Idézet


2014. január 18., szombat

Azok a csodás mutánsok


Jus Accardo – Touch – Érintés (Denazen I.)

(Könyvkuckó)

Emlékeztek a Jonatán Könyvmolyképző programra? Ez egy olyan olvasásnépszerűsítési program volt általános iskolásoknak és később felnőtteknek, amikben a könyvek alapján kellett játékos feladatokat megoldani. Én annak idején vagy négy-öt egymást követő évben is végigcsináltam, és nagyon megszerettem a könyveket, amiket megismertetett velem.

Aztán megromlott a viszonyom a Könyvmolyképző Kiadó kínálatával, főleg a Vörös Pöttyös-sorozattal. Mert tény, hogy adnak ki kifejezetten jó könyveket is a válogatásban, de a többségük inkább középszerű, sőt, néha kifejezetten rossz. Ezért vettem észre magamon, hogy fenntartással kezelek mindent, ami magán viseli a sorozat emblémáját. Azonban idén télen úgy alakult, hogy három VP került a karácsonyfa alá, ugyanis pont olyan könyveket sikerült kiadniuk, amiket régóta vártam a magyar piacra. Ez az egyikük.

Deznee Cross elviselhetetlenül munkamániás és nemtörődöm apja nevelési hiányosságai miatt már gimnazistaként a bulizásban és az élvezetek hajszolásában találja meg önmagát. Hanem egy nap, amikor részegen botorkál hazafelé az erdőben, egyszer csak elé ront egy nagyon furcsa fiú, aki szemlátomást halálra van rémülve, és Dez cipőjét követeli. A srácot üldözik, a lánynak pedig megesik rajta a szíve, ezért segít neki a menekülésben. Hazaviszi a titokzatos idegent, aki Kale-ként mutatkozik be és szemmel láthatóan olyan hétköznapi dolgok sem magától értetődőek számára, mint hogy mi különböztet meg egy DVD-t egy családi fotótól. Az igazi meglepetés azonban csak akkor ér mindenkit, amikor Dez apja hazaér, ekkor ugyanis kiderül, hogy a fiút épp az ő emberei üldözik. Marshall Cross ugyanis nem egy ügyvédi iroda feje, hanem egy olyan titkos vállalkozás vezetője, ami különleges képességű embereket gyűjt, hogy aztán kényükre-kedvükre használják az erejüket. Kale pedig éppenséggel a legfontosabb fegyvere: a fiú érintése halálos, ezért a Denazen emberei nem riadnak vissza semmitől, hogy kézre kerítsék.

Ez volt a három közül az a könyv, amit magamtól a legkevésbé akartam megvásárolni, de aztán szembejött velem a beleolvasó a neten, és annyira érdekesnek találtam az első ötven oldalt, hogy muszáj volt megvennem a többi részt is. Ez jó döntésnek bizonyult, végig nagyon élveztem a regényt, és kifejezett sikerélményt okozott, hogy végre valamit gyorsan sikerült elolvasnom.

Pedig az ötlet egyáltalán nem újszerű... tulajdonképpen semmilyen aspektusában. Olyan szinten nem, hogy emlékszem egy regényre még a merengős korszakomból, ami majdnem pontosan ugyanerről szólt, és hasonlóan is kezdődött. De azt meg kell hagyni, hogy bár nem markol sokat a könyv, azt azért a kis öklébe szorítja, és elszalad vele. A történet végig izgalmas, fordulatos, és bár az elején azt hittem, hogy menekülős-nyomozós lesz az egész, hamar átcsap kémkedős-harcolós-összeesküvősbe, és végig fenntartja az érdeklődést. Az információk pont jó fokozatossággal csöpögnek, és bár egy-két dolgot könnyűszerrel kitaláltam, ezek a nagy egész szempontjából nem voltak igazán jelentős információk. Végig tartogatott meglepetéseket a könyv, hiszen a végén már alaposan bele lehet zavarodni abba, hogy ki tud miről és ki nem tud miről és ki ver át éppen kit. És az egésznek a hátterében egy sokkal nagyobb ívű dolog van, mint amit elsőre gondolnánk vagy a hőseink elsőre gondolnának, több generáción átívelő konfliktussal, amit nagyon szeretek.

