Kazuo Ishiguro – Ne engedj el...

(Könyvkuckó)

Kissé sikerült lemaradnom az olvasmányaimtól bejegyzésügyileg, de próbálom behozni magam. :D Így értem el a Könyvmolypárbaj nevű csodálatos rendezvény harmadik fordulójának első általam olvasott könyvéhez. Az előző körben amúgy legnagyobb megdöbbenésemre közönségdíjas lettem, aminek nagyon örülök. Csinálom természetesen tovább rendületlen, már csak a móka kedvéért is. :)

Kathy egy korántsem hétköznapi fiatal nő, aki gondviselői karrierje végéhez közeledve úgy érzi: eljött az idő, hogy végre átgondolja élete harminc évének történetét. Az egész középpontjában egyetlen intézmény áll: Halisham. Itt nőtt fel Kathy sok  hozzá hasonló gyerekkel együtt, teljes elzártságban, a saját kis világukban. A lány évekig próbált szabadulni Halisham bűvköréből, de képtelen volt rá, hiszen itt történtek azok a sorsfordító események, amíg meghatározták élete későbbi alakulását. Például itt ismerte meg Rutht és Tommyt, hármójuk sorsa pedig szorosan összefonódott hosszú éveken át. Kathy most pedig végre készen áll arra, hogy szembenézzen a múlttal úgy, ahogy eddig még sosem tette.

Engem a fülszöveg kicsit megtévesztett, mert azt hittem belőle, hogy két szál lesz. Egy, amiben Kathy felidézi halishami emlékeit, egy pedig a jelenben, ahol továbbgondolja a múlt történéseit, de, jelentem, NEM. Az egész történet egy szép, hosszú, és kissé vontatott visszaemlékezés, amiből lehet tudni az események végét, meg hát hiába próbál mindenféle utalgatásokkal feszültséget csiholni, nem nagyon sikerül.

Elvileg ez egy disztópiás történet lenne, mert hát arról szól az egész, hogy ezek a gyerekek, akik a Halishamhez hasonló intézetekben nőnek fel, tulajdonképpen klónok, akiket csak és kizárólag azért nevelgetnek, hogy felnőttkorukban majd szétműtsék őket, és kipakolják a szerveiket. Ó, nem, ez nem spoiler, nagyjából a prológusból már kiderül ennyi. Na de kiknek a klónjai ők? Miért pont őket készítették el? Min múlik, hogy mikor lesz donor valaki? Miért nem pakolják ki őket már gyerekként? A genetikai szülőjükbe mennek vissza a szervek, vagy valaki másba? Hogy a fenébe oldja meg ez az emberiség problémáit? Ki pénzeli ezt az egészet? (A donorok semmi tisztességes munkát sem dolgoznak életük során, szóval valakinek el kell tartania őket.) Csupa-csupa jó kérdés, ami bennem józan paraszti ésszel felmérve a dolgokat felmerült, és a könyv meg sem próbált választ adni rájuk. A világ kidolgozottsága a nullához konvergál, habár ez valami alternatív közelmúlt lenne, de nem nagyon lehet ezt kitalálni, csak úgy gondolom.

A külvilágról már csak azért sem tudunk meg sokat, mert a kedves hőseink Halishamből való kikerülésük után is mintha burokban élnének. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a jeleneteket a 400 oldalas regényben, amikor normális emberekkel beszélgettek, nem egymás között voltak. Pedig nincs rájuk rikító piros betűkkel kiírva, hogy KLÓN VAGYOK, simán megpróbálhattak volna beilleszkedni a társadalomba, mégsem tette tudomásom szerint egyikük sem. Ezenkívül megdöbbentő a passzivitásuk az egész életük során. Elvileg ki van emelve, hogy Kathy meg Tommy milyen kíváncsi természetek a többiekhez képest, de ők sem kérdőjeleznek meg soha semmit, nem nyomoznak, nem érdeklődnek, nem kutakodnak, esetleg néha agyalnak és feltételeznek, de azért ez roppant messze van a kíváncsiságtól, szerintem.

Jaj, a karakterek! Hát valami rettenetesek voltak az édes kis szíveim, komolyan. Mondjuk pozitívum, hogy nem ideális embereket teremtett elénk Ishiguro, de azért három ilyen nyomorék főszereplőt rég hordott a hátán ez a sárgolyó. Ruth idegesítő, önző, idegbeteg liba, aki rendszeresen kellemetlen helyzetbe hozza a barátait, hogy mások előtt bevágódjon, de minek? Kathy egy megalkuvó kis takony, aki Ruth minden szeszélyét kiszolgálja, ha a csaj azt mondaná neki, hogy ezentúl állítsa azt az égről, hogy piros, azt is megtenné, pedig szinte semmit sem kap viszonzásul. Egyedül Tommy talán megközelítőleg normális hármójuk közül, de vele kapcsolatban meg felfoghatatlan, miért állt össze Ruthszal, amikor a kezdet kezdetétől nyilvánvaló, hogy Kathyvel jobban összeillenének. És már adva is van a fantasz-mesés szerelmi háromszög... legalább jól fel van építve, na, de akkor sem ezzel kellett volna a nagy feszültséget generálni a könyvbe.

Például a disztópiák egyik alapelemével lehetett volna inkább foglalkozni: a lázadással. Mert értem én, hogy beléjük nevelték az engedelmességet, meg hogy ez a rendszer milyen marhára jó, de könyörgöm, akkor sincs senki, aki úgy gondolja egy adományozás után, hogy bocsika, nekem ez fáj, esetleg nem lehetne abbahagyni? Meg eleve, hol igazságos ez, hogy nekem meg kell halnom harminc évesen, és nem lehetett se családom, se gyerekem, se karrierem, se életem? Nem hiszem el, hogy nem próbált senki tenni valamit ez ellen, egyszerűen képtelenségnek tartom, hogy ilyen szörnyű igazságtalanságot csak úgy elfogadjanak az érintettjei. Például Kathy meg Tommy is miért nem próbáltak harcolni magukért? Úgysem volt veszteni valójuk. A külvilágról amúgy sem derül ki semmi a regényben, talán, ha elszöktek volna egy másik országba, ott békén hagyták volna őket, például. De ez meg sem fordult a csökevényes kis agyukban. Az ő kicsavarodott értékrendjük szerint az a furcsa, ha valaki dührohamot kap, és ordít, hogy miért teszik ezt vele. Kívülállóként szerintem ez a normális reakció.

A három főszereplő a filmváltozatból (Kathy - Ruth - Tommy sorrendben)

Egyébként nem volt egy kifejezetten rossz könyv, mert az író stílusa olvasmányos és képszerű, sőt, időnként egy-egy jó gondolatot is találtam benne (például hogy követünk el olyan bűnöket mások ellen, amiket nem lehet jóvá tenni), felvetné ugye az etikai-morális kérdéseket is, összességében mégis majdhogynem untam az egészet, és meglehetősen értelmetlennek találtam. A disztópiás sallang nélkül egész jó karakterdráma lehetett volna ez (vagy rendes világkidolgozással egészen jó disztópia), csak végül sajnos egyik sem lett, mindössze egy katyvasz. Katyvaszokat pedig nem szeretünk olvasni.

Végezetül, csak hogy megnyugtassak mindenkit: hála az őssejtkísérletek hihetetlen eredményeinek, enyhén valószínűtlen, hogy valaha embereket kelljen klónoznunk a szerveikért. (Ej-ej, Ishiguro, nem olvastál ennek utána, mi?)

Amúgy... csak én nem látom az értelmet abban, hogy a szereplőknek miért rövidítik a vezetéknevét? Ez valami univerzalitást akar kölcsönözni? Vagy olyannak akarja feltüntetni a regényt, mint egy valós történet, amiben a szereplők kilétét titkolni kell? Vagy nincs is vezetéknevük valójában, és az a betű csak egy megkülönböztető jelzés?

Cselekmény, történetvezetés: 10/6

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/5

Érzelmek: 10/6

Összesen: 10/7

Három filmplakát

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Nekem az új, filmes borítóval van meg, az nem rossz.

Kedvenc szereplők: (1) Tommy (2) Miss Lucy (3) az igazgatónő (4) Kathy (5) a galériás nő

Kedvenc jelenetek: (1) Tommy dührohamot kap, és ordítani kezd a mező közepén (2) Kathy és Tommy Norfolkban megkeresik a kazettát (3) Kathy, Ruth és Tommy kimennek a hajóhoz (4) Kathy a zenére táncol a szobában (5) Tommy megmutatja Kathynek az állatkás rajzait

Mélypont: nehéz választani... de talán az a rész, amikor Tommy meg Kathy elkezdtek szexelni egymással... komolyan nem zavarta őket, hogy az épület tele van haldokló emberekkel?

Kedvenc ötlet: Talán a Galéria jelentősége. Talán.