Idézet


2012. október 23., kedd

Simone Elkeles – Perfect Chemistry



(Könyvkuckó)

Brittany Ellis sokat ad a látszatra, ha már a családi élete igazából romokban hever, ő pedig csupa bizonytalanság és frusztráció. A látszat szerint viszont ő a tökéletes életű úrilány, a pompomcsapat kapitánya, a legmenőbb srác barátnője, az örök bálkirálynő-típus. Ennek meglelően a végzős évnek úgy indul neki, hogy élvezetes és könnyű lesz. Azonban minden egy csapásra megváltozik, amikor kémiaórán laborpartnerének Alex Fuentest, a veszélyes bandatag mexikói fiút sorsolják ki. Alex sem repes a boldogságtól, örömmel tesz keresztbe kényszerű munkatársának. Így aztán kapva kap a lehetőségen, amikor az egyik hülye haverja fogadni akar vele, hogy még Halloweenig ágyba viszi a Fairfield Gimnázium üdvöskéjét. De persze, ahogy az már lenni szokott, amikor beszélgetni kezdenek egymással, rájön, hogy bizony a jégkirálynőnek is vannak érzései. És hamarosan már alig tudják türtőztetni magukat, úgy vonzzák egymást, mint a mágnes. Viszont ha igent mondanak egymásra, az a baráti és családi kapcsolataikat, sőt, az életüket is veszélybe sodorhatja...

Iszonyat sokáig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását, a következő okok miatt:
1. Én alapvetően nem szeretem a romantikus regényeket.
2. Halálosan unom a jólány-rosszfiú felállású történeteket.
3.  Nem kajálom meg, hogy a rosszfiúból jófiú lehet. A valóságban ez nem működik.

Szóval, mivel alapvetően úgy gondolom, hogy ez a fajta anyagi alapú kasztosodás meglehetősen távol áll a mi társadalmunktól, nem is igazán tudok azonosulni az ilyen szituációban vergődő főhősökkel, ráadásul úgy gondolom, hogy ez már kimeríti az ezerszer lerágott csont fogalmát. Ezért – elég ellentmondásos módon – előítéletekkel viseltettem a könyv iránt (ami ugye azért vicces, mert arról is szól a regény, hogy az előítéletek rosszak), elkönyveltem, hogy úgyse lesz ez jó. Aztán nekiálltam, és szerencsére mekkorát tévedtem. :D

Már első öt oldalon felcsillant a remény, amikor kiderült, hogy Brittanynek van egy fogyatékos nővére. Jó, tudom, nem szép dolog ennek így örülni, de ennek hatására elkezdtem bízni benne, hogy mélyebb dolgokról is fog szólni a könyv, mint a jaj, de utállak – jaj, de szeretlek – összejövünk – szétmegyünk – szenvedünk – kibékülünk szokásos körforgásáról. És a lány nagyon hamar szimpatikussá vált számomra, ugyanis Britanny valójában nem az a beképzelt, aranyéletű liba, akinek mindenkinek látja. Igazából egy normálisan gondolkodó, érett személyiség, akinek ez a „tökéletes” kép csak álca, amit azért használ, hogy védje a nővére problémáival küzdő szüleit, és takargassa a családi gondokat. Brittany legtöbb döntését nem az diktálja, hogy ő mit szeretne, hanem hogy ez beleillik-e abba a képbe, amit a környezete felé mutatni akar. Így aztán évek óta a saját maga gyártotta csapdában vergődik, amit szép lassan kezd meggyűlölni.

Alex is hasonló csapdába esett. A nagymenő, drogos, keménycsávó bandatag álcája az ő esetében egy érző, a családját mindennél jobban szerető fiút takar. Igazából sosem tudta feldolgozni az apja elvesztését, akit a szeme láttára lőttek le, amikor hat éves volt. A bandázás nem önkéntes választás volt a részéről: azért lépett be, mert máshogy nem tudta megvédeni anyját és két öccsét, márpedig ez az ő feladata, hiszen tizennyolc évesen ő a férfi a családban. Utálja az egészet, az az álma, hogy egyetemre megy, és erre esélye is lenne, hiszen kifejezetten okos, de ahhoz ott kéne hagynia a bandáját, ami pedig felérne egy halálos ítélettel saját maga és a családja számára is. Így aztán teljesen beletörődött abba, hogy ő már elveszett ember, igazából nincs jövője, és csak arra törekszik, hogy a testvérei ne jussanak az ő sorsára.

Amikor ők ketten találkoznak, mindkettejük világa feje tetejére áll. Brittany egyre inkább kényszernek érzi a tökéletes lány szerepét, már nem akar megfelelni az elvárásoknak, ki akar lépni a rossz kapcsolataiból, és végre egyszer úgy igazán megmondani a véleményét a szüleinek. Alex pedig – hiába próbálja távol tartani magától a gondolatot – egyre inkább elkezd reménykedni abban, hogy mégiscsak vár még rá valami jó is az életben. Ezért több ez egy egyszerű romantikus kis történetnél, mert nagyon komoly témákat boncolgat, például, hogy milyen nehéz jó döntéseket hozni, vagy hogy mibe kerül, ha az ember sosem vállalja fel önmagát.

Mindezt iszonyatosan jó mellékszereplők támogatják meg. Nekem személy szerint a kedvenceim Mrs. Peterson, a világmegváltásra elszánt kémiatanárnő, és Paco, Alex utolsó csepp vérig hűséges, bántalmazó apja elől menekülő barátja. Sajnos Brittany körül nem voltak olyan jó karakterek, őket elég laposnak találtam. A családdal, szülőkkel való kapcsolat bemutatását találtam még érdekesnek, ez mind a két oldalon pluszt hozott a regénybe.

A cselekmény azt hiszem, a könyv elején jobban lekötött, nagyon élveztem, amikor Brittany meg Alex folyton egymás agyát húzta, a kitolások között jópár nagyon ötletes volt. A végefelé bejött ez a kicsit krimis szál, hogy na akkor vajon ki ölte meg Alex apját (elég átlátszó), meg ez a drogdílerkedős ügylet. Be kell vallanom, annak az eseménynek a végkimenetele meglepett, de úgy összességében nem izgultam sehol a könyv olvasása közben, sajnos ennek a műfajnak az a hátulütője, hogy 99%-ban ugyanaz a befejezésük. Annyira jó lenne már egy olyan regény, aminek az írója be meri vállalni a negatív, vagy legalább keserédes végkifejletet. Na mindegy, igazából attól még, hogy tudtam, mi lesz a könyv vége, ez nem akadályozott meg abban, hogy ne bírjam letenni a regényt, annyi jó dolog volt benne, hogy ezt a kis bibit bőven megbocsátom neki.

Összességében szórakoztató, izgalmas, megható, még ha néha nem is túl egyedi könyvet foghat a kezébe az olvasó. A végkifejlet előtti ötven oldal nyűglődést kispórolhatnák belőle, de azt leszámítva sokkal jobban élveztem, mint vártam.



A trilógia első részét követi majd a többi is, a második A vonzás szabályai címmel megjelent magyarul, ami Alex öccsét, Carlost hozza össze álmai fehér csajával. Adok neki egy esélyt, bár ha pepitában ugyanaz lesz, mint az első kötet, nagyon bedühödök.

*SPOILER*
Magyarázza meg nekem valaki okos, hogy ha van folytatás, mi a jó életért kellett berakni a huszonhárom évvel később játszódó epilógust? Nagyon cuki, meg minden (bár kissé gejl), de nem sok értelmét láttam.

Egyébiránt le merem fogadni, hogy nem vegyészek fogják megtalálni az Alzheimer-kór ellenszerét...
*SPOILER VÉGE

Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/8
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/10
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 7/10 (semmi extra, leszámítva, hogy elég sok benne a spanyol, amit ugye nem értek)
Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Eredeti borítóval jelent meg magyarul, hangulatos.
Kedvenc szereplők: (1) Brittany (2) Alex (3) Paco (4) Mrs. Peterson (5) Iza
Kedvenc jelenetek: (1) Alex az anyjával veszekszik (2) a vezetésóra (3) Paco a golfpályán próbálja meggyőzni Alexet (4) Mrs. Peterson beszél Alexszel (5) Brittany lehányja Alex cipőjét
Mélypont: a nyűglődés a vége előtt, amikor még külön vannak, pedig olyan nyilvánvaló, hogy ők is összekeverednek a végére
Kedvenc ötlet: -

2012. október 5., péntek

James Dashner – Az útvesztő



(Könyvkuckó)

Újabb olvasókörös gyöngyszemre bukkantam, kész szerencse, hogy tag vagyok, különben sokkal kevesebb jó könyvet olvastam volna az idén. :D

Létezik valahol, a világtól elzárva egy hely, amit Tisztásnak neveznek. Itt mindig jó idő van, sosem esik az eső, mégis kinő a vetemény, ideális lenne az élet. Csakhogy akad egy bökkenő: a Tisztásról nem lehet kijutni. A veszélyes szörnyekkel telezsúfolt, folyton mozgó falú Útvesztő veszi körbe, amiből ennek az aprócska világnak lakói, 12-18 éves fiúk már két éve nem találják a kiutat.

Thomas úgy érkezik ide, mint mindenki más: a Tisztás közepére nyíló liftben, magányosan, összezavarodva. A fiú semmire sem emlékszik a saját nevén kívül, és rettenetesen zavarja a többiek titokzatoskodása és lekezelő modora. Thomas azonban nem egészen olyan, mint a többiek: úgy érzi, korábban járt már a Tisztáson, ráadásul másra sem vágyik, mint hogy a lehető legveszélyesebb munkát végezze, azaz Futár lehessen, és nap mint nap kijárjon az Útvesztőbe a menekvés lehetőségét keresve.

Thomas még csak egy napja küzd beilleszkedésének rögös útján, amikor olyan dolog történik, mint még soha: még egy embert felküldenek a Dobozzal. Ráadásul az illető egy lány, és, mielőtt elvesztené az eszméletét, közli a teljesen tanácstalan bandával, hogy napjaik a Tisztáson meg vannak számlálva. De ha itt nem folytatható az élet, és a kijáratot sem tudják megtalálni, mégis mi vár rájuk?

Az első reakcióm a könyvvel kapcsolatban: á, már megint egy ilyen legyek ura-alapszituáció. Itt ez különösen erősen kijött, mert ugye csak fiúk voltak a Tisztáson, akik a társadalmuk törékeny hierarchiáját védelmezték tűzzel-vassal. De legalább fenáll az a különbség, hogy nekik sikerült működő rendszert kidolgozniuk, ami már valahol mutatja erkölcsi nagyságukat a fent említett regényelődhöz képest.

Ez annak ellenére sikerül nekik, hogy Thomas mintha bombát robbantana ennek a kis társadalomnak a kellős közepében. A fiú akaratlanul is úton-útfélen bajba kerül, és alaposan próbára teszi a közösség vezetőinek döntésképességét. Mert ugye vannak, akik támogatják, vannak, akik mindenáron el akarják buktatni, és ingadozók is akadnak. Felvetődik a kérdés, hogy erkölcsi, vagy az írott szabályokat fontosabb-e követni, ami azt hiszem, elég egyetemes probléma.

De közben persze van fontosabb is, mégpedig a kijutás a Tisztásról, ami igazából a cselekmény fő mozgatórugója. Nagyon okosan van felépítve a könyv, a cselekményben nincsenek üresjáratok, végig egyformán izgalmas. Az információk pont a megfelelő ütemben csepegnek, a szereplők kivételesen elég értelmesnek tűnnek, mindig akkor jönnek rá valamire, mire az olvasó már kezdené sejteni a következő titok nyitját. És ahogy egyre több mindenre rájönnek, egyre zavarbaejtőbb, hogy semmit sem tudnak az Útvesztőn kívüli világról. Mert mi van akkor, ha rosszabb helyre igyekeznek, mint ahol eddig voltak? Persze, egy idő után nem nagyon marad választásuk.

Időközben meg is ismerkedünk a szereplőkkel. Elenite nekem nagyon nehéz volt hova tenni a a karaktereket, Thomast leszámítva, akit kezdettől fogva szimpatikus főszereplőnek találtam. A Tisztáson lakó fiúk eleinte idegesítettek a folytonoson titkolózásukkal (ami sehová sem vezetett az esetükben), meg a lekezelő viselkedésükkel. Aztán szép lassan kibontakozott a jellemük, és bár csak pár szereplőt sikerült igazán megismernünk, azért őket elég alaposan sikerült kivesézni. Bár nem sok az a mellékszereplő, akit érdemben mozgat Dashner, és nem csak arctalan tömegnek vannak ott, de igazából szerintem ez reális, figyelembe véve, milyen rövid idő alatt játszódik a cselekmény.

Itt van nekünk Alby, a szőrösszívű, de felelős vezető, Newt, a gondoskodó barát, Chuck, akitről legszívesebben te gondoskodnál, és Minho, akinek meg elképesztő szövegei vannak. Annyira szépen átjárja a Tisztást a barátság és bajtársiasság légköre, még ha nem is értenek mindig mindenben egyet, ebből egyedül Gally lóg ki, akit még mindig nem tudok hova tenni. Teresa is üdítő színfolt a szereplőgárdában, nem egy ijedős leányzó, és neki is jó a humora. Az is tetszett, hogy látszott a szereplőkön az események hatása, sokaknak a személyisége igen drasztikus változásokon ment végbe a cselekmény során.

Igazából a legjobban a könyvben az alapötlet tetszik, amiről sajnos nem árulhatok el további részleteket, mert spoiler lenne. :D A legtöbb dologra csak az utolsó 50 oldalon derül fény, sőt, az utolsó két oldal is tartogat csavart. Én mondjuk láttam jópár dolgot előre, de ez nem vont le semmit az élvezetéből, voltak egészen frappáns megoldások a regényben.



Ez egy trilógia első része, de ezúttal nem bánom, mert a befejezés azt sejteti, hogy a következő kötetekben még idegtépőbb izgalmak, még drámaibb feszültségek, és még nagyobb fordulatok várhatóak.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/9
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):
Borító(k): A magyar elég gejl lett (mi az a zöld ragacs rajtam takony?), az eredeti viszont nagyon jó.
Kedvenc szereplők: (1) Thomas (2) Chuck (3) Theresa (4) Minho (5) Newt
Kedvenc jelenetek: (1) befejezés (2) Thomas megszúratja magát egy Siratóval (3) Thomas, Minho és Alby kint rekednek az Útvesztőben (4) Theresa telepatikus beszélgetései Thomassal (5) döntenek Thomas büntetéséről a Tanácsban
Mélypont: -
Kedvenc ötlet: az alapgondolat, a szereplők nevei