A karakterekkel a viszonyom ambivalens volt. Szerettem Dez szemszögéből olvasni a könyvet, mert talpraesett, bátor lány és jól felvágták a nyelvét, ugyanakkor időről időre mindig az eszembe juttatta, hogy ha az életben találkoznánk, én bizony nemhogy nem kedvelném, de kifejezetten ellenszenvesnek találnám. Számomra elfogadhatatlan, hogy valaki ennyire a semmibe élje az életét, ennyire ne lásson semmiben értelmet, csak az önpusztításban. Bár mentegethetnénk, hogy az apja miatt lett ilyen, ami kétségtelenül igaz is (szép üzenet az oda nem figyelő szülőknek, hogy ezért érdemes visszavenni a munkamániából), de mégsem lett volna muszáj ezt az utat választani, ez a szememben gyengévé teszi, nem erőssé. Ugyanakkor a fejében töltött idő nyomán megtanultam sajnálni, és kifejezetten felháborítónak találtam, amikor mindenki úgy bánt vele, mint egy utolsó ringyóval, pedig egyáltalán nem az.

Akit teljesen elfogadtam és szerettem, az a másik főszereplő, Kale volt. Nem azért mert jóképű meg férfias meg mittudomén, hanem azért, mert teljesen ártatlan és totálisan össze van törve, ennek ellenére munkál benne a szeretet meg a jóság. Kale az egész életét a Denazen egyik csinos cellájában töltötte, ahol rendszeresen megkínozták, mind érzelmileg, mind fizikailag, és arra kényszerítették, hogy embereket öljön meg. Ezért amikor végre kiszabadul, és a saját kezébe veszi az irányítást, akkor egyszerre rácsodálkozik az egész világra, amit eddig nem ismert. Nagyon szép folyamat volt ez, és én igazán élveztem minden pillanatát. Emiatt van egy kis félelmem a karakterével kapcsolatban, hogy a sorozat előrehaladtával kinő ebből az ártatlan korszakából és unalmas, setét menőcsávó lesz. Csak abban tudok bízni, hogy ahhoz azért eléggé traumatizált, hogy ez ne történjen meg teljesen soha. Van még egy raklapnyi mellékszereplőnk, de igazából nagyjából mindegyiket az köti össze, hogy leginkább a saját hasznukat lesik, és bármit megtesznek azért, hogy a legjobban jöjjenek ki a szituációkból. Ez igaz például Gingerre, a mutánsok ellenállásának vezetőjére is, bár ő a képessége miatt elég jól informált, és a célja azért a fogságban senyvedő Hatosok kiszabadítása.

És itt érünk el a ponthoz, ami miatt igazán megszerettem ezt a regényt, aminek pedig az az oka, hogy kegyetlenül őszinte. A szereplők érzelmi reakciói minden szituációban hitelesek, Kale egyrészt ugye paranoiás (okkal), és gyakran mindentől teljesen ki van akadva (szintén okkal), de Dez sem olyan laza, mint szeretne látszani, őt is megviselik az események bőven. Mert a könyv olyan dolgokat ábrázol (gyilkosság lelki hatásai, kínzás, PTSD), amit nem feltétlenül szoktak így tálalni, pedig reális, és ezért jó.

