darabjaira hullik, és megtapasztalni az elutasítását, a fiú mégis tűr, miközben minden helyzetben próbálja Eddie-t kisegíteni a bajból, remélve, hogy a lány egy nap majd megérti, csak őt próbálta védeni.


Valóságos elhagyott épületek, amik akár a regény helyszínei is lehetnének (forrás: http://www.barnorama.com/photos-of-abandoned-places/)

’It might have been me.
Imagine you’re the weight around a person who jumps.
That you’re what keeps them falling.”
Lehettem én is.
Képzeld el, hogy te vagy a súly egy ember körül, aki ugrott.
Hogy miattad zuhan le a földre.

De ami miatt a leginkább lehet értékelni ezt a könyvet, az a gondolati gazdagsága. Nagyon-nagyon tömény ilyen szempontból a regény, több témát is boncolgat, és a rövidsége ellenére szépen ki is fejti őket. A fő témája természetesen az öngyilkosság a családtagok szemszögéből, mint hogy a történet is főképp erről szól. Eddie küzdelmén keresztül bepillantást nyerünk abba, mennyire nehéz szituáció ez, mennyire megterheli az ember lelkét egy élet látszólag értelmetlen eldobása, egészen addig, hogy még akár bűntudatot is érezhet, gondolhatja azt, ő okozta a szerette halálát. Ugyanakkor szól az elszigeteltségről is a könyv, mert ezek a családok igenis kiszakadnak a közösségeikből, mert senki sem érti meg igazán, min mennek keresztül, csak aki maga is átélte ezt, és nagyon nehéz megtalálni azt a módot, ahogy kell és lehet másokkal a helyzetükről beszélni.

Mással is foglalkozik érintőlegesen a regény, például azzal, hogy mennyire tudja két érzelmileg sérült ember támogatni egymást, vagy épp az igazság/hazugság/kegyes hazugság/őszintétlenség tárgykörével, mert akad itt minden bőven ezek közül. Valamit ugye amiatt, hogy több szereplő is művész, foglalkozik a könyv a művészettel magával is, leginkább azzal, hogy mi a szerepe az ember életében. Eddie apukája ugyanis fiatalon sikeressé vált a fotóival, majd ezt feladta, hogy csak magának alkothasson a kisváros biztonságos ismeretlenségében, és ez van szembeállítva Culler hozzáállásával, aki szerint a művészetnek csak akkor van értelme, ha az emberek látják, ha rájuk hatással van. Culler és a lakótársa viszonyában pedig azt boncolgatja, hogy mi számít jobban: az akadémikus tudás és a technikai képzettség, vagy az inspiráció meg az egyéni látásmód?

Összességében ez a regény egy nagyon is olvasásra méltó alkotás. Summers immár egyéni meglátásaival, tömény, komoly és kissé nyomasztó történeteivel és kényelmetlenül reális karaktereivel felkerült a kedvenc szerzőim listájára.

Kinek ajánlom? Ha szeretnél egy viszonylag ritkábban látott megközelítésből olvasni az öngyilkosságról, akkor nem kell tovább keresgélned.
Kinek nem ajánlom? Érzékeny lelkűeknek. Summers regényei nem kifejezetten azok a napsütés-és-vidámság típusúak.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10
Stílus: 10/9
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10**
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/6 (Szerintem egy erős középfokú nyelvtudással már lehet érteni ezt a könyvet, semmi különösebb fakszni nincs benne.).
Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Én a borító alapján szerettem bele a könyvbe, nagyon hangulatos, és minden részletnek jelentősége van rajta.
Kedvenc szereplők: (1) Milo (2) Culler (3) Eddie (4) Missy (5) Beth
Kedvenc jelenetek: (1) a befejezés (2) Eddie elküldi Milot (3) Culler lefotózza Eddie-t meztelenül (4) az üzenet megtalálása a kilátónál (5) a tábortűz körül
Mélypont: -

Kedvenc ötlet: az üzenetek elhelyezése

2014. március 8., szombat

Mit nekünk egy apokalipszis, ha lehet kettő is


Julianna Baggott – Burn (Világégés) – Tiszták 3.

