Idézet


2013. november 6., szerda

Csak akkor van kiút, ha akarod is


Laurie Halse Anderson - Jégviráglányok

(Könyvkuckó)



„Miért? Akarod tudni, miért?

Menj be egy szoláriumi kabinba, és süljél két-három napig! Amikor a bőröd felhólyagzik és hámlani kezd, hemperegj meg durvára őrölt sóban, aztán húzzál üvegszálból és szögesdrótból szőtt, hosszú alsót! Erre jöhet a rendes ruha, csak szűk legyen! Szívjál puskaport, menj be az iskolába, ahol parancsra ugrálhatsz át a karikán, ülhetsz, pitizhetsz és hempereghetsz! Hallgasd a suttogásokat, amelyek éjszaka begyűrűznek a fejedbe, rondának és hájasnak és hülyének és undoknak és kurvának, és ami a legrosszabb, „csalódásnak” neveznek! Okádj és koplalj és vagdosd magadat és igyál, mert nem akarod ezt érezni! Okádj és koplalj, és vagdosd magadat, és igyál, mert érzéstelenítőre van szükséged, és működik! Egy darabig. De egyszer az érzéstelenítő méreggé változik, és akkor már késő, mert addigra vénásan lövöd be magadnak, egyenesen a szívedbe. Megrohaszt, és nem bírod abbahagyni.

Nézz a tükörbe, és egy kísértetet találsz. Hallgasd csak, amint minden szívverés azt visítja, hogy benned az égvilágon minden rossz!

„Miért?” Ez rossz kérdés.

Azt kérdezd: „Miért ne?”!”

Vannak bizonyos komoly témákkal foglalkozó könyvek, amik kifejezetten szemléletformálóak a számomra. Ilyen volt például néhány évvel ezelőtt a Tizenhárom okom volt, ami sokat segített, hogy kevésbé egysíkúan értelmezzem az öngyilkosságot, és most ilyen a Jégviráglányok is. Még nehezebb dolga volt ennek a regénynek, mint az előzőnek, viszont nyilvánvalóan ez egy viszonylag széles réteget érintő társadalmi probléma, úgyhogy készen álltam, hogy belehelyezkedjem egy kis időre valaki olyannak a fejébe, aki nem így látja.

Lia anorexiája miatt már kétszer került kórházba, ezért amikor a szülei értesülnek róla, hogy egykori legjobb barátnője, a bulimiás Cassie furcsa körülmények között meghalt, aggódnak, hogy ez a lányt megint az összeomlás szélére sodorhatja. De a szülők, a nevelőanya és az imádnivaló kishúg olyan sok mindent nem tudnak Liáról. Hogy valójában eddig sosem akart meggyógyulni, csak azt mondta, amit vártak tőle. Hogy számára még mindig megfelelő választásnak tűnik halálra éheztetni magát. És hogy Cassie talán mégsem hidegült el tőle teljesen, hiszen azzal töltötte élete utolsó óráit, hogy őt hívogatta. És Lia nem vette fel a telefont...

„Az, hogy kitálaltam, még nem jelenti azt, hogy le is kell nyelnem. Elég erős vagyok, hogy megtegyem olyan jó szaga van a krumplinak maradj erős üres üres erős szaga van a krumplinak erős/üres/erős/lélegezz/színlelj/tarts ki.”

Ott kezdeném, hogy leszögezek valamit az evészavarokkal kapcsolatban: ezek létező betegségek. Komolyan, még a pszichiátriai szakkönyvekben is benne vannak. Ezt most csak azért kell kimondanom, mert sokan már arra is rámondják, hogy anorexiás, aki egy kicsit túlzásba viszi a fogyókúrát, holott ez még nem az. Ha valaki tényleg evészavaros, az azt jelenti, hogy rögzült egy hibás viselkedése az evéssel kapcsolatban, ami nem a saját döntése, és egykönnyen ki sem tud lépni belőle. Azzal, hogy a témán viccelődünk, nem segítünk abban, hogy az érintettek családjai felismerjék a jeleket, úgyhogy mindenkinek, aki ilyen kivagyiságnak hiszi ezt a betegséget, ajánlom elolvasásra ezt a könyvet.

