Idézet


2013. május 18., szombat

Utah, visszaemlékezések, és véletlenül majd minden jó lesz



Ally Condie - Crossed (Matched-trilógia II.)

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez a könyvajánló egy sorozat második részéről készült, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmazhat az előző kötetre vonatkozóan, aminek ajánlóját ITT találod meg. :)

Na jó, nem mondhatnám, hogy nagy rajongója lettem a Matchednek, de kész voltam még egy esélyt adni az írónőnek, hátha a folytatásban már beindulnak az események elvégre úgy tűnik, hogy a Crossedban már igazi kihívások várnak a főhőseinkre, és Cassia végre talán aktív cselekvővé válik. De nem, a második kötet sem sikerült semmivel jobban az elsőnél, sőt, jócskán alulmúlta azt.

Amikor Cassia szembesül azzal, hogy Ky-t kiküldték a határ menti provinciákba harcolni, eléri, hogy elvigyék egy munkatáborba, ahonnan majd utána szökhet. Azonban mire a regény kezdetét veszi, már majdnem letelt a három hónapos büntetése, és még mindig semmit sem sikerült kideríteni a szívszerelme hollétéről. Nem is jönne össze neki egyedül, de szerencséjére betoppan Xander, aki jó szokása szerint segít neki, aztán a lánynak sikerül jókor jó helyen lennie, és VÉLETLENÜL PONT arra a környékre viszik, ahol Ky szolgált eddig ágyútöltelékként az Ellenséggel szemben. Csakhogy a fiú valahogy megszökött, így aztán hősnőnk kénytelen maga is gyalogszerrel nekivágni egy roppantul izgalmas szurdokvölgynek, hátha sikerül utolérnie Kyt.

Nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem, de ez a könyv nem szól SEMMIRŐL, azt leszámítva, hogy ezek a szerencsétlenek keveregnek valahol az érintetlen amerikai természetben, Ky megy előre, Cassia meg utána, és nagyjából ennyi. Lényegében annyiról szól az egész, hogy Cassiának meg Kynak sikerül-e összekeverednie a gonosz Társadalom akarata (és a saját hülyeségük) ellenére MEGINT. És, ó igen, sikerül! Meglepődtetek? Mert én nem. Valamint ki kell még emelnem a véletlen-faktort, mert amikor nagy nehezen történik valami jelentőségteljes, az véletlenül történik. Ez aláaknázza a maradék kis drámaiságot is, mert elhiszem én, hogy Cassia nagyon küzd Kyért, de három hónapig csak malmozott, meg túrta a sarat, és nem azért tud végül a fiú nyomába szegődni, mert olyan okos, vagy annyira küzdött ezért, hanem mert véletlenül találkozik valakivel, aki tudja, merre ment. :P És mivel ugye háborús övezetben vannak, én naiv módon arra számítottam, hogy lesz ennek majd valami jelentősége, talán kicsit harcolniuk is kell, vagy ilyesmi, de nem, igazából az Ellenség csak dísznek van, és az egyetlen szereplő, akinek számít a halála, szintén véletlenül hal meg, mert pont rosszkor van rossz helyen.

Mindez alá van támogatva a világ két legelviselhetetlenebb főszereplőjével, és az általuk művelt vállalhatatlanul béna  narrációval. Cassia az előző könyvben is mérhetetlenül buta volt, de itt a vele született sötétség és önzés mellé társul még valami érthetetlen okból a Társadalom szavába vetett feltétlen hit, amit nem értek, hogy miért, mert már rég ki kellett volna nőnie, de ennek következtében majdnem halálra mérgezi magát, hiába mondják neki a barátai, hogy ne tegye, nem hisz nekik. (Bár az lett volna a könyv fénypontja, ha kinyiffan.) És ez a legrosszabb, hogy próbálja sulykolni Condie, hogy Cassia mennyire okos, mert ő a nagy elemző, de egyáltalán nincs egy csöpp esze sem, és nem azért, mert elnyomásban nevelték, hanem azért, mert az alapvető logikai képességei se működnek, ezért aztán kész csoda, hogy akár egy percig is képes életben maradni egyedül. Valamint a vége felé Xander távolléte miatt olyan iszonyatosan erőltetetté válik ez a szerelmi háromszöges téma, hogy már a hajamat téptem, amikor Cassia ötszázadszor is felhozta, hogy de mi lett volna, ha őt választja... most már teljesen tökmindegy, kisanyám, mert már eldöntötted, és elkerültél a világ másik felébe emiatt! Szerencsétlen...