(Könyvkuckó)

Figyelem! Ez az ajánló egy regénysorozat harmadik részéről készült, úgyhogy szükségszerűen SPOILERT tartalmaz az első két részre, amiknek az ajánlóit itt találjátok: 1. Tiszták 2.Fuse Sőt, most az egyszer úgy érzem, nem tudok felelősséget vállalni azért sem, hogy a történet a harmadik részre nem fog spoilert tartalmazni, úgyhogy ha nem akarsz még utalást sem olvasni, akkor ezt most sajnos ki kell hagynod.

Sokféleképpen be lehet fejezni egy regényt vagy egy sorozatot. Az olvasó persze legtöbbször hepiendre vágyik, ugyanakkor néha tisztában vagyunk vele, hogy egy túl cukorszirupos lezárás az egész történethez méltatlan lenne. Így hát, ha néha szenvedünk is, fogcsikorgatva tűrjük a lezárást, amit a kegyetlen író ránk mér. A legvégén mégis tudunk sokszor megkönnyebbülést és elégedettséget érezni, ha legalább valami van, amibe kapaszkodhatunk, egy kis remény, egy kis jó, és ettől a realitás is örömtelivé válik (például ilyen nekem Az éhezők viadala-sorozat lezárása), vagy ha remény nincs is, legalább úgy érzed, hogy több lettél az érzelmi traumától, amit a könyv okozott (a Csillagainkban a hiba vége például jó példa erre). Viszont a Burn sajnos egyik élményt sem nyújtotta, és ezért, kár is tagadni, csalódott és dühös vagyok, hiszen egy általam nagyon szeretett sorozatot kellett keserű szájízzel letennem.

Partridge végül a titokzatos Cygnus segítségével meggyilkolta az apját, és átvette a hatalmat a Kupolában. Csakhogy ez a hatalom igazából látszólagos, Partridge nem maga adja ki a parancsokat, apja helyettese irányít a háttérből. A fiúra leginkább azért van szükség, hogy az állandóság érzetét biztosítsa a népnek, és amikor ezzel szembemegy, el kell szenvednie a döntése következményeit. Eközben Pressia, El Capitan és Bradwell Bartrand Kelly megkérdőjelezhető vendégszeretetét élvezik, aki végül egy fegyvert ad nekik, amivel képesek elpusztítani a Kupolát. De vajon a fiatalok képesek reálisan felmérni, hogy szabad-e használniuk ezt a fegyvert?

A cselekménye ennek a kötetnek is feszes és izgalmas, ahogy eddig megszokhattuk, sőt, talán egy kicsit túlságosan is az. Bár alapvetően értékelném, hogy nincs mellébeszélés, de itt olyan szinten hiányoznak a cselekménybeli kanyarok és eltévedések, ami már számomra zavaróvá vált, hiszen az életben sem vezetnek folyamatosan az események egy konkrét, biztos irányba. Azonban itt minden olyan mértékben jelentőségteljes, hogy ha egy szereplő a történet bizonyos pontján lehajol, és elrak egy követ, akkor mérget vehetsz rá, hogy annak a kőnek még szerepe lesz a későbbiekben.

Ez, és az a tény, hogy nagyjából az ötvenedik oldaltól tudtam, mi lesz a végkifejlet, összességében azt az érzést keltette bennem, mintha a Légikatasztrófák nyomában egy epizódját nézném. Az elején még egy átlagos repülésnek indul a dolog, de aztán szép lassan kibontakozik előtted a sok apró tényező, ami az elkerülhetetlen véghez vezet. A vég pedig az, hogy a repülő lezuhan és mindenki meghal, mert nem látsz túlélőket nyilatkozni, csak az áldozatok családtagjait. Ettől minden, amit bárki is tesz, olyan hiábavalóvá lesz. És egy kicsit így éreztem ennek a történetnek a kapcsán is. Nekem személy szerint például rettenetesen hiányzott az előző két kötet nyomozós, kirakós-összerakós, rejtélymegoldós szála, ami a cselekmény fénypontja volt nekem. Ebben a kötetben sajnos már semmi ilyen sincs, alig kapunk új információt, és a szereplőknek azért se nagyon kell megküzdenie. Mindemellett még az eddig csodálatosan, színesen, szagosan, átélhetően megírt akciójelenetekből is kifogytunk, ami van is, az elég sótlan.

Kaptam viszont egy olyan érzést a könyvtől, amit eddig még nem éltem át ebben a sorozatban: az erőltetettség érzését. Az volt a benyomásom, hogy az írónő basáskodó kis istennőként ül a történet fölött (ami persze így is van), és mindenáron ezt a befejezést akarja kihozni, nem igazán érdekelve, hogy ezzel ellentmond a karaktereknek, vagy a józan ész törvényeinek. Mert itt végül olyan gyorsasággal lendülnek át etikailag roppant problémás dolgokon, hogy csak lestem. Azonban a történelemből láthatjuk, hogy az igazi vezetők azért korántsem szoktak ennyire magabiztosak lenni. A kubai rakétaválság idején is azzal szembesültek a szembenálló felek, hogy ha én megnyomom a gombot, akkor ő is megnyomja, és akkor rengeteg ártatlan ember fog meghalni, de nekik valahogy mégis sikerült annyi intelligenciát összeszedni, hogy jó, akkor inkább üljünk le tárgyalni. Persze az is igaz, hogy ezek a vezetők nem tizenévesek voltak. És bár eddig ezt nem éreztem problémának, ebben a részben már nagyon, és igazat tudok adni azoknak, akik szerint a főszereplők ilyen mértékű befolyása az eseményekre valójában elég nagy hiba.

Miközben a történet ilyenformán elidegenít magától, a karaktereken is megvadult úthenger módjára rohan át. Ez szerencsére nem igaz mindenkire, mert akkor kaptam volna sírógörcsöt. El Capitan karakterével és fejlődési ívével történetesen tökéletesen meg vagyok elégedve, ő az a szereplő, aki a legmélyebbről indul, hiszen borzalmas dolgokat követett el élete során, és ahogy ebben a kötetben végre szembenéz az önváddal és keresi a bűnbocsánatot, az egyszerűen gyönyörű. Tulajdonképpen Bradwell sem érdemelte ki, hogy pofon akarjam vágni (csak néha), és szép volt ahogy ők ketten végig hangsúlyozták, hogy mennyire olyan a másik számukra, mint a testvérük, még ha ez nem is tökéletesen nyilvánult meg mindig, bár ki nem veszekszik soha  a testvérével, ugyebár. Sőt, Bradwell Helmudot is tökéletesen egyenlő félként kezeli, ami szerintem fantasztikus, szerettem volna a hármasukból még többet kapni.

Az írónő (forrás: http://www.pureimaginationblog.com/
2012/02/interview-with-julianna-baggot.html)
A könyv prológusa Bradwell szemszögéből van, aminek annyira megörültem, hogy azt elmondani nem lehet, és ebből rájöttem, mennyire kellett volna a történetnek néhány fejezet az ő nézőpontjából is. Már a második részben is volt egy ilyen benyomásom, de ebben a kötetben, amiben egy kicsit elidegenedik mindenkitől, szerintem ez még szükségesebb lett volna, főleg hogy a végén El Capitannal ketten visznek egy szálat, míg a másik három főszereplő a másik szálon mozog, és ez egy kicsit kiegyensúlyozatlanná tette szerintem a történetet.

Viszont a lányok sikeresen az idegösszeroppanás szélére sodortak. Lyda mondjuk nem lepett meg, közte meg köztem olyan mértékű világnézeti szakadék tátong, ami ilyen instant utálatot szül bennem, úgyhogy inkább az a csoda, hogy a könyv elején még viszonylag szimpatikusnak találtam. De aztán, aztán Lyda beindult a szabadság felé vezető úton, amit nagyon küzdöttem, hogy bármi másnak lássak, mint egy rettenetesen önző, alkalmazkodásra képtelen lány őrület felé tartó vergődését, de sajnos nem sikerült. Nem tudom elfogadni Lyda cselekedeteit helyesnek vagy példamutatónak, sőt, igazából az értékrendjét sem, mert olyan érzésem van, hogy ez nem saját véleménye, csak az Anyák agymosása által rákényszerített dolog, amire azért volt fogékony, mert először tőlük kapott igazi szeretetet. Ez pedig az én fogalmaim szerint nem szabadság, mint ahogy önmagában az sem az, ha fizikailag nem vagyunk bezárva.

Pressia még viszonylag elég sokáig kitartott pozitív minőségében, komolyan azt hittem, hogy ő az én emberem ebben a történetben, nagyon szerettem az emberségét és az ártatlanságát, ami ennyi borzalom után is kitartott. Csakhogy a végén Pressia hirtelen tesz egy pálfordulást, amitől azóta fogom a fejem és nem értem igazából, hogy miért történt. Ugyanis ő nagyon sokáig hisz Partridge-ban, akkor is, amikor egészen szörnyű dolgokat lehet gondolni róla, de amikor a nagyon szörnyűekről kiderül, hogy nem igazak, viszont egy ezekhez képest apróságban a bátyja csalódást okoz Pressiának, akkor hirtelen elfordul tőle, és ez számomra a fent említett erőltetés kategóriája, mert nem illik a karakteréhez, a szituációhoz vagy a józan paraszti észhez, amit tesz.

De ahol a legnagyobbat bukik számomra a történet, az Partridge útja. Alapvetően szerintem azért szeretünk a hozzá hasonló karakterekről olvasni, mert nagyon kevés az olyan ember, aki teljesen tökéletesnek látja a szüleit és mindenben a példájukat akarja követni, és néha csak akarjuk hallani, hogy nem minden a genetika meg a nevelés, hogy egy szélsőségesen rossz ember gyereke is felállhat és a döntéseivel jó emberré válhat, és ehhez nem kellett volna feltétlenül pozitív véget érnie a történetének. Viszont sajnos Baggott pont az ellenkezőjét látja jónak ábrázolni ebben a történetben, és számomra rettenetesen frusztráló és dühítő volt nézni, hogy milyen nyilvánvalóan lemond mindenki Partridge-ról szinte azonnal, amikor a tetteivel ezt még nem is érdemli ki.

Mert az a vicc az egészben, hogy Partridge marad a leginkább emberséges az összes szereplő közül. Ő az egyetlen, aki felismeri, és következetesen kiáll amellett, hogy a Kupolában élők, habár korántsem hibátlanok, de emberek, és így talán az ő életüket is védenie kell valakinek. És igen, követ el hibákat, és igen, rossz eszközöket választ, és igen, a végén tesz valami szörnyűt, de nem tudom, mit vártak tőle a többiek, amikor halálosan fenyegették. Partridge nem teszi meg a lehető legrosszabbat, és így nem válik az apjává számomra, így hát a története nem igazi bukás. A végén Pressia döntésében, amikor mindennek ellenére segítene a bátyjának, benne van a feloldozás, mégsem megváltás összességében a története. És mivel igazából egyik oldalra sem billen el a mérleg nyelve, nem érzem, hogy végső soron az ő útja tanított volna bármit is, és így az egész élete olyan hiábavalóvá válik. Talán ha több múlott volna rajta, ha többször hozhatott volna igazi döntéseket, és nem csak sodródik az árral, akkor jobban ki lehetett volna élezni a drámát a karakterére, de így nem sikerült.

Akik kissé ellensúlyozzák a főszereplőgárda bukdácsoló teljesítményét, azok a mellékszereplők, akik nagyon érdekes, elgondolkodtató figurák. Iralene már az előző kötetben is lenyűgözött, a sekélyes szépség álcája mögött mélyen megtört lélek lapul, és ebben a kötetben meg voltam róla győződve, hogy  a lányok közül ő az egyetlen, akinek némi fogalma van arról, mi folyik körülötte, és hogyan is kell belenyúlni egy ilyen hatalmi játszmába, akkor is, ha többnyire együgyűnek tettette magát. Hastings is igazából az előző kötetben elkezdett teljesítményét folytatta, de ez pont elég is volt tőle. Arwin Weed karaktere viszont nagyon izgalmas volt az egész könyvben, mert sokszor nem lehetett tudni, hányadán is állunk vele, nagyon ügyesen hintette el az összezavaró információkat. Igazán megszerettem Beckleyt is, Partridge hűséges testőrét, aki szintén mélységről és sokoldalúságról tett tanúbizonyságot.

