Mindig lehet rosszabb (bár az olvasók szempontjából jobb)

Julianna Baggott – Fuse (Összeolvadás)

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! A következő kritika egy könyvsorozat második részét tárgyalja, ezért szükségszerűen SPOILERES az előző részre, amiről bővebben ITT olvashatsz.

Tavaly a Tiszták bizonyult számomra az év egyik legnagyobb olvasmányélményének, ezért amikor az Államokban kijött a folytatás, küzdöttem pár napig, hogy nekiálljak-e, vagy kivárjam a fordítást, de végül győzött a kísértés, és rávetettem magam a Fuse-ra.

A hullámok kissé elcsendesültek az után, hogy Willux egy füst alatt megölte az idősebbik fiát és a feleségét is, de hőseink nem ülnek tétlenül a babérjaikon. El Capitan újraszervezi a hadseregét, ezúttal némileg humanitáriusabb elvek mentén, Pressia próbál mindenkinek segíteni, amiben csak tud, Bradwellt pedig teljesen lekötik azok a fekete dobozok, amiket Ingership háza alól szereztek meg. Partridge és Lyda időközben az Anyák védelmét élvezi, hiszen senki sem szeretné, hogy az arra kószáló Különleges Erők katonái esetleg megöljék őket. Willux azonban nem tervezi, hogy huzamosabb ideig lemond egyetlen megmaradt utódjáról: a Kupolából új üzenet érkezik a kint élőkhöz, miszerint ha nem adják át a fiút, egyenként végeznek az általuk túszul ejtett emberekkel. Az óra ketyeg, mert bár az ördögi diktátor halálos beteg, szemmel láthatóan akad tartalék terve. A fiatalok előtt nagy feladat áll: meg kell érteniük egy őrület és zsenialitás között táncoló elme lényegét, és rájönniük, hogyan vehetik fel a harcot ellene, mielőtt a világ azon kis maradéka is elpusztul, amit még magukénak tudhatnak.

Nem igaz, hogy erről a sorozatról nem bírnak úgy fülszöveget írni, hogy nem lövik le az első százötven oldal cselekményét! Most, hogy már nem kell a szereplők meg az alapszituáció felvázolásával tölteni ezt az időt, és már történik is valami, igazán nem kéne az a kevés izgalmat legyilkolni azzal, hogy elmondunk az olvasónak a könyv hátulján mindent. :/ Na jó, viszont az is igaz, hogy ha ezen túlteszi magát az egyszeri közönség, akkor onnantól kezdve meglehetősen pörögnek az események, elég izgalmas a cselekmény.

Ugyanis a Fuse semmilyen szempontból nem adja alább az előző kötetnél, sőt. A tétek nagyobbak, a történet monumentálisabb, jobban bevon olyan szereplőket, akik korábban nem, vagy alig szerepeltek. Továbbra is van egy kis nyomozós beütése a regény bizonyos részeinek, hiszen Bradwell és Pressia minden erejükkel próbálják megfejteni, mi is történt a Hetekkel, és igyekeznek megérteni Willux agyának működését, ami határozottan nem kis feladat. Az előző ajánlómban jósolt várakozásom is bejött, a hőseink már jobban eltávolodnak a Kupola tövétől, egy szélesebb körképet kapunk a világról, mint eddig, amit én nagyon élveztem.

Ha már világkép, akkor itt kell megemlítenem, hogy ha lenne különdíj a tudományos tények legkuszább új konstellációban való alkalmazásáért, akkor Baggott azonnal megnyerné azt. :D Hihetetlen, milyen halandzsákat vezet elő a könyvben, bár ha túllépünk az atomrobbanások miatt történt összeolvadások koncepcióján, akkor tulajdonképpen egész értelmes az összkép, és igazából egyenként megvizsgálva az írónő kijelentéseit, sok tudományos tény van benne, ami önmagában megállja a helyét. Ugyanakkor nem tudom nem szeretni azt, hogy foglalkoznak a tudománnyal, az ellentétességet, hogy ugyanazt a felfedezést használhatod arra, hogy elpusztítsd a világot, de arra is, hogy jobb hellyé tedd azt. És az apró tudománytörténeti morzsák összekapcsolása a nyomozós szállal kifejezetten ötletes.