És Cassia visszaemlékezésekkel tűzdelt sipákolása mellé bejön még... Ky visszaemlékezésekkel tűzdelt sipákolása. Komolyan, annyira semmi különbség nincs a szemszögük stílusa között, hogy igazából semmi értelme nem volt leválasztani őket, úgyis az idő nagy részében ugyanazokra a közös emlékeikre gondolnak vissza (nem vicc, van úszás, meg Domb, meg énnemtudommi legalább ezerszer), sőt, nagyjából hasonló dolgok is történnek velük, aztán meg együtt is mozognak, szóval ez határozottan elfuserált szálkezelés az írónőtől. Ráadásul a Ky körül az előző részben kialakult varázs teljesen odavész annak következtében, hogy megismerjük, mert kiderül, hogy egy... rózsaszínre hipózott lelkű, nyivákoló kislány. Egyedül a szüleivel kapcsolatos gyászát és lelkiismeret furdalását találtam benne szerethetőnek, a fene nagy szerelme Cassia iránt viszont kibírhatatlan volt, főleg, amikor a fent említett nagy romantikus hevület miatt elkezdett hazudozni a lánynak, hát azt különösképp értékeltem.

Emellett van olyan szerencsénk, hogy a két hormonkezelt csivava násztáncát olyan varázslatosan semmilyen mellékszereplők asszisztálják végig, hogy az már teljesítmény. Megkapjuk a betevő titokzatos lányt, titokzatos, de nagyon melegszívű fiút, na meg az elmaradhatatlan semmire se jó és mindenkit bajba sodró gyerekszereplőt. A leggyakrabban szereplő három új mellékszereplő annyira nem volt hatással rám, hogy felőlem kis is hagyhattuk volna bármelyiket a történetből, talán egyedül Hunter volt az, aki valamelyest érdekesnek találtam, kár, hogy ő alig szerepelt. Valamint, akit kifejezetten szerettem a könyvben, az Xander volt, aki személyesen egyetlen jelenetben fordult elő. :D
Az ehhez hasonló helyszínekről szóló leírások a legjobbak a regényben

És bár már rég úgy el van tolva a könyv, ahogy van, de azért még bele lehet rúgni azon a részen is, hogy mennyire jó disztópia-e ez a regény. Hát... nem nagyon. Az első kötetben még talán a legjobb pont a világkidolgozás volt, de most Condie valahogy elfelejti, hogy annak is kéne fejlődnie, vagy én nem tudom, lehet, hogy a nagy megvilágosodást a harmadik kötetre akarja hagyni, de akkor rettentő szarul csinálja. Egyrészt ugye itt van a már fent emlegetett háború, hogy elvileg van valami ellenség, aki lövi a határ menti falvakat, de azt se lehet tudni, ki ez az ellenség, minek lövi a falvakat ahelyett, hogy berepülne egy nagyváros fölé és szarrá bombázná, meg ilyesmik.  Ráadásul, miközben keveregnek a szurdokok között, már nem tudom melyik nyomorék elkezdi tolni, hogy a szerelem az mekkora nagy lázadás, és ezt erőlteti a könyv, hogy az a lehető legbátrabb dolog, amit tehetsz egy elnyomó társadalomban, hogy abba vagy szerelmes, akibe nem kéne (és emiatt jól kinyíratod magad is, meg őt is). Pedig azért ó jaj, vannak a világon annál szörnyűbb dolgok is, mint hogy esetleg nem lehetsz azzal, akibe szerelmes vagy... És aztán előkerül az Ellenállás, hogy léteznek-e, és még addig egész érdekes is volt, amíg lehetett azt is gondolni, hogy tényleg nem létezik, csak az emberek találják ki reményhozónak, csak aztán ez is teljesen ellaposodik, ahogy megy előre a regény.

Ja és a hab a tortán az a pár jól elhelyezett hülyeség, amiken már csak röhögni tudtam. Például hogy a szövetmintákat csak úgy sétáltatják a zsebükben körbe-körbe, pedig azokat bizony hűtve kéne tárolni, de nem baj, Condie nem hallott a folyékony nitrogénről. Ezen kívül egyre röhejesebbnek találtam, hogy úgy kereskednek versekkel, mintha azok bármilyen tényleges értéket képviselnének és még a Társadalomban élők között ez oké, de kint a vadonban a telepeseknek is valahogy furán megvan folyton mindenük (hegyekben áll a kaja, pedig egy félsivatagos helyen élnek, stb.), meg a Lázadásnak is, és ez engem logikailag határozottan zavar.

A befejezésre meg nem is találok szavakat... ugrunk előre az időben, és elvileg függővég próbálna lenni, de én már addigra érzelmileg annyira kizökkentem, hogy nem érdekelt. Mint ahogy a folytatás sem érdekel.

Akadt benne pár szép gondolat (bár annyit idézte azt a két nyamvadt verset, hogy már a fülemen folyt ki), de összességében ez a legkevésbé sem kárpótol az összteljesítményért. Hasznavehetetlen, olvasásra érdemtelen könyv, őszintén sajnálok miden fát, ami azért lelte a halálát, hogy ez rá legyen nyomtatva.

Cselekmény, történetvezetés: 10/3
Stílus: 10/5
Szereplők: 10/4
Érzelmek: 10/4
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/5 (Semmi különös probléma nem volt vele továbbra sem.)
Összesen: 10/4

Egyéb (spoileres):
Borító(k): A könyv legjobb pontja, tetszik, ahogy felépítették a sorozat borítóit.
Kedvenc szereplők: (1) Xander (2) Hunter (3) MINDENKI MÁS MEHET A POKOLBA!
Kedvenc jelenetek: (1) Vick temetése (2) Hunter elmeséli a történetét (3) ... (4) ... (5) ...
Mélypont: MINDEN
Kedvenc ötlet: ...

2013. május 9., csütörtök

Ments meg a táborod, ismerd meg önmagad



Rick Riordan – A szörnyek tengere (Percy Jackson és az olimposziak II.)
(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez a könyvajánló egy sorozat második részéről készült, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmazhat az előző kötetre vonatkozóan, aminek ajánlóját ITT találod meg. :)

Igen, elárul valamennyit a lelkesedésemről a sorozat iránt, hogy amint letettem az első kötetet, kaptam is fel a másodikat, a két könyvet összesen hat nap alatt végeztem ki, bár igaz, nem sokat aludtam emiatt. De megérte-e? Totálisan, viccelsz?! Olyan régen volt már könyv, ami ennyire önfeledten szórakoztatott volna, miközben még tanít is egy kicsit.

Percy meglehetősen beleélte magát, hogy ezúttal normálisan elvégez egy egész tanévet, de nem jön össze neki, mert az utolsó iskolai napján laisztrügónok próbálják megenni, felrobban a fél tornaterem, és persze ezért megint őt csapják ki. Nem mintha lenne ideje ezzel foglalkozni, mert Annabethszel az oldalán menekülni kényszerül, a szörnyek egészen a Félvér Táborig űzik őket. Azonban szó szerint pillanatok alatt kiderül, hogy a hely nem biztonságos többé: az áruló Luke megmérgezte Thalia fáját, emiatt pedig a területet védő mágikus határok meggyengültek, a szörnyek bármikor bejuthatnak. Percy és barátai elhatározzák, hogy bármi áron megmentik az otthonukat, de ehhez szembe kell szállniuk Luke-kal, a túlbuzgó Clarisse-szel és egy egész hadseregnyi kiéhezett mitológiai szörnnyel.