A tanulságok terén is azt az ambivalenciát érzem, mint a szereplőknél: kaptam is valamit, meg nem is. A vallások kérdését továbbra is érdekesen és sokoldalúan tárgyalta a könyv: bemutatta a vallást, mint az egyén erejének forrását, de mint tömegmanipuláló eszközt is. Mondott pár érdekes dolgot a hatalomról, hogy mennyire meg tudja rontani az embereket, hogy a szörnyű tetteinket hogyan próbáljuk racionalizálni és helyesnek beállítani, ez is gondolatébresztő volt. Nagyon tetszett még az részlet is, hogy a szeretteink igazából sosem hagynak el minket, mert élnek az emlékezetünkben, és ezáltal a jelenünkben és a jövőnkben, bármi történjék is. Érdekes volt a győztesek és legyőzöttek témája is, hogy meddig jogos a bosszú, és mikor válik önbíráskodássá. Megfigyeltem azt is, hogy a nemi szerepekben mennyire tradicionális az egész sorozat hozzáállása, ami érdekes, a műfajra általában nem ez jellemző, de itt mindenki teljesen egyértelműen képviseli a nőkhöz és férfiakhoz társított attribútumokat, kivéve talán Partridge-ot, aki visel nőkhöz társított jellemelemeket is.

Sokszor viszont azt éreztem, hogy a különböző témákkal kapcsolatban a különböző karakterek útja egymással ellentmondó tanulságot szolgáltatott (pl.: El Capitan és Partridge: meghatároz-e a múltad?), és bár jó, hogy mindkét oldal érvelését felépítette, de valamerre dönteni kellett volna. Összességében számomra azonban arról szólt a regény, hogy milyen szörnyű, ha az egymással szemben álló felek nem képesek kompromisszumokat kötni, hogy az elkerülhetetlennek tűnő tragédiák egy része milyen könnyen kivédhető lenne, ha egy kicsit túllátnánk a saját fájdalmunkon, és vennénk a fáradságot, hogy meghallgassuk a másik oldalt is.

Ráadásul a befejezést még elkapkodottnak is éreztem, és én egy csomó kérdésre nem kaptam választ, amikre nyilván már nem is fogok soha, ami elkedvetlenítő.

Tisztában vagyok vele azért, hogy ez egy alapvetően jól megírt regény, és a nyomorom vele kapcsolatban többnyire nagyon szubjektív (kivéve néhány ténylegesen létező logikai bakit), ezért is nem látszik a negatív véleményem a pontozásokban. Nem tudom azt mondani, hogy ne olvasd el a könyvet, ugyanakkor én ezekből a fent elsorolt szubjektív okokból kifolyólag nagyon utáltam szegénykémet. Ez sajnos az egész sorozattal kapcsolatos élményemre rányomja a bélyegét, nem érzem úgy, hogy valaha újra akarnám olvasni ezeket a könyveket, pedig az első két kötetet tényleg nagyon imádtam.
Newgrange (forrás: http://www.mythicalireland.com/art/
digitalfantasy/newgrange-kerem-gogus.php)

Összességében a sorozatot még így is tudom ajánlani, ha és amennyiben nem zavar a tudományos blablával megmagyarázott, valójában meseszerűen irreális világfelépítése. Találsz viszont a regényekben kiválóan felépített karaktereket, torokszorítóan sötét és nyomasztó hangulatot, rejtélyeket, némi izgalmat, és érdekes gondolatokat. Ne szeresd meg azonban a karaktereket, és ne számíts semmi jóra a befejezéstől, mert akkor fájni fog. Nagyon is.


Cselekmény, történetvezetés: 10/7
Stílus: 10/9
Szereplők: 10/7
Érzelmek: 10/8
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/9 (Továbbra is elég igényes volt a nyelvezete, jól jön hozzá némi gyakorlat).
Összesen: 10/8

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Legalább az még mindig jó.
Kedvenc szereplők: (1) El Capitan (2) Bradwell (3) Partridge (4) Beckley (5) Iralene
Kedvenc jelenetek: (1) El Capitan bűnbocsánatért könyörög (2) Bradwell és Pressia „esküvője” (3) Patrridge elmegy megnézni a bátyja dobozát (4) Partridge kitálal (5) Bradwell és El Capitan a templomban
Mélypont: Az egész könyv egy mélypont volt. De specifikusabban legyen mondjuk Pressia az esküvőn és Lyda... minden cselekedete onnantól kezdve, hogy elválasztották Partridge-tól.

Kedvenc ötlet: nem igazán volt, eléggé kifogyott az ötletekből az írónő

Zeneajánló: