Égjen tovább a láng!

Az Éhezők Viadala II - Futótűz

(Filmszemle)

A premier után két nappal nekem is volt szerencsém megnézni Az Éhezők Viadala-trilógia második részének, a Futótűznek a filmváltozatát. Persze, mint mindenki más, én sem bírom megállni, hogy le ne írjam róla a saját kis véleményem, bár mivel az egyetem meg miegymás közbejött, sajnos csak kissé megkésve tudom ezt tenni. Én a könyvvel összevetve fogom leírni a gondolataim, szóval SPOILERES lesz. (A regényről annak idején írt ajánlómat ITT találod, az első filmről alkotott véleményemet pedig ITT.)

Katniss és Peeta mindezidáig példátlan módon ketten is diadalmaskodtak a hetvennegyedik Éhezők Viadalán, így megkezdődhet nélkülözésektől mentes új életük a Győztesek Falujában. Azonban hőseink nem ülhetnek sokáig a babérjaikon, vár rájuk a Győzelmi Körút, amin egyetlen cél lebeg Katniss szeme előtt: be kell bizonyítania Snow elnöknek, hogy halálosan szerelmes Peetába, különben mindennek vége. Azonban még ha túl is élik az elviselhetetlen protokolleseményeket, villámgyorsan közelít a következő viadal, ami már a hetvenötödik lesz, így a harmadik a Nagy Mészárlások sorában, amik minden viadalnál véresebbek és kegyetlenebbek. Vajon a lázongások miatt bosszúra szomjazó Snow elnök milyen szörnyűséget eszel ki ezúttal?

Kezdjük mondjuk ott, hogy bár találkoztam pár olyan rajongóval, aki nagyon utálta az első filmet, nekem igazából az is tetszett. Jó, egy-két helyen nagyon tömény volt, máshol talán kicsit lassú, és történt benne egy-két hülye változtatás, de összességében egy egészen jó adaptáció volt, és sok embernek kedvet csinált a könyvsorozathoz, ami szintén dicséretes. Aztán a rendező a premier után leköszönt, és Francis Lawrence vállalta a sorozat további filmjeit. Kicsit aggódva figyeltem, ugyanis rettenetesen kevés idejük maradt az előkészítő munkálatokra, ésatöbbi, de a filmen egyáltalán nem érződik semmi, SŐT, sokkal jobb lett, mint az előző, jól jártunk tehát a váltással.

Egyrészt sokkal könyvhűbb lett az egész forgatókönyv, bár az előző is nagyjából okés volt, de itt még inkább törekedtek rá. Konkrétan vannak olyan részek, ahol szó szerint a regény mondatait követik a szereplők (Katniss beszéde a Tizenegyedik Körzetben, a kockacukros jelenet, a zárójelenet), és máshol is úgy általában véve nagyon hiteles lett a film. Vannak persze betoldott jelenetek, amikor Katniss szemszögéből kilépve kicsit kalandozunk az események jobb megértése érdekében, de ezek kifejezetten jól megírt, érdekes párbeszédek, elsősorban Snow és Plutarch, másodsorban Snow és az unokája között, akinek a szerepeltetése a film egyik legnagyobb pozitív meglepetése volt számomra. Jó pont még, hogy nem éreztem akkora törést a film felénél, mint az előzőben, a körút és az azt követő események is elég izgalmasak voltak, hogy folyamatosan fenn tudja tartani a film a feszültséget.

A prezentálás tekintetében is sokat fejlődött a film az elődjéhez képest. Mindenki nagy megelégedésére Lawrence bölcsen kihagyta a rángatózó kézikamerás felvételeket, helyette cipeltette az IMAX-kamerát a hawaii dzsungelben. Emellett nem sajnálta a pénzt (a film majdnem kétszer akkora büdzsével készült, mint az első) a lehető legjobb digitális effektek és jelmezek elkészítésére. A Kapitólium korábban is extravagánsnak tűnt, de el kell ismernem, hogy például Effie ruhái az első a filmben a mostanihoz képest szegényes turkálói rongyok voltak csak, az Aréna pedig minden kis részletében lélegzetelállítóan néz ki. Az akciójelenetek akkor is valóságosnak tűnnek, amikor egy rakás animált pávián ellen harcolnak, és azért ez se kis teljesítmény.