A rövidke, de intenzív érzelmi élményt képviselő regény Lia történetét követi végig az ő szemszögéből, tulajdonképpen olyan erősen szögez a könyv a látásmódjához, hogy akarva-akaratlanul is kezdtem nagyon hamar együtt érezni vele, majd megérteni őt. Lia egy bizonytalan, szeretetéhes lány, aki szétesett a szülei válásával járó érzelmi zűrzavarban, és azóta is csak keresgéli magát. Nincsenek barátai, nincs kiemelkedő érdeklődése, nincs benne semmi különleges. Nem élvezi az anorexiát, hiszen éhesnek lenni alapvetően szenvedés, de minden egyes megtagadott kalóriával, minden leadott kilóval egy kicsit győztesnek érzi magát, egy kicsit jobban úgy érzi, hogy az irányítása alatt tartja az élete dolgait. Ez pedig egy olyan érzés, amire mindannyian vágyunk, így bár el is voltam borzadva, de mégis valahogy csodáltam Liát az akaratereje miatt. És igen, azt is megértettem néha, miért lett a nem-evés függője, miért és hogyan okozott neki örömet a szenvedés. Csak épp valahogy azt nem tudtam elfogadni, miért épp a lassú önpusztítás mellett kötelezte el magát, ha már ennyire erős és makacs.

„Amikor igazi lány voltam, anyám kanalanként etette velem az álmait.”

Liának persze mindig lett volna választása, még ha ezt nem is látta. A szülei persze távol állnak a tökéletestől, és igen, nehéz nekik úgy szeretni Liát, ahogy neki szüksége lenne rá, de legalább szeretik. Néha pont azért tűnik úgy Liának, hogy nem hallgatják meg, hogy borzalmas csalódásnak tartják, mert aggódnak miatta (hé, én se tapsikolnék az örömtől, ha a gyerekem egyszer csak úgy döntene, hogy nem eszik). Hihetetlen módon a mostohaanyja is egy tök kedves nő, és a húga is aranyos kislány, van kiért tehát kitartania. Aztán persze ott van Elijah is, akit Cassie halála miatt ismer meg Lia, és ő a könyv messze legérdekesebb karaktere, szerintem mindenki kedvelni fogja, ő képviseli a könyvben a józan ész objektív szavát. :)

Felmerül a kérdés, hogy hol van Cassie Lia életében? Ő meglátásom szerint amolyan fekete lyuk, aki mindent magába szippant, a glükózelvonásos hallucinációk kísértete, az életre kelt, önálló lábakon járkáló bűntudat, a kísértő, soha el nem múló gondolat. Kissé zavaros persze, hogy mekkora szerepet játszott Lia anorexiájában (és vica versa), bár persze társa volt a bajban, de nélküle se lett volna jobb, lévén Lia egyetlen barátnője. És hogy Lia nélkül jobb lett volna Cassienek? Hát nem hinném, de ki tudja... mindenesetre rosszul találtak egymásra, az biztos.

„Fogtuk egymás kezét, míg mentünk az erdő mézeskalács ösvényén, ujjainkból vér csöpögött. Boszorkányokkal táncoltunk, szörnyekkel csókolóztunk. Jégviráglányokká változtattuk magunkat, és amikor megpróbált elmenni, visszahúztam a hóba, mert féltem egyedül.”

És ami végképp különleges élménnyé teszi a regényt, az a tálalás. Gondolom, érzékelhető a részletekből, milyen szép, gyakran kifejezetten költői a stílusa és ezt a hatást erősítik az irodalmi utalások is (pl. Neil Gaiman). Ezen kívül a szerkesztés, a szöveg ritmusa, valahogy minden olyan magával sodró, kifejező és átélhető, egyszerűen csak szerettem olvasni, akármilyen borzalmas dolgokról is szólt néha.

Értékeltem a könyvben a bizonytalanságot is, hogy, akárcsak a This Is Not a Test esetén, itt is a negatív végkifejlet felé tart minden, és végig tudtam izgulni Lia sorsáért. És végső soron pont olyan befejezést kaptam, amilyet akartam.

Szóval ez egy gyönyörűen megírt, igényes, intelligens könyv egy betegségről, amiről szintén jó lenne, ha többet tudnánk beszélni. Ez már csak abból is látszik, hogy amikor a könyv borítójáról kerestem képet, simán beleakadtam egy olyan oldalba, mint ahova Lia jár bátorító üzeneteket olvasni... akár tetszik, akár nem, körülöttünk a hóviharban itt tévelyegnek az iránytű nélkül maradt jégviráglányok.

Kinek ajánlom? Aki elég empatikusnak érzi magát a műfajhoz, és érdekli a téma. Nekik viszont kötelező.
Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*
Stílus: 10/10***
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Az eredetivel adták ki, de nekem a német is nagyon tetszik.
Kedvenc szereplők: (1) Elijah (2) Lia (3) Jennifer (4) Lia húga (5) Lia anyukája
Kedvenc jelenetek: (1) Lia kártyán nyeri meg Eliajahnál, hogy elmenjen vele a temetésre (2) Cassie és Lia megismerkedésének története (3) a sütivásár (4) Lia és az anyukája végre elkezdenek igazából beszélgetni (5) a befejezés
Mélypont: a vagdosós részek

Kedvenc ötlet: a látóüveg