Így teheted tönkre a szeretteid életét

Agatha Christie – A lányom mindig a lányom

(Könyvkuckó)

Agatha Christie tudománya előtt már korábban fejet hajtottam, mivel fantasztikusak a krimijei, de érdekelt, hogy mennek neki más műfajok, ezért került a kezembe ez a könyv, ami a Mary Westmacott álnéven megjelentetett kötetei közé tartozik, amikről azt kell tudni, hogy inkább ilyen lélektani-romantikus jellegűek, és nincsenek bennük hullák. :D

Ann Prentice megözvegyülése óta csak a lányának él, és úgy is gondolja, hogy ez jól van így. Amikor azonban Sarah hosszabb időre a kontinensre utazik a barátaival, Ann váratlanul megismerkedik az Indiából frissen visszatért, szintén özvegy Richarddal, majd szinte azon nyomban rájönnek, milyen jól megértik egymást, és egymásba szeretnek. A kibontakozó idillnek azonban véget vet Sarah hazaérkezése, aki a kész helyzettel szembesülve brutális keménységgel igyekszik kifúrni a férfit az életükből. Ann szenved, őrlődik, mert nagyon úgy tűnik, hogy választásra fogják kényszeríteni, de ilyen helyzetben nincs jó döntés. És ha mégis meghozza a döntést, vajon együtt tud élni vele?

Már többektől hallottam, hogy Agatha Christie-nek mennyire felesleges volt próbálkoznia ezekkel a regényekkel, nyomukba se érnek a krimijeinek, stb. Ezek alapján én attól tartottam, hogy valami szirupos, romantikus (Jane Austen-szerű) izét tartok majd a kezemben. Ehelyett igazi, kőkemény lélektani drámát kaptam, tele konfliktusokkal és remek gondolatokkal.

Persze aki nem szerelmes annyira a műfajba, mint én, annak nem tagadom, lehet, hogy kicsit csalódás lesz a könyv, mert elismerem, nem annyira izgalmas a történet, mint amikor minden szekrényből kiesik egy hulla. Sőt, az első 20-30 oldalon még én is kételkedtem, a kezdés kissé lassúra és aggasztóan banálisra sikeredett. De ezután hozzászoktam a kissé manűrös stílushoz, és ha nem is indul be a cselekmény a klasszikus értelemben véve, azonban a szereplők olyan gazdagon belebonyolódnak az egymás közti konfliktusaikba, hogy öröm nézni, ez pedig már egészen a lezárásig elviszi a hátán az egyébként nem túl hosszú regényt. Ami még engem meglepett, hogy a fő szerelmi szál milyen hamar kiirtódott a könyvből, a fülszöveg alapján azt hittem, mindkét fél kitartóbb lesz. De mint kisült, a szerelem korántsem olyan fontos aspektusa a regénynek, mint az anya-lánya kapcsolat, vagy a regény fő tanulsága:

„Az áldozatokkal az a baj, hogy nincs végük azzal, hogy meghozzák.”

Szóval az igazi dráma Ann és Sarah között zajlik. Ann a lánya kívánságára elüldözi élete második nagy szerelmét, és bár próbál úgy tenni, mintha ez egyáltalán nem lenne hatással rá, sőt, felszabadultabbá vált volna tőle, de valójában lassan belekeseredik a lánya iránt táplált haragjába, amit úgy fejez ki, hogy jóformán egyáltalán nem foglalkozik vele. Sarahnak pedig az tart el évekig, hogy belássa, valójában nem tett szívességet Richard elűzésével, sőt, ez a tette az oka jelene minden nyomorúságának. És persze minden problémájuk sokkal előbb megoldódna, ha képesek lennének őszintén beszélni egymással, de épp ez az, ami már egyáltalán nem működik köztük.

Szerencsére a két teljesen saját önsajnálatába gabalyodott főszereplő mellett találunk olyan mellékszereplőket, akik helyesen ítélik meg a helyzetet. Főleg Laurán, Ann elsimert pszichológus barátnőjén éreztem, hogy az írónő szócsöve próbál lenni, de Ann oldalán az öreg cseléd, Sarah mellett pedig a kissé együgyű és szerencsétlen, ám végső soron jóindulatú fiatal udvarlója tüsténkedik, akik próbálják a két nőt a megfelelő irányba terelni.

És persze ahogy az lenni szokott, az elfojtott konfliktusok előbb-utóbb kirobbannak, ezután pedig egy olyan befejezés következik, amire egyáltalán nem számítottam. Sarah részéről ez a tökéletes végkifejlet, ő bebizonyítja, hogy felnőtt, és szerintem jó és működőképes lesz az élete ezután, azonban Annt egy kicsit sajnáltam. Mindenesetre olyan szempontból felemelő a befejezés, hogy végül is azt üzeni: akármit meg lehet bocsátani, és igyekezettel és elszántsággal az ember még a legmélyebb gödörben is dönthet úgy, hogy túllép magán, újrakezdi.

Nekem abszolút jó élmény volt ez a könyv, szerintem a műfajában kifejezetten élvezetes és tanulságos alkotás.

Kinek ajánlom? Aki kedveli a lélektani regényeket, és nem zavarja a kicsit lassabb folyású történet.

Kinek nem ajánlom? Aki makacsul kitart amellett, hogy Christie=krimi.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/8

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Én nagyon szeretem az új Mary Westmacott-sorozat borítóit, igazán igényesek, a régebbiek ezekhez képest ócskábbnak tűnnek.

Kedvenc szereplők: (1) Laura (2) Edith (3) az antropológusprofesszor :D (4) Gerry (5) Ann

Kedvenc jelenetek: (1) a veszekedés Ann és Sarah között (2) Sarah és a fiúja újra egymásra találnak (3) Ann és Richard a parkban (4) a befejezés (5) Laura elbeszélget Ann-nel

Mélypont: az első 30 oldal

Kedvenc ötlet: -