Megette volna a fene viszont a jó forgatókönyvet meg a látványt, ha a színészek nem teljesítenek olyan jól, ahogy, azonban ezzel egyáltalán nem volt gond. Egyértelműen a Katniss szerepében tündöklő hollywoodi állócsillag, Jennifer Lawrence viszi a hátán a filmet, akinek minden rezdülése olyan ösztönösen tökéletes és hiteles, hogy teljesen átélhetővé teszi a karaktert sújtó poszttraumás stresszt, és minden más szenvedését. Mellette a támogató karakterek is hozzák a tőlük megszokott formát, Haymitch változatlanul vicces és nagyon szomorú egyszerre, és a filmben Effie jelleme jobban kibontakozik, mint az előzőben, megláthatjuk végre a felszínes máz alatt az érző, gondoskodó nőt, amit Elisabeth Banks tökéletesen el tud játszani. Aki még pozitív csalódás volt nekem, az Donald Sutherland Snow elnöke: végre tényleg félelmetes volt, de annyira, hogy napokig rá sem bírtam nézni a fehér rózsákra a film után.

Bejött egy rakás új szereplő is ebben a részben, amivel kapcsolatban joggal lehettek félelmeink, hiszen mind

nagyon összetett és a cselekmény szempontjából igen jelentős figurák. Nem kellett azonban csalódni senkiben: Philipp Seymour Hoffmann szemmel láthatóan lubickol a manipulatív és tenyérbemászó Plutarch szerepében, minden perc egy élmény, amit képernyőn tölt. A fiatalok közül aki teljes és tökéletes telitalálat volt, az Jena Malone Johanna szerepére. Bár a való életben Jena egy kedves és finom hölgy, a kamerák előtt olyan vadállati indulatok szabadultak föl belőle, amikkel teljesen hitelesen tudta játszani a Hetedik Körzet szabadszájú győztesét.

Sam Claflin Finnickje is elég meggyőzőre sikerült: az előzetes rajongói ijedelmek ellenére a huszonhét éves brit színész bőven el tudta magát adni sármos szívtiprónak, és bár a forgatókönyvírók nem sok lehetőséget adtak neki a kibontakozásra, a megtört, sok szörnyűséget átélt Finnicket is ügyesen hozta. A Beetee-t játszó Jeffrey Wright jeleneteit is nagyon élveztem, sikerült megjelenítenie azt az introvertált, kicsit fura zsenit, Magsnek (Lynn Cohen) pedig képernyőn töltött minden percébe belehaltam egy kicsit. Meglepetésként kaptunk egy villanásnyi Annie-t (Stef Dawson) is, szerintem ez ügyes húzás volt, sokat hozzátett Finnick háttértörténetéhez (annak ellenére, hogy neki kivételesen nem sikerült megfelelő színűre festeni a haját...).

Amit még értékeltem, hogy a film bátrabban bánt a humorral, mint az elődje, Katniss és Peeta az elején kifejezetten pofátlanul viselkednek néha, ez közelebb áll a könyvbéli valójukhoz. A legtöbb poént persze Haymitchre terhelték, de azért mások is hozzák a formájukat, Johanna sztriptízén a liftben konkrétan visítva röhögött az egész mozi.

Többek között ilyen fantasztikus alkotásokat inspirált a film

Persze, azért nem tökéletes a film, helyenként maradt hiányérzetem. Egy ilyen lyukas pont például Peeta karaktere, akit ugyan erősebbé tettek, mint a könyvben volt, de közel sem jutott neki annyi karakterkidolgozásra alkalmas jelenet, mint kellett volna, így eléggé üres maradt, a szerelmi háromszög meg épp ezért hiteltelenné vált. A másik, amit hiányoltam, hogy Finnick majdnem minden poénos jelenetét kivágták, nyilván nem akarták megtörni az Arénában a feszültséget, de emiatt kicsit kevésbé volt szerethető, mint a könyvben. Emellett még előfordultak olyan kis furcsaságok, hogy a Tizenharmadik Körzet konkrétan csak az utolsó öt percben kerül említésre, vagy hogy Katniss kamuterhessége az Arénában már egyáltalán nem beszédtéma, de én ezek fölött szemet tudok hunyni, engem egyszerűen nem zavartak.

Ami miatt mégis úgy gondolom, ez egy kiemelkedően jó filmfeldolgozás, az az a tény, hogy jóformán minden jelenet és karakter ugyanazt az érzelmi reakciót váltotta ki belőlem, mint a könyvben. Helyenként a könnyeimmel küszködtem (a Tizenegyedik Körzet, vagy amikor látjuk, Finnick milyen odaadóan gondoskodik Magsről), de meg is tudott lepni a film olyan könnyfacsaró jelenettel, ami a regényben annyira nem volt talán hatásos (a Nagy Mészárlás kihirdetése). A karakterek közül csak azokat nem állhattam, akiket már a könyvben sem szerettem, de őket aztán nagyon nem („Gale, takarodj a vászonról, nem érdekelsz”).

A zárójelenete a filmnek egyébként különösen hatásos, az utolsó negyedóra ugyanaz az adrenalintól túlfűtött zűrzavar, mint aminek én a regény végét megéltem, és eléri, hogy az ember nagyon-nagyon várja a folytatást.

Végül ez a jelenet sem került be a filmbe

Még külön poén, hogy én viszonylag nagy figyelemmel kísértem a promózás folyamatát, és elég jelentős mennyiségű anyagot tettek közzé a filmről (három trailer, számtalan TV-reklám, három sorozatnyi poszter, forgatási képek hadai, a kísérőalbum számai), és az a furcsaság állt elő, hogy a kiadott anyagokban szerepelt olyan is, ami végül nem került be a filmbe. Az utómunkák végső fázisában még kivágtak negyven percnyi anyagot, és ezeknek egy részéről már láttuk, hogy ott kéne lennie, furcsa volt tehát, hogy nem került bele. De ha minden jól megy, érkezik majd DVD-n a bővített változat, amiből például már azt is megtudhatjuk, miről csevegett Katniss és Finnick kötélcsomózás közben a kiképzésen.

Ha tetszett az előző film, akkor ezt is kötelező jelleggel ajánlom, de ha az első rész annyira nem is jött be, viszont a könyveket szeretted, ez akkor is megér egy próbát, mert határozott fejlődést mutat az elődjéhez képest.

10/10 pont

Szellemes karácsony

Charles Dickens – Karácsonyi ének

(Könyvkuckó)

„De azért valahányszor csak eljött a karácsony, mindig úgy gondoltam rá (…) mint az egyedüli napokra az esztendő hosszú során, amikor minden ember mintha csak közös elhatározással nyíltan kitárná bezárt szívét, és úgy gondolna a nála kisebbekre, mint akik igazán útitársai a sír felé és nem másfajta lények, akik másfelé utaznak.”

Új borító a  2009-es animációs film alapján

Csatlakoztam november elején egy adventi témájú blogturnés szerveződéshez molyon, ennek a keretében fogok én most beszélni erről a könyvről. Azért választottam, mert, ha van klasszikus karácsonyi történet, hát ez az, szerintem nagy vonalakban mindenki ismeri, ráadásul számos feldolgozást megért, és rendszeresen utalgatnak is rá más karácsonyi művekben. Ezen kívül nekem egy nagyon jó ünnepi élményem fűződik hozzá, amit a bejegyzés végén szintén elmesélek.

A százötven oldalas kisregény története alapvetően végtelenül egyszerű. Főszereplője Scrooge úr, aki valószínűleg az iparosodó Anglia legborzalmasabb embere: rettenetesen fösvény, egyedül a vagyonszerzés boldogítja, és teljes mértékben hiányzik belőle a jóság vagy az együttérzés. Nem csoda hát, ha a karácsony, mint olyan, teljes mértékben hidegen hagyja az öreg szőrös szívét, ismét pénzszámlálással kívánja tölteni, mint eddig minden évben. Hanem három egymást követő estén meglátogatja őt a Múlt a Jelen és az Eljövendő Karácsonyok szellemei, és feltárják előtte, mennyire sekélyes és értéktelen életet él, és hogy merre tart vele.

„Sajnálom őt; akarva sem tudnék haragudni rá. Ki szenved meg az ő gonosz szeszélyei miatt? Mindig csak ő maga.”

Igazából ezt a történetet szerintem mindenki hallotta már, ugyanis azóta ilyen visszatérő filmes toposszá vált: a karácsonynak még véletlenül sem örülő, minden emberi értéket megtagadó, borzalmas, szánni avagy egyenesen leköpni való főszereplőt végül megérinti az ünnep hangulata (szelleme, haha, szóvicc), rájön, hogy mégiscsak a család meg a szeretet a fontos, és változtat az életén. Viszont nagy valószínűség szerint ez volt az első ilyen történet, úgyhogy ha érdekel az autentikus forrás, akkor bátran ajánlom.

Ezen kívül van valami báj és őszinte tisztaság ebben a könyvben, ami minket is kicsit Scrooge úrrá tesz, és kigyomlálja a kis szívünket, újra kinyitja az ember szemét a karácsony igazi üzenetére. Épp ezért nagyon jó olvasmány a könyv, ha egy kicsit torkig vagy már a november elején felbukkanó girlandokkal, csokimikulásokkal, meg úgy általában ezzel a kereskedelmi hisztériával, és szeretnél megállni pár órára, hogy végiggondold, miről is kéne szólnia valójában az ünnepnek.

A filmváltozat plakátja

„Sokat láttak, messzire jutottak, számos otthont felkerestek, de a vége mindig jó volt. A szellem megállt ágyban fekvő betegek mellett., s azok jobban lettek; idegen tájakon, s azok hazaiak lettek; küszködők mellett, s azok türelmesek és bizakodók lettek; a szegénység mellett, s az gazdagság lett. Menhelyen, kórházban és börtönben, a nyomorúság minden olyan hajlékában, ahol a dölyfös ember parányi kis hatalmával feszítve nem reteszelte be előtte az ajtót, a szellem otthagyta áldását, és mindezen dolgokra tanította Scrooge-ot is.”

Az engem keresztényként különösen nagyon megfogott, hogy a regény keletkezési ideje miatt Dickens még nem érezte szükségét annak, hogy megfossza a karácsony ünnepét az eredeti jelentésétől, kispórolja belőle Jézust. Alapvetően ez még mindig egy vallási ünnep a világon nagyon sok ember számára. Valószínűleg ez volt a legsikeresebben világiasítható vallási ünnep, mert ugyan a húsvét a legmeghatározóbb a keresztények életében, azt mégsem lehet ilyen könnyen másnak maszkírozni, mint ami. Persze egyáltalán nem baj, hogy a karácsony szellemisége kiáradt minden emberre, világnézettől függetlenül, de talán mégis pont azért küszködünk manapság annyit azzal, hogy felnőttként is ünnepnek éljük meg, mert pont az egyetemes üzenet, a szellemiség kopott ki a csillogó fehér műfenyőktől meg az ajándékhajhász forgatagtól.

A könyv elég érzékletesen beszél az iparosodáskor lecsúszott rétegek nyomoráról, épp ezért talán tíz éves kor alatt nem ajánlanám, fölötte viszont szerintem már nem tesz semmiféle kárt a gyerekekben. Humor is akad benne, bár jobbára felnőtteknek való, de azért élvezetes, nagyon sokat lehet nevetni Scrooge úr kemény fejű természetén meg Dickens kedélyesen mesélő stílusán.

„Az öreg Marley halott volt, akár az ajtószög.

Egy pillanat! Nem azt akarom mondani, hogy saját kútfőmből tudom, mi teszi kiváltképp halottá az ajtószöget. Jómagam talán a koporsószöget vélném a leghalottabb vasárucikknek. De ez a hasonlat őseink bölcsességét őrzi; és én ugyan nem nyúlok kegyeletsértő kézzel a hagyományokhoz, különben mivé lenne szép hazánk. Szíves engedelmükkel tehát nyomatékosan megismétlem, hogy Marley halott volt, akár az ajtószög.”

És akkor a történet és a javaslat az advent utolsó idejére: nagyjából két vagy három éve lehetett, hogy kitaláltam, el akarom olvasni ezt a könyvet a karácsony előtti utolsó napokban. Mivel igencsak nyúlfarknyi, végül tényleg csak közvetlenül az ünnep előtt álltam neki. Szüleim érdeklődéssel nézték, ahogy este a tévé mellett olvastam, és végül is kitaláltuk, hogy hangosan felolvasom a könyvet, hadd élvezzék ők. Naponta egy fejezetet haladtunk, de mivel nagyjából öt-hat fejezet az egész könyv, így még kényelmesen befejeztük az ünnepek alatt. Kellemesebb és családiasabb elfoglaltság volt, mint ugyanazokat a bugyuta filmeket bámulni, amiket minden évben leadnak, ráadásul mindhárman nagyon élveztük a regényt, együtt nevettünk, együtt gondolkodtunk el, és ez mindegyikünknek kedves emlék maradt. :)

Ha kedvet kaptál, még nem késő rátenni a mancsod a könyvtár valamelyik példányára.

„– Ilyenkor, karácsony táján szenvedek a legkeservesebben, – folytatta azután. – Az önvád mardos, hogyan is voltam képes semmit sem törődni embertársaim gondjával-bajával. Vakon és süketen járni a világban! Semmibe se venni azt a csillagot, amely a napkeleti bölcseket a szegénység hajlékába vezette. Vajon, nem akadt volna egy kunyhó, ahol énrám vártak, ahová a csillagnak engem kellett volna vezérelnie?”

Még mindig nem egy hétköznapi boszorkánysztori

Maats Strandberg – Sara B. Elfgren – Tűz (Engelsfors-trilógia II.)

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez a könyvajánló egy trilógia második részéről készült, ezért szükségszerűen SPOILEReket tartalmaz az első részre vonatkozóan, aminek sajnálóját megtaláljátok ITT.

„Honnan tudja az ember magáról, hogy jó? Hogy lehet ebben biztos?”

Az engelsforsi Kiválasztottak démonmentesen vészelték át a szünetet, és készen állnak rá, hogy belevágjanak a gimnázium második évfolyamába. Azonban furcsa előjelek gyűlnek: a forró nyár szokatlanul hosszúra nyúlt, a városban egyre gyakoribbak az áramkimaradások és a vízellátási gondok, az erdőben rengeteg fa kiszáradt. A városba érkező idegenekről kiderül, hogy a titokzatos és fenyegető Tanácsnak dolgoznak, ráadásul valami nagyon-nagyon nincs rendjén az újonnan alakult civil összefogási mozgalom, a Pozitív Engelsforsért háza táján sem. A lányoknak szükségük van immár jelentős varázserejükre, valamint az eszükre és a bátorságukra is, ha életben akarnak maradni, márpedig nem lenne hátrányos, ha így tennének, hiszen a Világvége vészesen közelít.

Ismét remek példa ez a regény arra, hogy attól, ha valami második kötet, még nem feltétlenül kell ellaposodó átvezetéssé válnia. Ez a rész nagyjából másfélszer akkora terjedelmű, mint az előző, mégsem untam sehol, és határozottan gyorsan elfogyott a könyv, különösen az utolsó kétszáz oldal.

Abszolút jó folytatás a könyv, mert teljesíti a folytatásokkal szemben támasztott két alapvető elvárásunkat:növeli a téteket az előző részhez képest, de ezt úgy teszi, hogy közben mindenben arra építkezik. Nagy kontraszt érezhető az első kötettel, mert ott a lányok még gyakorlatilag mindennel kapcsolatban sötétben tapogatóztak, most már azonban jóval tudatosabbak, aktívabban formálják a sorsukat, nem csak sodródnak. Ráadásul ebben a kötetben ugrásszerűen megnő a varázsvilágról, önmagukról és a küldetésükről szerzett tudásuk, ami az olvasó számára is rendkívül érdekes. Emellé társul még a varázserejük fejlődése, ami szintén nem elhanyagolható, és izgalmasabb kalandokat, több akciót kínál a jövőre nézve is.

Anna-Karin és a rókája (Részlet a képregény változatból)

Az első kötet azonban nem annyira a cselekmény, mint inkább a kiváló karakterábrázolás miatt volt szerethető, és a második rész sem adja alább. Érzékelhető a lányok jellemfejlődése is az előző kötethez képest, mind egyénileg, mind pedig a csapat szempontjából, jó látni, hogy bár nagyon eltérő egyéniségek, végre kezdik megérteni, hogy együtt és egymásért is kell harcolniuk. Persze mindenkinek megvannak a maga is problémái továbbra is: Minoo azzal küzd, hogy szétesőben van a családja, ráadásul ő az egyetlen, aki szinte semmit sem tud az erejéről, ettől pedig a Körön belül is kívülállónak érzi magát. Anna-Karinnak szembe kell néznie az előző évben művelt szörnyűségeinek a következményeivel, Vanessa végre kidobja azt a semmirekellő Willét, Linnéa pedig rájön magával kapcsolatban valamire, amit igen nehéz hova tennie, és még bőven lesz ez probléma forrása a jövőben.

Ez a kötet különös figyelmet szentel Idának, aki az előző részben még alig, itt azonban már rendszeresen kap szemszöget, így leginkább most ismerjük meg. Az ő története, úgy gondolom, igen tanulságos: ő az a tipikus menő lány az osztályban, akivel mindenki barátkozni akar, és aki előszeretettel bántja a nála gyengébbeket. Ez valahol mégis csak a látszat, Ida valójában mélyen bizonytalan és szeretetéhes, azt palástolja ezzel a minősíthetetlen viselkedéssel, és minden próbálkozásra, hogy valaki az álarcai mögé lásson, agresszióval felel. Úgy érzi, mindig mindenki arra kényszeríti, hogy változzon meg, pedig valójában sokan úgy gondolják, akkor tudnák szeretni és elfogadni, ha végre-valahára önmaga lenne. Ez persze nehéz felismerés a számára, hosszú utat jár be, amíg belátja, hogy nem neki van igaza, de érdemes kivárni.

Részlet a képregényből

A mellékszereplők is elég érdekesek, bár, fájdalom, Adriana és Nicolaus ebben a kötetben kevesebbet szerepelnek, amikor viszont teszik, az nagyon intenzív. Aki még felkeltette a figyelmemet, az a friss, ropogós tanácstagunk, Viktor. Őt a lányok végig úgy kezelik, mintha maga lenne az Antikrisztus, pedig szerintem nem kifejezetten gonosz ő, viszont tény, hogy egy nagyon érdekes és komplex gondolkodásmódja van, nem mindig lehet tudni, hányadán áll vele az ember. Gustaf is meglehetősen a szívemhez nőt, bár kezd kissé zavarni, hogy a lányok dróton rángatják ide-oda, és ahányszor csak valami olyat lát, amit nem kéne neki, kitörlik az emlékeit, mivel megérdemelné, hogy tudja, mi folyik körülötte.

A kötet feléig várakozó állásponton voltam cselekmény szempontjából, mert, bár érdekesnek találtam, közel sem tűnt olyan borzongatónak vagy megrázónak, mint az előző köteté. Aztán egyszer csak beindultak a dolgok, és nagyon hamar eldurvult a helyzet. Ebben a könyvben se olyan nagyon meglepő a fő nyomozás végeredménye, de igazából ez nem is zavart, mert magában a regényben is nagyjából ez izgatott a legkevésbé. Nekem nem sikerült kitalálni, csak azt mertem elég biztosra venni, hogy sosem az, akire a gyanút akarják terelni. Így utólag az a benyomásom, hogy nem adtak igazán nyomokat a kezünkbe, amivel ezt ki lehetett volna okoskodni, ezért a bánásmódért pedig kissé haragszom.

Az angol borító

Mindazonáltal volt egy-két nagyon érdekes, önreflexióra serkentő kérdés a könyvben, amiket szintén értékeltem. A lányok problémái kapcsán is adódtak ilyenek, hiszen majdnem mindegyikük életében akadt legalább egy olyan pont, amivel azonosulni tudtam. Mégis, inkább egy globálisan az egész történeten átívelő problémakört szeretnék boncolgatni, az pedig a Pozitív Engelsforsért ügye. Egyrészt ott van ugye az ideológiai alapja, hogy ha nem engeded be az életedbe a negatív gondolatokat, akkor majd minden jó lesz. Erről nekem az a véleményem, hogy nem az a pozitív gondolkodás, ha hátat fordítasz a világban nyilvánvalóan jelen lévő rossznak és fájdalomnak, épp ellenkezőleg, ha szembenézel vele és erőt merítesz a tapasztalatból. A könyv is emellett áll ki, valamint nagyon szépen kimondja azt is, hogy igazából nem a gondolatok, hanem a tettek viszik előre egy ember életét.

„Minél elkeseredettebben igyekezett távol tartani magától a rémeket, azok annál hatalmasabbra nőttek. Ezért aztán nagyon jól tudja, milyen fontos, hogy az ember folyton emlékeztesse magát az élet napfényes oldalára. Ám ez nem azonos azzal, mint amikor úgy csinálunk, mintha a sötét dolgok nem is léteznének.”

A másik ami érdekes ezzel a jelenséggel kapcsolatban, a tömegmanipuláció kérdése. Mert igazából ez az egész megtörténhetett volna úgy is, hogy fikarcnyi varázserő sincs az ügyben. Nem hiszitek? Nézzétek meg A hullám című német filmet. Sajnos az emberek nagyon könnyedén befolyásolhatóak hangzatos eszmék és a közösséghez tartozás vágya által, és időről időre van, hogy ezt ki is használják.

A szerzőpáros és a képregény rajzolója... meg egy pingvin :)

Szóval ez egy nagyon jó folytatás és egy hangulatos, elgondolkodtató könyv. Volt egyáltalán, ami nem tetszett? IGEN, volt, a VÉGE! Jó, az aktuális kisgonoszt legyőzzük meg minden, de ami az egyik szereplővel történik, az egész egyszerűen gusztustalan húzás volt az írók részéről, mert ettől megrendült a hitem a regényben szereplő mindenféle felsőbb hatalomban... ráadásul még lesz ezzel valami kavar a harmadik részben is és ááá, nem tudok normálisan, spoilermentesen beszélni. Szóval olvassátok el, és akkor majd tudni fogjátok, miről van szó.

Köszönöm a könyvet a Geopen Kiadónak!

Kinek ajánlom? Senkinek sem okoz csalódást, akinek az első rész tetszett.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Az eredetivel adták ki, szerintem tökéletes, bár ezúttal kevésbé szimbolikus, mint az első esetén. Az egyetlen problémám, hogy nem értem a címet. Azon kívül, hogy Adriana tűz elemű boszorkány, meg a könyv vége felé kigyullad egy épület, sok kapcsolódás nem volt.

Kedvenc szereplők: (1) Minoo (2) Anna-Karin (3) Viktor (4) Adriana (5) Linnéa

Kedvenc jelenetek: (1) Minoo és Viktor beszélgetése a végén (2) Minoo kitörli Adriana emlékeit (3) a szeánsz (4) a party vége Idáéknál (5) Ida találkozása Gustaffal a PE-központban

Mélypont: a VÉGE

Kedvenc ötlet: a Kiválasztottak háttértörténete, az őrzők