Azt hitted, hogy mivel az előző könyv vége kicsit kevésbé volt nyomasztó, mint az összes többi része, talán a folytatásban kevesebbet fognak szenvedni a hőseink? Frászkarikát! Pressia és Partridge kölcsönösen majd’ megőrülnek az anyjuk halála miatt érzett bűntudattól, Bradwell még mindig bizalmatlan és cinikus, El Capitan (új becenevén Cap) pedig bár már jó úton halad, de eltart egy darabig, mire erről meggyőz másokat is. Őt nagyon megszerettem ebben a kötetben, a jellemfejlődése, a javuló kapcsolata Helmuddal, az, ahogy szép lassan felfedezi, valójában mennyire is törődik másokkal, nagyon szép folyamat. Partridge volt talán számomra a legérdekesebb karakter a könyvben, legalábbis az ő mentális állapotáért aggódtam a leginkább, de Pressia és Bradwell is változatlanul roppant kedves hőseim, és szerintem a lány is nagyon sokat változott előnyére az első könyv kezdete óta.

Akin viszont megdöbbentem, és teljesen kiborított ebben a részben, az Lyda volt. Ahhoz képest, hogy az első kötetben kifejezetten kedveltem őt, most jóformán egyetlen gondolatával se tudtam azonosulni, ráadásul messze az ő szála volt a legeseménytelenebb, ezért nem is szívesen olvastam. A könyv elején különösen nagyon idegesített, aztán a közepére megsajnáltam, végül egy kissé kiköszörülte a csorbát, de még nem mondhatnám, hogy teljesen megbékéltem vele. Amúgy elgondolkodtatott az esete a Kupola-beli oktatásról: vajon mire tanítják a lányokat, amíg a fiúkat látszólag zsenivé nevelik, és kiképzik mindenre? Háztartástanra? Nagyon úgy tűnik, hogy másról nincs fogalmuk.

De Lydát leszámítva szerencsére a többi szereplő továbbra is értelmesnek bizonyul. Ismét pont olyan tempóban jönnek rá a dolgokra, hogy nem kell egyszer sem azon bosszankodnom, miért nem látják a nyilvánvalót, kivéve, ha érzelmi dolgokról van szó, de azt meg elnézem nekik, hiszen nem feltétlenül a lelkizés az elsődleges prioritásuk. Egy kicsit haragszom, amiért mindkét szerelmi szál háromszöggé növi ki magát a kötetben, de igazából nem zavar, mert ezek nem ilyen jajj-gyötrődjünk-hogy-kit-válasszunk háromszögek, mindkettő esetében egyértelműen látszik, melyik partner a nyerő, a másik csak a nem túl előnyösen járt harmadik kerék.

Egyébként természetesen ez a kötet is egy hegynyi érzelmi töltettel és drasztikus hullámvölgyekkel operál, emellett természetesen előhoz mélyebb tartalmakat is, elsősorban a gyásszal, illetve önmagunk elfogadásával foglalkozik. Az üzenet pedig enyhén szólva nem hangzik hiteltelenül, hiszen ha egy olyan fiú mondja, hogy lásd meg a szépet magadban is, akinek madarak nőttek a hátába, akkor ez talán megfontolandó tanács. Akadnak még morális kérdések is, például hogy mitől lesz valaki gyilkos, Partridge aggályoskodása élete legnagyobb döntése kapcsán nagyon megérintett,*SPOILER* annak ellenére, hogy Willuxot annyira gyűlöltem, hogy úgy voltam vele, ha nem patkol el magától, odamegyek, és én ölöm meg*SPOILER VÉGE*, és a szülő-gyerek, illetve testvérkapcsolatokkal is szépen dolgozik a könyv, nem csak a szerelmi szálakkal.

Előjönnek bizonyos társadalmi kérdések is a regényben, például egyre erősebben érzem azt, hogy az Anyák kényelmetlenül szélsőséges férfigyűlölete is reflektál a feminizmus kritikájára, de ezt egyelőre nem tudom olyan nagyon értékelni, mert minden egyes alkalommal kiakadtam, hogy mégis milyen agyelhalás tenyészett el rajtuk, amitől ennyire sarkítva látják a világot? A másik, amivel számomra igen meglepő módon nagyon komolyan foglalkozik a könyv, az a hit kérdése. A vallási fanatizmust egyértelműen elítéli, és görbe tükröt állít elé nagyon ötletesen (*SPOILER* ha Bradwell eddig próféta volt, most ő lesz az arkangyal, az tuti :D *SPOILER VÉGE*), de magát a hitet nem ítéli el, és van benne egy olyan gondolat Istenről, ami nekem nagyon tetszik és a mostani világunkra is könnyedén értelmezhető.

Összességében nagyon elégedett vagyok a könyvvel, nem érződik egyáltalán, hogy egy trilógia második kötete, sőt, nekem jobban is tetszett, mint az első. Nagyon erős befejezést kap a könyv, ráadásul fogalmam sincs, hogy mi fog történni a harmadik könyvben, ezért rettentően várom a befejező részt.

(Remélem, tényleg lesz ebből filmadaptáció, mert a Fuseban is volt pár olyan jelenet, amit nagyon szívesen látnék széles vásznon. És én soha nem szoktam színészeket párosítani szereplőkhöz a fejemben, de most ezt teszem, és olyan jó lenne, ha Partridge-ot Logan Lerman játszaná. :D)

Kinek ajánlom? Akinek tetszett az első rész, aki szereti az érzelmekre koncentráló, kicsit nyomasztó, mégis izgalmas könyveket.

Kinek nem ajánlom? Aki ideges lesz, ha valami tudományosan inkorrekt blablát lát egy szövegben.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/9 (Néha nehéz követni az elbeszélői stílus miatt, és bőven felsőfokú szókincset igényel.)

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Már tavaly is szerelmes voltam, amikor először megláttam, fantasztikusan hangulatos, dinamikus és harmonikus egyszerre. És persze az a legjobb, amikor az ember rájön, miért is pont az került a borítóra, ami.

Kedvenc szereplők: (1) Partridge (2) Bradwell (3) Pressia (4) Cap (5) Iralene

Kedvenc jelenetek: (1) a Lenini csók :D (2) Helmud megmenti El Capitant (3) Partridge megtalálja a hibernált embereket (4) Pressia és Bradwell a hóembert nézik (5) El Capitan megpróbálja megmenteni Bradwellt

Mélypont: Partridge és Lyda nagy ágyjelenete... tudom, hogy elvileg ezt marha romantikusnak kellene találnom, de bennem inkább ilyesmi gondolatok kavarogtak: TÉNYLEG nekiálltok dugni télvíz idején, a szabadban, egy csatától párszáz méterre, védekezés nélkül? TÉNYLEG??? Teljesen meg vagytok hülyülve mindketten?

Kedvenc ötlet: A Willux gyerekek teljes neve, Partridge szobája.

Hány Oscart érdemelt a Napos oldal?

(Filmszemle)

No igen, A hobbit után megint sikerült betévednem a moziba, ezúttal egy romantikus/komoly vígjáték/dráma izére, amiről utólag kiderült, hogy szintén könyvfeldolgozás, bár van egy olyan sanda gyanúm, ez a regény még nem jelent meg magyarul. Szóval nyolc Oscar-jelölés? Vígjáték, ami mentális betegségekkel foglalkozik? Jennifer Lawrence? Nézzük, mit várhatunk ettől a filmtől!

Patrick (Pat) Solatano egy súlyos testi sértés elkövetése után elmegyógyintézetbe kerül, mivel mániás depresszióval diagnosztizálják. Közben mindenét elveszíti: a házát, a feleségét, az önbecsülését. Amikor nyolc hónap kezelés után kikerül az intézetből, visszaköltözik a szüleihez, és megpróbálja újra felépíteni a normális életét. Komolyan hisz benne, hogy ha keményen küzd, rendbe jöhetnek a dolgok, eljuthat a napos oldalra, ahogy ő fogalmaz. Többek közt a terveibe beletartozik a felesége visszahódítása is, ami nem egyszerű, mert Nikki távoltartási végzést kért ellene, így nem léphet vele kapcsolatba.

Aztán Pat találkozik a régi barátja sógornőjével, Tiffanyval, aki férje halála óta szintén mentális gondokkal küzd. A fiatal nő piócaként ragad rá Patre, a férfi végül a pszichiátere javaslatára elkezd barátkozni vele. Tiffany pedig egy idő után megígéri, hogy segít Patet újra összehozni a feleségével, ha a férfi is tesz cserébe egy nagy szívességet.

Felemás érzéseim vannak ezzel a filmmel kapcsolatban, vannak nagyon jó és rossz aspektusai is. Nem az a világmegváltó, filmipart feltámasztó mozi, mint aminek néha beharangozzák, de kifejezetten élvezhető kis alkotás, ha nem vársz túl sokat tőle.

Ami szerintem kifejezetten leggyengébb pontja a Napos oldalnak, az a történet. Az eleje elég lassan indul, hagy időt a film belehelyezkedni Pat világába, kibontja a mellékszereplők kis problémáit, satöbbi. Ez önmagában még nem baj, mert Tiffany belépője után felpörögnek az események, kifejezetten érdekessé válik az egész helyzet, egy darabig egyre csak fokozódik a feszültség, aztán... aztán kisül, hogy ez a film mégis csak egy romantikus komédia. Az utolsó húsz perc olyan kliséhalom, hogy szinte betemeti a nézőt, és ez számomra már zavaróvá vált, túl kiszámítható, és igazából olyan semmilyen lett.

Akkor miért tartom ezt inkább jó filmnek? Egyértelműen a karakterek miatt. Pat kiválóan demonstrálja, milyen nehéz lehet egy ilyen betegséggel visszahelyezkedni a normális emberek világába, az optimizmusa, a görcsösen hangoztatott pozitív gondolkodásra irányító közhelyei, folytonos küzdelme szimpatikussá teszi a néző szemében, Tiffany pedig megmutatja, hogy van élet a normalitás meg az őrültség közti szűk határmezsgyén is.

Pat családja szintén kifejezetten érdekes, apu (Robert de Niro), talán neurotikusabb, mint a kicsi fia, csak ő még olyan korban volt fiatal, amikor nem diagnosztizálták az ilyesmit, anyu meg mosolyogva asszisztál kettejük tombolásához, próbálva egy normális családot összehozni. És akkor betoppan Pat bátyja, aki elsőre ilyen kis tökéletes idősebb gyerek, de olyan szemét módon viselkedik az öccsével, hogy legszívesebben megverné az átlag néző. És elérkezik a film vége felé az az izgalmas lélektani pillanat, amikor rájössz, hogy valószínűleg még Pat a legépebb elméjű az egész társaságban.

Tetszett még a mondvacsinált okokkal folyton kiszabaduló őrültekházi haver is, valamint Pat régi barátja, aki bár látszólag jól él, de boldogtalan, feszült, ideges, és hát látszik, hogy egy konvencionális élet se feltétlenül okoz sok örömet. De az egyik legjobb az egész filmben... a rendőr! XD Aki kiszáll az éjszaka közepén, megállapítja, hogy már megint balhéznak az őrültek, fenyegetőzik egyet, majd szépen elmegy haza. (Tényleg felsoroltam az egész szereplőgárdát? Oké, a karakterek tényleg NAGYON jók...)

A humor pedig, amit összedobnak egymás közt egyszerűen fergeteges. Ettől féltem a legjobban, hogy lekezelően bánik majd a mozi a mentális betegségekben szenvedőkkel, belőlük csinál viccet. Szerencsére azonban a film nagyon okosan áll az alapanyagához, és bár sokszor nevetsz, mert miért ne lenne komikus, amikor Pat szemeteszsákba burkolózva áll neki futni, ugyanakkor karnyújtásnyira vannak mindig a problémák, a lehetőség, hogy ez a kis stabilitás is kicsúszik a kezéből, a megbélyegzettség, a kitaszítottság, ami éri a hozzá hasonló embereket. Mindenképp érdemes eredeti nyelven nézni a filmet, mert úgy érvényesül szerintem igazán a párbeszédek nagyon jól felépített dinamikája, és úgy jönnek ki igazán a humoros vagy hatásos részletek.

Mégis, számomra, ami leginkább emlékezetessé teszi a filmet, az Jennifer Lawrence zseniális színészi alakítása Tiffany szerepében. A karakter is nagyon jól felépített, de mindez semmit sem ért volna, ha nem jeleníti meg ezt ilyen hihetően és átélhetően. Nem volt könnyű dolga, hiszen olyan éles érzelmi váltásokat kellett produkálnia, ami még a nézők idegeit is próbára teszi, de nagyszerűen megold mindent, és egy idő után azt veszed észre, hogy akkor is őt nézed, ha csak a háttérben áll, miközben Robert de Niro és Bradley Cooper az előtérben üvöltenek egymással (pedig de Niro is nagyon nagyot játszik a filmben). Plusz kapunk tőle egy olyan élethű pofon-jelenetet, amit öröm volt nézni, tanítani kéne, ahogy csinálta.

Persze, szomorú ahogy Pat fut Nikki után, aki már nyilvánvalóan nem képes őt a hibáival együtt szeretni, és nincs is azzal semmi baj, hogy egy idő után már egyáltalán nem vagyunk benne biztosak, megéri-e, de számomra a befejezés akkor is túl cukorsziruposra és amerikaira sikerült. Talán ha a végén kevésbé lett volna „romkom” és kicsit jobban dráma, akkor többet is adna a film, mint egy kellemes, néha elgondolkodtató kikapcsolódást. Ugyanakkor annyira megszerettem a szereplőket, hogy rosszat sem tudok kívánni nekik, megérdemelnek egy kis boldogságot.

Ami az Oscar-díjakat illeti, szerény véleményem szerint pont annyit kapott a film, amennyit megérdemelt. Lawrence-nek már nagyon érett egy aranyszobrocska, de más aspektusaiban nem tudnám rámondani a mozira, hogy biztosan ez volt a legjobb a tavalyi évben. Összességében véve mégis nyugodtan merem ajánlani a megnézését, igényes randifilmnek például ideális.

10/8 pont