Marshall Cross nyilván nem így néz ki...
DE belülről ilyen :D
Azonban nem minden volt móka és kacagás, találtam pár hibát a könyvben, ami miatt nem tudom tökéletesre értékelni. Az egyik, amin nekem kicsit elcsúszik a könyv, az a főgonosz. Marshall Cross olyan ördögi, mintha Voldemort és Hitler közös gyereke lenne. Nem érdekli a világon semmi, simán megöleti a rokonait, megkínozza a lányát, bármire képes a hatalomért, és minden alkalommal, amikor azt hinnéd, hogy egy fél szikrányi emberség azért szorult belé, bebizonyítja, hogy nem, nem szorult. És míg azt érdekes nézni, hogyan törik össze Dez újra és újra az élmény hatására, nekem egy idő után hiteltelenné vált a karaktere. Bár a YA-sorozatoknak többnyire nem erőssége a sokrétegű főgonoszalkotás, és ez általában nem is szokott nekem hiányozni, itt most valahogy kellett volna. Ráadásul nem fér a fejembe, hogy egy ilyen személyiségű ember egy engedelmes mutánshadsereggel a kezében miért nem tűzött ki nagyobb célokat. Mert szép, hogy üzleti siker, meg igazából mindenkinek ők végzik a piszkos munkát, de hol marad a jól megérdemelt világuralom? Ráadásul ahhoz képest, hogy Marshall milyen elszánt, nem tűnik túl kompetensnek a harcban.

A másik, amivel valahogy nem voltam kibékülve, az a könyv „szexi” mivolta (így fogalmazott egy értékelő a borítón). A Dez/Kale romantikus jelenetekkel még nem is nagyon van bajom, érdekes volt nézni, ahogy Kale rácsodálkozik egy másik emberi lény megérintésének élményére. Ez azonban számomra bőven elég volt, nem kellett volna még bele két-három olyan jelenet, amikor Dez hirtelen támadt érzelmi nyomorában meg akarja hágatni magát az expasijával, öt oldalon keresztül élvezhetem a részletes leírását annak, hogyan vetkőztetik le egymást, majd végül meggondolja magát, és mégsem történik semmi. Az egyetlen szexjelenet pedig, ami tényleg szex volt, a YA-könyvekre jellemző sejtelmes homályban tartja a végkifejletet, úgyhogy nem emiatt igényli a tizenhatos karikát a könyv, talán inkább az érzelmi nyomorgatás miatt.

Kisebb röhögőgörcs fogott még el azon a tényen, hogy Dez ismerősi körében szinte mindenki mutáns. Ezt megpróbálja ugyan kimagyarázni a könyv, de könyörgöm, hogyan öröklődik ez genetikailag, hogy ennyien vannak? HM? Ráadásul ez extrán hiteltelenné teszi számomra a Denazent, hiszen amikor a bokorból is hatalmas erejű szuperhősök esnek ki részegen bármelyik bulin, akkor már csak számbeli fölényükkel is le kellett volna tudniuk számolni ezzel az egész problémával.

Na jó, most felsoroltam egy csomó hibát, de igazából ezek apróbb bakik, amik nem tűnnek jelentősnek a nagy egész szempontjából. Összességében én tudom ajánlani a könyvet, nagyon élveztem, annak ellenére, hogy eleinte korántsem  voltam biztos benne, el akarom-e olvasni.

Kinek ajánlom? Ha szereted a hasonló témájú történeteket, és valami könnyed, de minőségi olvasmányra vágysz, akkor itt a helyed.
Kinek nem ajánlom? A nagyon hardcore sci-fi rajongóknak valószínűleg nem üti meg a szintet.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/9
Érzelmek: 10/10*
Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Hát, engem nem igazán fogott meg, a háttér tetszik, de a fiú, aki elvileg Kale ugye, aki őrülten jóképű, számomra kifejezetten taszító.
Kedvenc szereplők: (1) Kale (2) Ginger (3) Dez (4) Brandt (5) Dez anyukája
Kedvenc jelenetek: (1) Ginger feltárja a képességét és elárulja a Kaszás kilétét (2) Kale a Denazenben elszenvedett traumákról beszél (3) az apja beviszi Dezt Kale-hez a kilences szintre (4) a záró harcjelenet (5) epilógus
Mélypont: azok a szexjelenetek, amikor csak az járt a fejemben, hogy miért kell ezt nekem elszenvednem?

Kedvenc ötlet: a Kaszás legendája

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése