Maats Strandberg – Sara B. Elfgren – A kör

(Könyvkuckó)

A következő könyv különleges: ez a blog történetének első recenziós példánya! Nagyon örültem neki, és mindjárt elvarázsolt a gyönyörű borítója, igényes kivitelezése, amint a kezembe vettem. Na de a tartalom se kutya.

A történet egy aprócska svéd városba, Engelsforsba kalauzol minket, ahol hat nagyon különböző lány senyved egyazon gimnázium azonos évfolyamában. Bennük csak egy közös: mind egy ősi prófécia beteljesítői, különleges erő birtokosai, boszorkányok. Amikor erre a túlvilági erő rányitja a szemüket, az egész világ megváltozik. A korábban egyszerűnek, mindennapinak tűnő dolgok egy halálos játszma részeivé válnak. A gonosz előbb tudott a lányokról, mint ahogy ők ráébredtek volna a saját erejükre: a prófécia hetedik kiválasztottja ugyanis Elias volt, az a fiú, aki nemrég az iskola egy elhagyott mosdójában felvágta az ereit. De a lányok tudják, hogy nem öngyilkosság történt. Elias nyomában egy gyilkos járt, aki csak az alkalomra vár, hogy a többiekre is lecsaphasson...

Eddig egész olyan, mint egy hagyományos tinikönyv, nem? Jó, elismerem, az alap séma ezerszer lerágott csont, de ha most ez alapján azt hiszed, hogy ez egy szokásos, unalmas, nyálas, esetleg kis akciót tartalmazó lányregény, akkor baromi nagyot tévedsz.

Nem tudom, pontosan mi az oka, talán a skandináv szerzőpáros nyilvánvalóan más világképe, de ez a könyv nem igazán olyan, mint amit az amerikai társaitól megszokhattunk. Valahogy hiába fantasy, mégis annyira kemény, valóságos és hiteles, ami sokkal átélhetőbbé teszi a műfaj átlagos képviselőihez képest.

Nem horror a könyv, mégis, akad benne egy-két borzongató jelenet, például a gyilkos módszere is ilyen. A prológusban Elias halálát láthatjuk az ő szemszögéből, és bizony, gyomrot összeszorító érzés végignézni, ahogy a gonosz a fiú bizonytalanságaiból erőt kovácsolva rákényszeríti őt, hogy vessen véget az életének. Már itt is éreztem, hogy a fantasy történetet tulajdonképpen lehet izgalmas metaforaként felfogni, a lányok küzdelme a gyilkossal hasonló ahhoz, ahogy az emberek a saját életük démonjaival küzdenek. Tulajdonképpen az egész könyvnek igen fontos tárgyköre az, hogy valaki hogyan birkózik meg a problémáival, mint ahogy az életünknek is ez a központi kérdése.

A szerzők

A hat lány majd’ mindegyike szemszögszereplő is, úgyhogy elég jól megismerjük őket. Nagyon különböző személyiségek ők, és ez eleinte megnehezíti az együttműködésüket, ugyanakkor jó is, mert tanulhatnak egymástól, és változhatnak. Rebecka látszólag magabiztos lány, valójában azonban anorexiával küzd, Minoo strébernek van bélyegezve, ezért nem érzi jól magát a korabeliek között, Anna-Karin túlsúlyos és folyton csúfolt lány, akinek semmi önbizalma sincs, Linnéa kicsit alternatív, és egyáltalán nem érdekli mások véleménye, Vanessa küszködik a családjával, a párkapcsolatával, és minden vágya egyszer jó messzire kerülni Engelsforstól, Ida pedig a tökéletes életű úrilány, az iskola jégszívű úrnője.

Nagyon valószínű, hogy a lányok sosem álltak volna szóba egymással, ha nem jön ez az egész boszorkányság-ügy, de még így is nagyon nehezen megy nekik. És ez is annyira tetszik, hogy nem öribarik a lányok, hanem igenis random egymás mellé vetett sorsú emberek, akiknek ez nem feltétlenül tetszik. Mindegyikük szimpatikus volt nagyjából, de leginkább Minooval és Anna-Karinnal tudtam azonosulni, az ő problémáikat éreztem a leginkább magaménak.

Amivel szintén foglalkozik még a könyv, és nagyon érdekes, az a tetteink következményének témája. A lányok nem feltétlenül csak jóra használják az erejüket, és van, aki igen nagy slamasztikába keveri magát, amiből pedig ki kell másznia, a bűntudattal pedig együtt kell élnie.

A varázslás is egészen egyedi könyvben. A lányoknak a teendőket egy nehezen értelmezhető, kusza jelekből összeállított könyv mondja meg, akit sokszor „zsémbes öregasszonynak” titulálnak, mert annyira nem hajlik az együttműködésre. Tetszett a varázserő elemek szerinti felosztása, és az ezekhez hozzárendelt különleges képességek is.

Én abban a hitben voltam, hogy
 az eredeti borítóval adták ki magyarul, de nem,
ez az eredeti

Ami még jó, hogy a lányok nem csak magukra számíthatnak a harcban, akadnak a történetben felnőtt támogató karakterek, más boszorkányok is. Ezzel kapcsolatban külön értékeltem, hogy bár próbálták legjobb képességeik és szándékaik szerint vezetni őket, de ők sem voltak mindentudók, sőt, gyakran még a kamaszoknál is kevésbé voltak képben.

Eleinte nekem nagyon furcsának találtam az E/3-as, jelen idejű elbeszélés, ami mégis egy-egy szereplőt követ, de amint belerázódtam, már nagyon dinamikusan haladt a történet. A nyomozós szál ugyan hagy némi kívánnivalót maga után (bár én nem találtam ki olyan iszonyat gyorsan, ki a gyilkos), de egyrészt nem annyira ez a lényeg történetben, másrészt meg amikor már kiderül, ki a hunyó, iszonyat izgalmas tetőpontot kap a cselekmény. Ami elsősorban azért lehetséges, mert van a szerzőknek egypár olyan húzása a könyvben, ami miatt elhiszem, hogy bármikor bármi megtörténhet.

Ez az Engelsfors-trilógia első kötete, és őszintén, nagyon várom, hogy jobban megismerjem a lányokat a következő kötetben, mert érdekel a sorsuk alakulása, meg persze a gonosszal vívott, épp csak kezdődő harc is.

Köszönöm a könyvet a Geopen Kiadónak!

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Csodagyönyörűséges, imádom!

Kedvenc szereplők: (1) Minoo (2) Rebecka (3) Anna-Karin (4) a gondnok (5) Anna-Karin nagypapája

Kedvenc jelenetek: (1) Minoo Rebecka temetése után Gusafot vigasztalja (2) a prológus (3) Anna-Karin még egyszer visszaviszi a nagypapáját a farmra (4) a befejezés (5) a karácsonyi házibuli

Mélypont: Rebecka halála... majd’ kiugrott a szemem, amikor megláttam, hogy a 100. oldalon meghal az egyik főszereplő... ráadásul kedveltem is  a lányt :(

Kedvenc ötlet: a könyv, a jsónő, ahogy az elemek társítva vannak a képességekhez, a Tanács

Lissa Price – A testbérlők

(Könyvkuckó)

Ismét egy olvasókörös olvasmányommal érkezem, sajnos ezúttal ez nem volt annyira jó élmény, mint az előzőek.

Callie Woodland árván maradt a spóraháború után, ami a környék teljes felnőtt lakosságát kiirtotta, ezért hétéves kisöccsével bujkálni kényszerül a hatóságok elől, nehogy őket is betuszkolják valami szörnyű árvaházba, mint a többi kiskorút. Rajtuk kívül ugyanis maradtak még a világon az idősek, akik a csodás új orvosi technológiáknak köszönhetően roppantul sokáig élhetnek, így ők kvázi kialakították a saját társadalmukat, amiben a gyerekeket elnyomják, megszégyenítik, robotolásra kényszerítik. Legújabb zseniális találmányuk az Elsőrendű Állomások, ami lehetővé teszi a gazdag, unatkozó szépkorúaknak, hogy fiatal, egészséges testeket béreljenek ki szórakozás céljából. Calliék már nem nagyon bírják a nélkülözést, kéne valami rendes otthon, meg jobb életkörülmények, hogy az öccse végre kigyógyulhasson a tüdőbetegségéből, úgyhogy a tizenhat éves lány rászánja magát, hogy bérbe adja a testét. Arra azonban nem számít, hogy a várt egy hónap helyett egy hét múlva felébred, de nem az Elsőrendű Állomások épületében, hanem egy szórakozóhelyen. Miért hibásodott meg a fejébe helyezett chip? Hol van a bérlője? Miért mondja neki egy hang, hogy ne menjen vissza az Elsőrendűhöz? Mibe keveredett bele?

Nem volt ez a könyv annyira rossz, csak aránylag szar, hogy viccbe burkoljam a csalódottságomat. Na de miért is mondom ezt? Mindjárt kifejtem.

Alapvetően az a legnagyobb baj a regénnyel, hogy akár nagyon jó is lehetett volna, mert az alapötlet megvan. Ez a testbérlés dolog iszonyú jó, eredeti gondolat, főleg, hogy tényleg bemutatja Price, milyen embertelenül bánnak az öregek a tinédzserek testével, hiszen nem az övék, nem kell annyira vigyázni, és tényleg csak tárgyaknak tekintik őket, nem gondolnak bele, hogy érző emberi lények, akik esetleg egy szép napon szeretnék folytatni az életüket. Az is tetszik, hogy egész jól leírja azt a szörnyűséget, miszerint a spóraháborúknak köszönhetően egy egész generáció veszett oda, így aztán mindenkinek van kit gyászolni.

De hát itt nagyjából ki is merültek a pozitívumok, mert a világ, attól függetlenül, hogy egy jó alapötletre épül, teljesen sematikus. A sztoriban alig vannak leírások, így aztán tulajdonképpen arra sem emlékszem, milyen színű a főszereplő haja. Az hagyján, hogy kevés kivétellel szinte egy helyszínt se tudok rendesen magam elé képzelni, de a világ is körülbelül ilyen szinten van kidolgozva. Kik ellen folyt a háború? Velük mi lett? Még ha fel is tesszük, hogy ez egy elöregedő társadalom, tehát az idősek többen vannak, mint a fiatalok, akkor is, hogyan tarthatnak befolyásuk alatt egy ilyen széles (és köztudomásúlag kezelhetetlen) népréteget? Ha olyan csúcs a technológia, hogy mindenki 250 évig élhet, akkor miért nem fiatalítják meg magukat külsőre is? Ésatöbbi ésatöbbi. Még rengeteg kérdés felmerült bennem a könyv során, de mindegy, mert az írónő igazából arról akart beszélni, hogy milyen álmai báli ruhája. Gondolom.

Első könyves szerző, szóval felteszem, ez sok mindent megmagyaráz, de önmagában a mentségtől még nem lesz értékelhetőbb a regény. A világkidolgozás még hagyján, mert a hülyeség is lekötne megfelelő cselekmény esetén, de itt ilyenről nem beszélhetünk. Rendszeresen eljátssza Price, hogy feldob egy érdekes témát (pl. Callie elveszti az öntudatát, és egy pisztollyal a kezében ébred), majd két oldalon belül lezárja (Callie elmegy, és kidobja a pisztolyt), majd a következő húsz oldalon Callie megint azon agonizál, hogy mióta nincsenek szép ruhái, meg mióta nem evett rendes kaját, satöbbi. Hogy oda ne rohanjak.  Ettől a felépítéstől az egész cselekmény hullámzóvá, egyenletlenné, vontatottá válik. Talán az utolsó ötven oldalra áll egy kicsit össze, az egyenletesen izgalmasabb volt, de valahogy nem tudtam átélni ezeket a történéseket.

És ez legalább részben annak volt köszönhető, hogy azt kívántam, bárcsak Callie fűbe harapna. Szegény csaj olyan hülye, hogy felfelé sikít a hullámvasúton, és mindent, ismétlem, MINDENT hatszázhatvanhatszor kell neki elmondani, mire egyszer felfogja. Még szerencse, hogy vannak értelmes szépkorúak a segítői között, különben tényleg feldobta volna a pacskert igen hamar. (Egyébként ezeket az öregeket bírtam, főleg Callie bérlőjét.) Calliet azon kívül, hogy milyen szar az élete, elég gyakran foglalkoztatja az öccse sorsáért való aggódás (ez volt a legpozitívabb tulajdonsága, kár, hogy az öcsi keveset szerepelt), valamint az, hogy mennyire hiányzik neki az apja. Róla kapunk is kb. 882 visszaemlékezést, az anyjáról meg annyit tudunk meg, hogy ő rendezte be a házukat. Király.

Kapunk valamint egy felettébb idegesítő és értelmetlen szerelmi háromszöget. Az egyik srác, akibe Callie elvileg szerelmes, az Michael, akivel az elmúlt egy évben együtt menekültek, és már előtte is ismerték egymást. Már majdnem elcsattan az első csók, amikor is Calliet kibérelik, és (hip-hip-hurrá) találkozik a dúsgazdag-és-helyes-és-kedves-és-dejópasi Blake-kel, akivel aztán instant egymásba zúgnak, és aztán mennek együtt lovagolni, meg nagymamához, meg bálozni, közben smárolnak párat, és folyik a rózsaszín nyáltenger minden irányba, aminek még Callie sötét titka sem vet gátat. Ezzel csak az a probléma, hogy kit érdekel, hogy ezek itt nyalják-falják egymást, amikor a könyv egyetlen rohadt szereplőjének sincs lelki mélysége? Tényleg, egy darabnak se. Senkit se ismertem meg a könyv végére, még Calliet sem, ami azért durva. Meg hát ha tényleg szerelmes lenne Michaelbe, nem gondolná egyszer csak azt, hogy semmi köze hozzá.

És ez igazából a nagy baja a könyvnek, hogy sok szempontból csak összehányt motívumok halmaza, és végig elkísér az olvasás során a „de minek?”-érzés. Most erről ír Price, de minek? Itt van ez a szerelmi szál, de minek? Olvasom én ezt a könyvet, de minek? :D

Az egyetlen, ami kicsit javít a könyv megítélésén, az a befejezés. Az tényleg már majdnem érdekesre sikerült, és igazából minden szarság ellenére kíváncsi vagyok a folytatásra. Még ez is lehet, hogy a következő kötetig Price megtanul írni.

Néhány dolog, amin röhögtem... nem ez az összes, de hirtelen ennyi jutott eszembe (SPOILER):

1. Callie apja valóban hihetetlen tudományos tehetség lehet, ha képes volt feltalálni a KARLÁMPÁT. XD Nem baj, hogy pl. fejlámpa már a huszadik században is létezett, a gyertya üzemmód bizonyára megváltotta az emberiséget.

2. Callie öt perc alatt tökéletesen megtanul vezetni, holott eddig egyetlenegyszer próbálta, az apjával, egy parkolóban.

3. Michael simán, szemrebbenés nélkül otthagyja Callie öccsét, amikor a lány nem jön vissza? Ennyire hülye lenne, vagy csak nagyon kapzsi?

4. Callie és Blake egy B-kategóriás romantikus film minden kliséjelenetét végigjárják. Gusztustalan.

5. Természetesen a világegyetem legegészségesebb kajája egy édesség. Jó, tele van szintetikus vitaminokkal, de akkor is. :D
6. Callie anyja annyira gyökér volt, hogy az sem tudta, nem szabad addig leállni és örömködni, hogy megmenekültünk, amíg nem vagyunk tényleg biztonságban.

Cselekmény, történetvezetés: 10/5

Stílus: 10/7

Szereplők: 10/5

Érzelmek: 10/5

Összesen: 10/6

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Na, ez az egyik jó oldala a könyvnek, hogy szép a borító.

Kedvenc szereplők: (1) Tyler (2) Callie bérlője (3) Michael (4) az ápoló az elsőrendűben (5) a tudós

Kedvenc jelenetek: (1) Callie visszamegy elbúcsúzni Michaelhöz és Tylerhöz (2) a kezdés (3) Callie a főgonosszal beszél (4) az Elsőrendű tönkretételének megszervezése (5) Callie túszul ejti Blake nagyapját

Mélypont: az EGÉSZ

Kedvenc ötlet: maga a testbérlés

Kazuo Ishiguro – Ne engedj el...

(Könyvkuckó)

Kissé sikerült lemaradnom az olvasmányaimtól bejegyzésügyileg, de próbálom behozni magam. :D Így értem el a Könyvmolypárbaj nevű csodálatos rendezvény harmadik fordulójának első általam olvasott könyvéhez. Az előző körben amúgy legnagyobb megdöbbenésemre közönségdíjas lettem, aminek nagyon örülök. Csinálom természetesen tovább rendületlen, már csak a móka kedvéért is. :)

Kathy egy korántsem hétköznapi fiatal nő, aki gondviselői karrierje végéhez közeledve úgy érzi: eljött az idő, hogy végre átgondolja élete harminc évének történetét. Az egész középpontjában egyetlen intézmény áll: Halisham. Itt nőtt fel Kathy sok  hozzá hasonló gyerekkel együtt, teljes elzártságban, a saját kis világukban. A lány évekig próbált szabadulni Halisham bűvköréből, de képtelen volt rá, hiszen itt történtek azok a sorsfordító események, amíg meghatározták élete későbbi alakulását. Például itt ismerte meg Rutht és Tommyt, hármójuk sorsa pedig szorosan összefonódott hosszú éveken át. Kathy most pedig végre készen áll arra, hogy szembenézzen a múlttal úgy, ahogy eddig még sosem tette.

Engem a fülszöveg kicsit megtévesztett, mert azt hittem belőle, hogy két szál lesz. Egy, amiben Kathy felidézi halishami emlékeit, egy pedig a jelenben, ahol továbbgondolja a múlt történéseit, de, jelentem, NEM. Az egész történet egy szép, hosszú, és kissé vontatott visszaemlékezés, amiből lehet tudni az események végét, meg hát hiába próbál mindenféle utalgatásokkal feszültséget csiholni, nem nagyon sikerül.

Elvileg ez egy disztópiás történet lenne, mert hát arról szól az egész, hogy ezek a gyerekek, akik a Halishamhez hasonló intézetekben nőnek fel, tulajdonképpen klónok, akiket csak és kizárólag azért nevelgetnek, hogy felnőttkorukban majd szétműtsék őket, és kipakolják a szerveiket. Ó, nem, ez nem spoiler, nagyjából a prológusból már kiderül ennyi. Na de kiknek a klónjai ők? Miért pont őket készítették el? Min múlik, hogy mikor lesz donor valaki? Miért nem pakolják ki őket már gyerekként? A genetikai szülőjükbe mennek vissza a szervek, vagy valaki másba? Hogy a fenébe oldja meg ez az emberiség problémáit? Ki pénzeli ezt az egészet? (A donorok semmi tisztességes munkát sem dolgoznak életük során, szóval valakinek el kell tartania őket.) Csupa-csupa jó kérdés, ami bennem józan paraszti ésszel felmérve a dolgokat felmerült, és a könyv meg sem próbált választ adni rájuk. A világ kidolgozottsága a nullához konvergál, habár ez valami alternatív közelmúlt lenne, de nem nagyon lehet ezt kitalálni, csak úgy gondolom.

A külvilágról már csak azért sem tudunk meg sokat, mert a kedves hőseink Halishamből való kikerülésük után is mintha burokban élnének. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a jeleneteket a 400 oldalas regényben, amikor normális emberekkel beszélgettek, nem egymás között voltak. Pedig nincs rájuk rikító piros betűkkel kiírva, hogy KLÓN VAGYOK, simán megpróbálhattak volna beilleszkedni a társadalomba, mégsem tette tudomásom szerint egyikük sem. Ezenkívül megdöbbentő a passzivitásuk az egész életük során. Elvileg ki van emelve, hogy Kathy meg Tommy milyen kíváncsi természetek a többiekhez képest, de ők sem kérdőjeleznek meg soha semmit, nem nyomoznak, nem érdeklődnek, nem kutakodnak, esetleg néha agyalnak és feltételeznek, de azért ez roppant messze van a kíváncsiságtól, szerintem.

Jaj, a karakterek! Hát valami rettenetesek voltak az édes kis szíveim, komolyan. Mondjuk pozitívum, hogy nem ideális embereket teremtett elénk Ishiguro, de azért három ilyen nyomorék főszereplőt rég hordott a hátán ez a sárgolyó. Ruth idegesítő, önző, idegbeteg liba, aki rendszeresen kellemetlen helyzetbe hozza a barátait, hogy mások előtt bevágódjon, de minek? Kathy egy megalkuvó kis takony, aki Ruth minden szeszélyét kiszolgálja, ha a csaj azt mondaná neki, hogy ezentúl állítsa azt az égről, hogy piros, azt is megtenné, pedig szinte semmit sem kap viszonzásul. Egyedül Tommy talán megközelítőleg normális hármójuk közül, de vele kapcsolatban meg felfoghatatlan, miért állt össze Ruthszal, amikor a kezdet kezdetétől nyilvánvaló, hogy Kathyvel jobban összeillenének. És már adva is van a fantasz-mesés szerelmi háromszög... legalább jól fel van építve, na, de akkor sem ezzel kellett volna a nagy feszültséget generálni a könyvbe.

Például a disztópiák egyik alapelemével lehetett volna inkább foglalkozni: a lázadással. Mert értem én, hogy beléjük nevelték az engedelmességet, meg hogy ez a rendszer milyen marhára jó, de könyörgöm, akkor sincs senki, aki úgy gondolja egy adományozás után, hogy bocsika, nekem ez fáj, esetleg nem lehetne abbahagyni? Meg eleve, hol igazságos ez, hogy nekem meg kell halnom harminc évesen, és nem lehetett se családom, se gyerekem, se karrierem, se életem? Nem hiszem el, hogy nem próbált senki tenni valamit ez ellen, egyszerűen képtelenségnek tartom, hogy ilyen szörnyű igazságtalanságot csak úgy elfogadjanak az érintettjei. Például Kathy meg Tommy is miért nem próbáltak harcolni magukért? Úgysem volt veszteni valójuk. A külvilágról amúgy sem derül ki semmi a regényben, talán, ha elszöktek volna egy másik országba, ott békén hagyták volna őket, például. De ez meg sem fordult a csökevényes kis agyukban. Az ő kicsavarodott értékrendjük szerint az a furcsa, ha valaki dührohamot kap, és ordít, hogy miért teszik ezt vele. Kívülállóként szerintem ez a normális reakció.

A három főszereplő a filmváltozatból (Kathy - Ruth - Tommy sorrendben)

Egyébként nem volt egy kifejezetten rossz könyv, mert az író stílusa olvasmányos és képszerű, sőt, időnként egy-egy jó gondolatot is találtam benne (például hogy követünk el olyan bűnöket mások ellen, amiket nem lehet jóvá tenni), felvetné ugye az etikai-morális kérdéseket is, összességében mégis majdhogynem untam az egészet, és meglehetősen értelmetlennek találtam. A disztópiás sallang nélkül egész jó karakterdráma lehetett volna ez (vagy rendes világkidolgozással egészen jó disztópia), csak végül sajnos egyik sem lett, mindössze egy katyvasz. Katyvaszokat pedig nem szeretünk olvasni.

Végezetül, csak hogy megnyugtassak mindenkit: hála az őssejtkísérletek hihetetlen eredményeinek, enyhén valószínűtlen, hogy valaha embereket kelljen klónoznunk a szerveikért. (Ej-ej, Ishiguro, nem olvastál ennek utána, mi?)

Amúgy... csak én nem látom az értelmet abban, hogy a szereplőknek miért rövidítik a vezetéknevét? Ez valami univerzalitást akar kölcsönözni? Vagy olyannak akarja feltüntetni a regényt, mint egy valós történet, amiben a szereplők kilétét titkolni kell? Vagy nincs is vezetéknevük valójában, és az a betű csak egy megkülönböztető jelzés?

Cselekmény, történetvezetés: 10/6

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/5

Érzelmek: 10/6

Összesen: 10/7

Három filmplakát

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Nekem az új, filmes borítóval van meg, az nem rossz.

Kedvenc szereplők: (1) Tommy (2) Miss Lucy (3) az igazgatónő (4) Kathy (5) a galériás nő

Kedvenc jelenetek: (1) Tommy dührohamot kap, és ordítani kezd a mező közepén (2) Kathy és Tommy Norfolkban megkeresik a kazettát (3) Kathy, Ruth és Tommy kimennek a hajóhoz (4) Kathy a zenére táncol a szobában (5) Tommy megmutatja Kathynek az állatkás rajzait

Mélypont: nehéz választani... de talán az a rész, amikor Tommy meg Kathy elkezdtek szexelni egymással... komolyan nem zavarta őket, hogy az épület tele van haldokló emberekkel?

Kedvenc ötlet: Talán a Galéria jelentősége. Talán.

Lois Lowry – Az emlékek őre

(Könyvkuckó)

Most, amikor valósággal virágzik a fiataloknak szánt disztópiák piaca, szeretném felhívni a figyelmet egy igen bölcs írónőre, aki már húsz évvel ezelőtt tudta, hogy ez kell majd a népnek. :D Egyik gyerekkori nagy kedvencemet köszönthetitek Az emlékek őre képében, amit nemrég olvastam újra.

Jonas a tizenkettedik születésnapján felnőtté válik majd, ami azt jelenti, hogy többet nem számít az életkora, és az iskola mellett elkezdi a felkészülést a jövőbeli munkájára. Természetesen izgatottan várja, a Döntéshozók milyen feladatra jelölték őt ki, főleg, mivel sejtelme sincs, mire lenne alkalmas. Aztán kiderül, egy nagyon különleges munkára választották ki: ő lesz a következő Őrző, akinek a feladata, hogy távol tartsa a közösségtől a régi világ emlékeit. Betanulása pedig abból áll, hogy az előző Őrző megosztja vele az emlékeket, szépeket, fájdalmasakat egyaránt. Jonas pedig elgondolkodik, hogy mit is jelent pontosan egy célszerűség uralta világban élni.

Utoljára nagyjából tizenegy éves koromban olvastam a könyvet, és akkor telitalálat volt számomra, gyanítom, ekkor szerettem bele végérvényesen a disztópia műfajába. Bizonyos szövegrészletek annyira belém égtek, hogy majd’ tíz év távlatából is idézni tudtam volna őket. Viszont ez a könyv igazából a 10-14 éves korosztálynak szól szerintem, úgyhogy nem lehet benne olyan nagy harcokat, vérengzéseket, plasztikus szörnyűségeket találni, mint egy nagyobbaknak írt könyvben. Így felnőtt fejjel már látom, hogy a cselekmény kissé lassú, a vége meg épp ellentétesen csöppet összecsapott, de ez nem sokat von le a mű értékéből.

Mert annak ellenére, hogy ez egy gyerekeknek szóló könyv, nem nevezhető gyerekesnek. A főszereplő, Jonas is csak tizenkét éves (én komolyan azt hittem, idősebb :/), de ez a kor az ő világukban szinte felnőtté avat valakit, és Jonas nem is lehetett igazán olyan szabadon gyerek, mint nálunk. Mégis, mivel ebben a világban nőtt fel, mindent természetesnek, sőt, helyesnek érez.

Amin engem igazán megnyert ez a könyv, az az ő személyisége és jellemfejlődése. Értelmes, kíváncsi és bátor gyerek, aki előtt az Örökítő emlékeinek hatására feltárul, hogy lehetne másképp is élni. Hogy egy olyan világ, amiben mindenről helyetted döntenek, és tényleg csak azért vannak a dolgok, hogy jól, célszerűen működjenek, borzalmasan kiüresedett, valójában élhetetlen.

Jól példázza az egész folyamatot a családok működése. A párodat az Elöljárók jelölik ki számodra a személyiségetek alapján, majd pár év együttélés után igényelhettek gyereket. Ekkor sem természetes úton fogantok meg, sőt, újszülöttnek még a közelébe sem kerültök, egyéves gyerekek közül kaptok majd egyet, ha jók vagytok, akkor pár év múlva még egyet. Miután a gyerekek kikerülnek, új szálláshelyre költöztök. Soha többet nem laktok együtt, sőt, nem is találkoztok a gyerekeitekkel, és ez az élet rendje. Működik, de igazából ez nem család, csak egymás mellett eléldegélő emberek halmaza.

És minderre Jonas is rájön, a tagadásból pedig szép lassan elér addig, hogy bármit megtenne a változásért. Ez tényleg egy átmenet, és hihető, hogy mindez megtörténik benne. Ez a különbség Az emlékek őre, meg a bénácskábbra sikerült mai YA-disztópiák között: ez a könyv tényleg arról szól, amiről szólnia kell, valóságos, és hihető. Ja, meg nem rontja el a dolgot a szerelmi szál. Van egy kis vonzódás, de ez elérhetetlen marad, és inkább csak olyan kedves-gyerekes, mint az ilyen korban jellemző plátói szerelmek. :) De, ami nagyon lényeges, nem veszi el a hangsúlyt a mondanivalóról, hogy fontos az emberség és a szeretet, mert ezek hiányában a minden részletre kiterjedő szabályozás csak igazságtalan elnyomásba vezet.

Jó, hogy annak idején nem tudtam: ez egy sorozat, mert sokat rontott volna a befejezés varázsán. Folytatás nélkül a lezárás egy gyönyörű, nyitott befejezés, ahogy a Nagy Könyvben meg van írva. Így viszont kíváncsi vagyok, merre alakul tovább a történet, mindenképp folytatni fogom a sorozatot.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): A magyar borító első ránézésre kicsit fura, de a könyv olvasása után érthetővé válik, és nagyon könyvhű a hangulata. Az eredeti is tetszik.

Kedvenc szereplők: (1) Jonas (2) Örökítő (3) Gabe (4) Fiona (5) Asher

Kedvenc jelenetek: (1) Jonas rosszul lesz  a háborúsdit játszó gyerekek miatt (2) emlék a háborúról (3) Jonas kimondja Gabe előtt, hogy lehetne másmilyen is a világ (4) befejezés (5) a családi ünnep emléke

Mélypont: rövid volt

Kedvenc ötlet: az egész világfelépítés

Simone Elkeles – Perfect Chemistry

(Könyvkuckó)

Brittany Ellis sokat ad a látszatra, ha már a családi élete igazából romokban hever, ő pedig csupa bizonytalanság és frusztráció. A látszat szerint viszont ő a tökéletes életű úrilány, a pompomcsapat kapitánya, a legmenőbb srác barátnője, az örök bálkirálynő-típus. Ennek meglelően a végzős évnek úgy indul neki, hogy élvezetes és könnyű lesz. Azonban minden egy csapásra megváltozik, amikor kémiaórán laborpartnerének Alex Fuentest, a veszélyes bandatag mexikói fiút sorsolják ki. Alex sem repes a boldogságtól, örömmel tesz keresztbe kényszerű munkatársának. Így aztán kapva kap a lehetőségen, amikor az egyik hülye haverja fogadni akar vele, hogy még Halloweenig ágyba viszi a Fairfield Gimnázium üdvöskéjét. De persze, ahogy az már lenni szokott, amikor beszélgetni kezdenek egymással, rájön, hogy bizony a jégkirálynőnek is vannak érzései. És hamarosan már alig tudják türtőztetni magukat, úgy vonzzák egymást, mint a mágnes. Viszont ha igent mondanak egymásra, az a baráti és családi kapcsolataikat, sőt, az életüket is veszélybe sodorhatja...

Iszonyat sokáig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását, a következő okok miatt:
1. Én alapvetően nem szeretem a romantikus regényeket.
2. Halálosan unom a jólány-rosszfiú felállású történeteket.
3.  Nem kajálom meg, hogy a rosszfiúból jófiú lehet. A valóságban ez nem működik.

Szóval, mivel alapvetően úgy gondolom, hogy ez a fajta anyagi alapú kasztosodás meglehetősen távol áll a mi társadalmunktól, nem is igazán tudok azonosulni az ilyen szituációban vergődő főhősökkel, ráadásul úgy gondolom, hogy ez már kimeríti az ezerszer lerágott csont fogalmát. Ezért – elég ellentmondásos módon – előítéletekkel viseltettem a könyv iránt (ami ugye azért vicces, mert arról is szól a regény, hogy az előítéletek rosszak), elkönyveltem, hogy úgyse lesz ez jó. Aztán nekiálltam, és szerencsére mekkorát tévedtem. :D

Már első öt oldalon felcsillant a remény, amikor kiderült, hogy Brittanynek van egy fogyatékos nővére. Jó, tudom, nem szép dolog ennek így örülni, de ennek hatására elkezdtem bízni benne, hogy mélyebb dolgokról is fog szólni a könyv, mint a jaj, de utállak – jaj, de szeretlek – összejövünk – szétmegyünk – szenvedünk – kibékülünk szokásos körforgásáról. És a lány nagyon hamar szimpatikussá vált számomra, ugyanis Britanny valójában nem az a beképzelt, aranyéletű liba, akinek mindenkinek látja. Igazából egy normálisan gondolkodó, érett személyiség, akinek ez a „tökéletes” kép csak álca, amit azért használ, hogy védje a nővére problémáival küzdő szüleit, és takargassa a családi gondokat. Brittany legtöbb döntését nem az diktálja, hogy ő mit szeretne, hanem hogy ez beleillik-e abba a képbe, amit a környezete felé mutatni akar. Így aztán évek óta a saját maga gyártotta csapdában vergődik, amit szép lassan kezd meggyűlölni.

Alex is hasonló csapdába esett. A nagymenő, drogos, keménycsávó bandatag álcája az ő esetében egy érző, a családját mindennél jobban szerető fiút takar. Igazából sosem tudta feldolgozni az apja elvesztését, akit a szeme láttára lőttek le, amikor hat éves volt. A bandázás nem önkéntes választás volt a részéről: azért lépett be, mert máshogy nem tudta megvédeni anyját és két öccsét, márpedig ez az ő feladata, hiszen tizennyolc évesen ő a férfi a családban. Utálja az egészet, az az álma, hogy egyetemre megy, és erre esélye is lenne, hiszen kifejezetten okos, de ahhoz ott kéne hagynia a bandáját, ami pedig felérne egy halálos ítélettel saját maga és a családja számára is. Így aztán teljesen beletörődött abba, hogy ő már elveszett ember, igazából nincs jövője, és csak arra törekszik, hogy a testvérei ne jussanak az ő sorsára.

Amikor ők ketten találkoznak, mindkettejük világa feje tetejére áll. Brittany egyre inkább kényszernek érzi a tökéletes lány szerepét, már nem akar megfelelni az elvárásoknak, ki akar lépni a rossz kapcsolataiból, és végre egyszer úgy igazán megmondani a véleményét a szüleinek. Alex pedig – hiába próbálja távol tartani magától a gondolatot – egyre inkább elkezd reménykedni abban, hogy mégiscsak vár még rá valami jó is az életben. Ezért több ez egy egyszerű romantikus kis történetnél, mert nagyon komoly témákat boncolgat, például, hogy milyen nehéz jó döntéseket hozni, vagy hogy mibe kerül, ha az ember sosem vállalja fel önmagát.

Mindezt iszonyatosan jó mellékszereplők támogatják meg. Nekem személy szerint a kedvenceim Mrs. Peterson, a világmegváltásra elszánt kémiatanárnő, és Paco, Alex utolsó csepp vérig hűséges, bántalmazó apja elől menekülő barátja. Sajnos Brittany körül nem voltak olyan jó karakterek, őket elég laposnak találtam. A családdal, szülőkkel való kapcsolat bemutatását találtam még érdekesnek, ez mind a két oldalon pluszt hozott a regénybe.

A cselekmény azt hiszem, a könyv elején jobban lekötött, nagyon élveztem, amikor Brittany meg Alex folyton egymás agyát húzta, a kitolások között jópár nagyon ötletes volt. A végefelé bejött ez a kicsit krimis szál, hogy na akkor vajon ki ölte meg Alex apját (elég átlátszó), meg ez a drogdílerkedős ügylet. Be kell vallanom, annak az eseménynek a végkimenetele meglepett, de úgy összességében nem izgultam sehol a könyv olvasása közben, sajnos ennek a műfajnak az a hátulütője, hogy 99%-ban ugyanaz a befejezésük. Annyira jó lenne már egy olyan regény, aminek az írója be meri vállalni a negatív, vagy legalább keserédes végkifejletet. Na mindegy, igazából attól még, hogy tudtam, mi lesz a könyv vége, ez nem akadályozott meg abban, hogy ne bírjam letenni a regényt, annyi jó dolog volt benne, hogy ezt a kis bibit bőven megbocsátom neki.

Összességében szórakoztató, izgalmas, megható, még ha néha nem is túl egyedi könyvet foghat a kezébe az olvasó. A végkifejlet előtti ötven oldal nyűglődést kispórolhatnák belőle, de azt leszámítva sokkal jobban élveztem, mint vártam.

A trilógia első részét követi majd a többi is, a második A vonzás szabályai címmel megjelent magyarul, ami Alex öccsét, Carlost hozza össze álmai fehér csajával. Adok neki egy esélyt, bár ha pepitában ugyanaz lesz, mint az első kötet, nagyon bedühödök.

*SPOILER*

Magyarázza meg nekem valaki okos, hogy ha van folytatás, mi a jó életért kellett berakni a huszonhárom évvel később játszódó epilógust? Nagyon cuki, meg minden (bár kissé gejl), de nem sok értelmét láttam.

Egyébiránt le merem fogadni, hogy nem vegyészek fogják megtalálni az Alzheimer-kór ellenszerét...

*SPOILER VÉGE

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/8

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 7/10 (semmi extra, leszámítva, hogy elég sok benne a spanyol, amit ugye nem értek)

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Eredeti borítóval jelent meg magyarul, hangulatos.

Kedvenc szereplők: (1) Brittany (2) Alex (3) Paco (4) Mrs. Peterson (5) Iza

Kedvenc jelenetek: (1) Alex az anyjával veszekszik (2) a vezetésóra (3) Paco a golfpályán próbálja meggyőzni Alexet (4) Mrs. Peterson beszél Alexszel (5) Brittany lehányja Alex cipőjét

Mélypont: a nyűglődés a vége előtt, amikor még külön vannak, pedig olyan nyilvánvaló, hogy ők is összekeverednek a végére

Kedvenc ötlet: -

James Dashner – Az útvesztő

(Könyvkuckó)

Újabb olvasókörös gyöngyszemre bukkantam, kész szerencse, hogy tag vagyok, különben sokkal kevesebb jó könyvet olvastam volna az idén. :D

Létezik valahol, a világtól elzárva egy hely, amit Tisztásnak neveznek. Itt mindig jó idő van, sosem esik az eső, mégis kinő a vetemény, ideális lenne az élet. Csakhogy akad egy bökkenő: a Tisztásról nem lehet kijutni. A veszélyes szörnyekkel telezsúfolt, folyton mozgó falú Útvesztő veszi körbe, amiből ennek az aprócska világnak lakói, 12-18 éves fiúk már két éve nem találják a kiutat.

Thomas úgy érkezik ide, mint mindenki más: a Tisztás közepére nyíló liftben, magányosan, összezavarodva. A fiú semmire sem emlékszik a saját nevén kívül, és rettenetesen zavarja a többiek titokzatoskodása és lekezelő modora. Thomas azonban nem egészen olyan, mint a többiek: úgy érzi, korábban járt már a Tisztáson, ráadásul másra sem vágyik, mint hogy a lehető legveszélyesebb munkát végezze, azaz Futár lehessen, és nap mint nap kijárjon az Útvesztőbe a menekvés lehetőségét keresve.

Thomas még csak egy napja küzd beilleszkedésének rögös útján, amikor olyan dolog történik, mint még soha: még egy embert felküldenek a Dobozzal. Ráadásul az illető egy lány, és, mielőtt elvesztené az eszméletét, közli a teljesen tanácstalan bandával, hogy napjaik a Tisztáson meg vannak számlálva. De ha itt nem folytatható az élet, és a kijáratot sem tudják megtalálni, mégis mi vár rájuk?

Az első reakcióm a könyvvel kapcsolatban: á, már megint egy ilyen legyek ura-alapszituáció. Itt ez különösen erősen kijött, mert ugye csak fiúk voltak a Tisztáson, akik a társadalmuk törékeny hierarchiáját védelmezték tűzzel-vassal. De legalább fenáll az a különbség, hogy nekik sikerült működő rendszert kidolgozniuk, ami már valahol mutatja erkölcsi nagyságukat a fent említett regényelődhöz képest.

Ez annak ellenére sikerül nekik, hogy Thomas mintha bombát robbantana ennek a kis társadalomnak a kellős közepében. A fiú akaratlanul is úton-útfélen bajba kerül, és alaposan próbára teszi a közösség vezetőinek döntésképességét. Mert ugye vannak, akik támogatják, vannak, akik mindenáron el akarják buktatni, és ingadozók is akadnak. Felvetődik a kérdés, hogy erkölcsi, vagy az írott szabályokat fontosabb-e követni, ami azt hiszem, elég egyetemes probléma.

De közben persze van fontosabb is, mégpedig a kijutás a Tisztásról, ami igazából a cselekmény fő mozgatórugója. Nagyon okosan van felépítve a könyv, a cselekményben nincsenek üresjáratok, végig egyformán izgalmas. Az információk pont a megfelelő ütemben csepegnek, a szereplők kivételesen elég értelmesnek tűnnek, mindig akkor jönnek rá valamire, mire az olvasó már kezdené sejteni a következő titok nyitját. És ahogy egyre több mindenre rájönnek, egyre zavarbaejtőbb, hogy semmit sem tudnak az Útvesztőn kívüli világról. Mert mi van akkor, ha rosszabb helyre igyekeznek, mint ahol eddig voltak? Persze, egy idő után nem nagyon marad választásuk.

Időközben meg is ismerkedünk a szereplőkkel. Elenite nekem nagyon nehéz volt hova tenni a a karaktereket, Thomast leszámítva, akit kezdettől fogva szimpatikus főszereplőnek találtam. A Tisztáson lakó fiúk eleinte idegesítettek a folytonoson titkolózásukkal (ami sehová sem vezetett az esetükben), meg a lekezelő viselkedésükkel. Aztán szép lassan kibontakozott a jellemük, és bár csak pár szereplőt sikerült igazán megismernünk, azért őket elég alaposan sikerült kivesézni. Bár nem sok az a mellékszereplő, akit érdemben mozgat Dashner, és nem csak arctalan tömegnek vannak ott, de igazából szerintem ez reális, figyelembe véve, milyen rövid idő alatt játszódik a cselekmény.

Itt van nekünk Alby, a szőrösszívű, de felelős vezető, Newt, a gondoskodó barát, Chuck, akitről legszívesebben te gondoskodnál, és Minho, akinek meg elképesztő szövegei vannak. Annyira szépen átjárja a Tisztást a barátság és bajtársiasság légköre, még ha nem is értenek mindig mindenben egyet, ebből egyedül Gally lóg ki, akit még mindig nem tudok hova tenni. Teresa is üdítő színfolt a szereplőgárdában, nem egy ijedős leányzó, és neki is jó a humora. Az is tetszett, hogy látszott a szereplőkön az események hatása, sokaknak a személyisége igen drasztikus változásokon ment végbe a cselekmény során.

Igazából a legjobban a könyvben az alapötlet tetszik, amiről sajnos nem árulhatok el további részleteket, mert spoiler lenne. :D A legtöbb dologra csak az utolsó 50 oldalon derül fény, sőt, az utolsó két oldal is tartogat csavart. Én mondjuk láttam jópár dolgot előre, de ez nem vont le semmit az élvezetéből, voltak egészen frappáns megoldások a regényben.

Ez egy trilógia első része, de ezúttal nem bánom, mert a befejezés azt sejteti, hogy a következő kötetekben még idegtépőbb izgalmak, még drámaibb feszültségek, és még nagyobb fordulatok várhatóak.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): A magyar elég gejl lett (mi az a zöld ragacs rajtam takony?), az eredeti viszont nagyon jó.

Kedvenc szereplők: (1) Thomas (2) Chuck (3) Theresa (4) Minho (5) Newt

Kedvenc jelenetek: (1) befejezés (2) Thomas megszúratja magát egy Siratóval (3) Thomas, Minho és Alby kint rekednek az Útvesztőben (4) Theresa telepatikus beszélgetései Thomassal (5) döntenek Thomas büntetéséről a Tanácsban

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: az alapgondolat, a szereplők nevei

Rob Thurman - Éjvilág

(Könyvkuckó)

Ettől a könyvtől annyira eldobtam az agyam, hogy muszáj veletek megosztani az élményt. Meg népszerűsíteni is akarom egy kicsit, mert megérdemli.

Caliban (Cal) Leandros tisztában van vele, szörnyek igenis léteznek, hiszen ő is egy közülük. Na jó, igazából csak félig. Történt ugyanis, hogy egyik napról a másikra élő anyja egy kis pénzért (vagy ki tudja, miért), összeszűrte a levet egy szörnyűséges rémalakkal. Ebből a roppantul romantikus nászból született Cal, aki bár külsőre tökéletesen emberi, bizonyos tulajdonságai azonban sehogy se normálisak. Niko, teljesen ember bátyja viszont nem törődik ezzel, csak meg akarja védeni a kisöccsét mindentől, ami a világban rá vár. És ezek nem lehetnek túl szép dolgok, tudva, hogy az apja meg a pereputtya egyszer már elhurcolta a pokolba, és visszatérése után is a nyomában liheg az egész rokonság. Így hát Cal és Niko élete már négy éve egyfolytában a menekülésből áll. Most már egy ideje New Yorkban éldegélnek, és épp kezdenék elhinni, hogy ez tarthat akár egészen sokáig is, amikor Niko megpillant (majd rögvest kardélre hány) a Central Parkban egy kellemetlenkedő rokont. Véletlen? A fiúk nem hisznek véletlenekben. Menekülniük kéne? Niko már csomagol is. De Cal belefáradt az egészbe. És most először látszik némi remény arra, hogy kiderítik, mi is folyik körülöttük.

Szóval, a műfaj ezúttal urban fantasy, méghozzá a jobb fajtából. Az alaphelyzet nagyjából olyasmi, hogy a régi szép időkben, még jócskán a történelem előtt, a Föld a mitologikus lények játszótere volt. Az embert is először prédának, játékszernek tekintették, csak hogy a mocsok kis faj túl gyorsan szaporodott, nagy tömegben erőssé vált, és szép lassan kiszorította a szörnyeket a világból, de ők korántsem adták fel. Thurman képzeletbeli New Yorkjában csak úgy hemzsegnek a koboldok, trollok, vámpírok, és még ki tudja, milyen egyéb borzalmak. A legjobb az bennük, hogy Thurman, amennyire lehet, hitelesen és ötletesen használja a mitológiát. Minden lényben megvannak nagyjából azok a tulajdonságok, amikre emlékszünk, mégis, egészen másmilyenek, mint amilyennek várnánk őket.

Ebbe a már alapból érdekes világba ülteti az író a két testvér történetét, ami tele van torokszorító izgalmakkal, és sodró érzelmekkel. A könyv akciójelenetei valami hihetetlenek, kiélezett, véres küzdelmek, nagyon reálisak. Mert igenis, a főszereplőnek is fáj, ha odakenik a falhoz, és nem feltétlenül fut utána ugyanolyan gyorsan, mint előtte, ahogy azt sok író hiszi. Egyébként a történet olyan szinten magához láncol, hogy én a könyv második felét együltő helyemben olvastam végig, nem bírtam letenni, amíg teljesen a történet végére nem értem.

Thurman egyébként egy olyan fogással nyit, amit gyakran használnak könyvekben és filmekben egyaránt, aztán vagy bejön, vagy nem: megmutat egy jelenetet a regény tetőpontjából. Az Éjvilág ugyanis azzal kezd, hogy Niko leszúrja Calt. Ez a tény nagyjából húsz oldal után teljesen megőrjíti az olvasót, ugyanis ennyi kell ahhoz, hogy rájöjjünk, a két fiú jellemével és kapcsolatával mennyire szöges ellentétben áll ez az esemény. Akkor mégis hogy jutnak el idáig?

Cal az, akinek az egyes szám első személyű elbeszéléséből követjük az eseményeket. Számomra nagyon szimpatikus volt, ahogy folyton küzdött a benne lakozó szörnyeteg ellen. Nem lehet mondani, hogy önző lenne, hiszen egyrészt mindent megtesz, hogy megvédje azokat, akik fontosak számára, másrészt meg pontosan tisztában van azzal, hogy Niko mindent feláldozott érte, és emiatt bűntudata is van rendesen. Ugyanakkor olyan erősen kötődik a testvéréhez, hogy elképzelhetetlennek tartja az életet nélküle, az egyetlen hozzátartozója, a családja nélkül. Nagyon megindító volt látni, milyen mélységeiből tudta Calt kihúzni Niko támogatása. Tudjátok, hogy nekem az erős testvérkapcsolat mennyire kedvenc témám a könyvekben, szóval nagyjából minden ilyen jelenetet megkönnyeztem.

Niko a másik főszereplője  a történetnek, aki ugye nem jut közvetlenül szóhoz, de Cal olyan mélységig ismeri őt, hogy olvasunk benne, akár egy nyitott könyvben. Nem hajlandó beletörődni a sorsukba, végtelenül kitartó és makacs, és amikor Cal már feladná, akkor is rugdossa tovább (időnként szó szerint). Egyáltalán nem vesz tudomást az öccse szörnyeteg identitásáról, mindig az emberségét hangsúlyozza, és néha talán ez az egyetlen, ami visszatartja Calt attól, hogy becsavarodjon. Rettentően okos és tehetséges, de a képességeit nem tudta maximálisan kihasználni, hiszen az elmúlt négy évet a menekülésre és bujkálásra fordította. Nem mintha ő valaha is Calt okolta volna ezért, de nem is kell, hibáztatja a testvére magát segítség nélkül is. Niko a megingathatatlan kőszikla kis családjukban, de a látszólag rendíthetetlen külső mögött azért mégis csak egy ember lakozik, és ez apró jelekben meg is mutatkozik, ahogy egyre nagyobb nyomás alá kerül a történet során.

A mellékszereplők palettája igen széles, mind faj, mind jellem szempontjából. Akad kedves látnok, mogorva gyógyító, széles (és élénk) szexuális érdeklődésű faun, kegyetlenkedő troll, pusztításra vágyó fúria, és normális életre törekvő vámpír. Habár Cal és Niko a legkidolgozottabb figurák a történetben, azért a mellékszereplőknek is jut lelki mélység bőven, mind a negatívak, mind a pozitívak igazán egyediek.

Ami még kiemelendően jó, az a stílus. Nagyon könnyed megfogalmazást kap a regény, sok szlenggel, ami illik egy húszéves fiú szájába, ugyanakkor a drámai részeknél úgy vág minden egyes mondat, akár Niko kedvenc kis fegyverei, és csak úgy facsargatja az olvasó szívét.

Ez egy fogalmam sincs hány részes sorozat első része, amiből még a második rész, a Holdvilág jelent meg magyarul, a többi egyelőre csak angolul érhető el. Bár az Éjvilág története lezárt, és ezért bennem van a félsz, hogy a többi rész fokozatosan romló tendenciát mutat majd, de azért folytatom, mert ez annyira jó volt, hogy még sok ilyet szeretnék. :)

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Az eredetivel jelent meg, ami szuper választás volt, nagyon stílusos.

Kedvenc szereplők: (1) Niko (2) Cal (3) Robin (4) Rafferty (5) Árny

Kedvenc jelenetek: (1) Cal felébred a hipnózisból (2) az Árny Niko képébe vágja, hogy Cal halott (3) Robin leissza magát a kocsmában (4) a tetőpont (5) a kezdés

Mélypont: nem volt

Kedvenc ötlet: az összes kis görcs varázslény :D