Tökéletes folytatása ez a sorozatnak, semmivel sem hoz kevesebbet, mint az első könyv, sőt. Percy például érezhetően okosabb lett, ami nagyon jót tett neki is meg a cselekménynek is, és míg az előző kötetben zavart, hogy mindig valahogy belesétálnak egy szörny csapdájába, itt már legalább meg van értelmesen magyarázva, hogy ugyan lehet, hogy látszik, ez egy csapda, de nem fog érdekelni, ha egy napja hánykolódsz a tengeren kaja és ivóvíz nélkül, amiben végül is valahol igaza van az írónak.

Természetesen a mitológiai körkép is alakul, nem tudom, mennyire lehet sejteni a fülszövegből, de nagyjából arról van szó, hogy hőseink kénytelenek elhajókázni azokra a vidékekre, ahol Odüsszeusz is járt annak idején, és persze a szörnyek azóta is ott várnak szépen (és husira fájó fogakkal). Jó, mondhatjátok, hogy ez így nem eredeti, de én kifejezetten élveztem a párhuzamok boncolgatását, és szerintem igazán ötletesen volt ráhúzva erre a körítésre a szereplőink kis egyéni válsága. Persze van szerencsénk egy újabb istennel is személyesen találkozni a könyvben, aki ezúttal Hermész, és én személy szerint kifejezetten megkedveltem őt. Ugye az ember azt várná, hogy mivel Luke enyhén meg van háborodva jelenleg, hogy az apjával is bizonyára akadnak bajok, de Hermész nagyon normálisnak és jó fejnek bizonyul, a Percyvel folytatott két beszélgetése a könyv két fénypontja.

„– Idejét sem tudom, mikor pihentem utoljára! A távíró feltalálása óta csak a rohanás meg a rohanás. Melyik a kedvenc csillagképed, Percy?
Még mindig a zsebébe süllyesztett kígyókon tűnődtem, de azért nem hagytam válasz nélkül.
– A Héraklész.
– Miért?
– Mert annyira peches volt, még nálam is lúzerebb. Ez megvigasztal.”

Ez a kötet határozottan jót tett a szereplőgárdának is, többek között azért is, mert Odüsszeuszhoz hasonlóan nekik is be kellett járniuk a Szörnyek tengerén egyfajta önismereti-lelki utat. Mint már említettem, Percy jóval érettebben és megfontoltabban viselkedik, ebben talán szerepet játszik az is, hogy a két könyv között eltelt bizony egy év, 13 és 14 éves kora között pedig elég sokat változik az ember. Ezzel párhuzamosan kezd egyre inkább az a fixa ideám lenni, hogy a műfajában Percy a legszerethetőbb főszereplő, akihez valaha szerencsém volt. Rengeteg tiszteletre méltó tulajdonsága van, amik jó példaképpé teszik: önfeláldozó, ragaszkodó, csak ritkán előítéletes, hűséges barát, és még az ellenségeiben is képes meglátni a jót. Persze mindezek mellett szembe kell néznie a hibáival is: azzal, hogy nem annyira bátor, mint szeretne lenni, a hiúságával és a bizonytalanságával.

A film promó plakátja
Annabeth is egyre szerethetőbbé válik, mivel van szerencsénk megtudni a könyvben a legnagyobb gyengeségét (és ó jaj, ebben is eléggé magamra ismertem). Clarisse a maga idegbeteg módján szintén egyre jobb karakternek tűnik most, hogy már nem csak abban merül ki a tevékenysége, hogy Percyt szívatja. Az új mellékszereplőnk, Tyson pedig édesen gyerekes, és ez jó, mert bizony mellette kicsit fel kell nőnie a többieknek, hogy vigyázni tudjanak rá. És a legszebb, hogy bár Luke a legelérhetőbb főgonosz a körletben, azért róla is tudjuk, hogy valamikor jó ember volt, ezért a bukása legalább annyira szomorú, mint dühítő.

Mindezek mellett persze megmarad a sorozat hajlama a komoly tartalmak felvonultatására is. Többek között a fő nagy tanulság arról szól, hogy szembe kell az embernek néznie a félelmeivel és gyengeségeivel, mert csak akkor tudja kezelni őket, ha tisztában van velük. Ezen kívül még a könyv elején kiderül Tysonról, a fiatal küklopszról, hogy ő bizony Percy féltestvére, amitől hősünk nincs éppen nagyon elájulva elsőre, de ez megint ad egy szép üzenetet önmagunk és mások elfogadásáról meg a testvéri szeretetről és a családi kötelékek fontosságáról. Utóbbi más szituációban is előfordul, mert tulajdonképpen az egész szereplőgárda egy nagy családnak tekinthető, hiszen szegről-végről mindenki mindenkinek rokona, és bár nem mindig viselkednek így, néha azért eszükbe jut.

„A családok rendszerint zűrösek. A halhatatlanok családjai kivétel nélkül azok. Néha az a legtöbb, ha emlékeztetjük a másikat – akár így, akár úgy – arra, hogy összetartozunk… Próbáljuk elkerülni az öldöklést, és maradjunk a csonkításnál…”

És ha ez még nem lenne elég (bár simán jó lenne már ennyitől is a regény), még mindig itt van a Luke és elmerozzanása által fel-felvillantott társadalomkritikai vonal, no meg továbbra is az a szomorkás légkör, amit az első részben is imádtam. És végre megtudjuk, hogy is szól az a bizonyos prófécia, viszont ez nem visz minket közelebb a boldogsághoz, mert egyáltalán nem biztos, hogy a benne szereplő hős a világ pusztulását hozza el, vagy megmenti azt, ráadásul azt sem tudjuk, kire vonatkozik. Szóval a végén fel van adva Percynek is a lecke, hogy hogyan maradjon jó, önmagához hű ember egy ilyen bizonytalan, szinte kilátástalan helyzetben, és nekünk is bizonyos szempontból ez kérdése lehet az életünknek.
Ha mást nem is, azt elérték, hogy Annabeth végre szőke :D

„A szörnyek soha nem halnak meg. A káoszból és a barbarizmusból születnek, aminek mocsara örökké ott lapul és bugyborékol a civilizáció csillogó felszíne alatt…”

(OFF: Megnéztem a most nyáron esedékes filmváltozat trailerét, és szerintem a forgatókönyvírók végre belenéztek a könyvbe, és rájöttek, hogy mindent kihagytam az első részből, amire aztán a folytatás épül. :D Úgyhogy most kompenzálhatják. Kíváncsi vagyok, mennyire sikerül nekik.)

Cselekmény, történetvezetés: 10/10
Stílus: 10/9
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Nekem ez is nagyon tetszik, bár a méretarányok mintha nem lennének egészen korrektek
Kedvenc szereplők: (1) Percy (2) Annabeth (3) Tyson(4) Hermész (5) Clarisse
Kedvenc jelenetek: (1) Annabeth esete a szirénekkel és a beszélgetés utána (2) Percy és Hermész első találkozása (3) befejezés (függővég a javából) (4) Tntalosz bemutatkozó beszéde meg a fánk :D (jaj, mennyit röhögtem én ezen a karakteren) (5) Percy és Kheirón beszélgetése a végén
Mélypont: eléggé nyilvánvaló volt, hogy Tyson nem halt meg
Kedvenc ötlet: a kisküklposzok sanyarú sorsa meg a szatír mangó chutnyval :D