Idézet


2011. március 27., vasárnap

Robert Merle: Francia história

(Könyvkuckó)
Végre végigértem az első listás könyvemen, már csak egy szép ajánlót kell összehoznom róla. :)

Először pár szót az íróról: Robert Merle az huszadik század egyik legismertebb francia írója volt. Kortársai gyakran támadták azért, mert meglátásuk szerint túlságosan olvasmányos és „irodalmiatlan” stílusban alkotott, amit szerintük nem lehet igazi művészetnek nevezni. Merle sosem állt le velük erről vitatkozni, inkább hagyta, hogy kiközösítsék a magasabb írói körök, és továbbra is olyanra alkotta a regényeit, amilyenre tetszett neki. A jövő őt igazolta… Azt nem tudom, mennyire számít művészetnek, amit csinált, de élvezetes és elgondolkodtató regényeinek valamelyikét legalább egyszer az életben mindenkinek kézbe kell venni.

Én a kihívás keretében tizenhárom részes könyvsorozatába, a Francia históriába kezdtem bele. A történet váza Pierre de Siorac (természetesen fiktív) önéletrajzi jellegű vallomása. Pierre az 1500-as évek közepén született Franciaországban, pápista (katolikus) anya és hugenotta (református) apa második fiúgyermekeként, így hát sosem volt könnyű élete. Nem csak a családján belül szenvedett a megkülönböztetéstől, de vallási hovatartozása miatt is folyton bajba került. A lovagias, jószívű, ámde menthetetlenül forrófejű fiú gyermekkorának, azaz élete első tizenöt évének történetét meséli el az első kötetben.

Mindig is nagyon szerettem Merle stílusát, és ebben a könyvben sem okoz csalódást. A nyelvezete az egész könyvnek teljesen korhűnek hat, megfelelően régies (amihez mondjuk a fordító is hozzátette a magáét), mégis érthető. Akkor hát miért mondogattam, hogy nehezen csúszik a könyv? Azt hiszem, a történet miatt. Már akkor kicsit megijedtem, amikor láttam, hogy a főszereplő meg sem születik az első harminc oldalon, hiszen a család háttértörténetének felgöngyölítésével kezd a szerző. Ez a továbbiakban csak fokozódik, az anekdota-szerű családi sztorikat minduntalan meg-megtörik a történelmi helyzetről beiktatott tájékoztatások. Nem mintha ezek unalmasak lennének, sőt… csak nagyon oda kell figyelni rájuk, ezért egy idő után fárasztóvá válhat az olvasás.

Kiemelendő még a hitelesség. Az ember ott érzi magát olvasás közben az adott korban. Én különösen lenyűgözőnek találtam az akkori orvostudományi módszerekről leírtakat.

Ami számomra abszolút telitalálat, az a szereplők megformálása. Nemcsak a főszereplő, Pierre válik nagyon gyorsan rendkívül szimpatikussá, de rengeteg életszerű, kedves, szerethető mellékszereplőt vonultat fel az író a Siorac-várkastély körül dolgozó nép köréből. Nagy kedvencem még Pierre házasságtörésből született, pestisjárványban elárvult féltestvére, Samson, és szolgálójuk, Miroul, de sokáig sorolhatnám itt még, hogy melyik szereplőt miért találtam érdekesnek. Komikus karakter például a babonás, folyton fecsegő szakácsnő, Maligou néne, akin én nagyon jókat nevettem. :)

Ajánlom a könyvet mindazoknak, akiket érdekel a francia történelem eme izgalmas, zűrzavaros időszaka, akik szeretik a családi meséket, a reneszánsz kort, a romantikus hősöket, karddal vívó harcosokat, nagy, drámai szerelmeket, meg úgy általában Merlét. :D Én is komoly kísértést éreztem, hogy mindjárt rávessem magam a folytatásra, a Csikóéveinkre, de Merle-szakértő apám azt gondolja, hogy jobb egy kis szünetet hagyni a kötetek között, mert úgy biztosan nem válik egysíkúvá és unalmassá… hiszek neki.

Jöjjön egy számbeli értékelés, majd zárásként néhány idézet, ami megfogott.

Cselekmény, történetvezetés: 10/7
Stílus: 10/9
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/9
Összesen: 10/8

– Samson, ha meghalunk, vajon a mennyországba kerülünk-e? – kérdeztem.
– Ha Isten is úgy akarja – felelte ő.
– És itt a földön minden úgy megyen azután is, mint addig?
– Úgy ám – bólintott Samson.
– Megmarad Taniés, Marcuays és Sireil? És Mespech? És a Kerek-erdő? És a Csavargók rétje?
– Mind megmarad – felelte Samson eltökélten. – Mind tovább él.
– De mi nem látjuk többé – mondtam, és elszorult a torkom.
– Nem.
– De Samson, hogy lehet ez?
S míg könnyek fürösztötték az arcomat, megragadtam, és teljes erőmből megszorítottam Samson kezét.”

„– Samson a testvérem.
– Féltestvéred.
– No akkor testvérből többet ér a fél az egésznél – mondtam, és ökölbe szorult a kezem.”

„Calais-t
A francia addig be nem veszi,
Míg az ólom, mint dugó
Fenn nem marad a vízen.
E dicsekvés mutatja, hogy egyik nép csakolyan, mint a másik; ha saját virtusuk dicséretéről van szó, még az angolok is úgy hetvenkednek, hogy a gaszkonok se különben.”

„– Jonas, nem félsz, hogy a farkasod egyszer felfalja a kecskédet? – kérdezte Samson.
– Már mért tenné? – vonta meg a vállát Jonas. – A kecske ad tejet neki is, ahogy nekem.
– Honnan tudná azt a farkas, hogy ki adja a tejet?
– Tudja ő, hogyne tudná. Nem kell ám azt képzelni, hogy az állatoknak nincs eszük. Mikor a kecskét fejem, mindig itt fekszik mellettem a farkas, s nyelvét lógatva, tátott szájjal lesi a finom, tőgymeleg tejet. Persze, hogy tudja.”

„De megvolt a mérsékelteknek is a maga veszedelme, mint ez a továbbiakból majd kitetszik. Amikor legvadabbul tombolt a pártok harca, mindkét táborban görbe szemmel néztek a mérsékeltekre.”

„Meg sem moccant, hogy beléptem, és olyan furcsa volt őt, ki máskor csupa elevenség s mozgékonyság volt, ilyen mozdulatlannak látnom, hogy lélegezni is alig mertem, míg előtte megálltam, s a szívem facsarodott belé, látva, mennyire elváltozott. Még fájóbb volt, amikor megérezve, hogy ott vagyok elvonta két kezét, s látni engedte fátyolos pillantását, borostás, könnyáztatta arcát. Nem hittem saját szememnek, csak álltam ostobán, s bámultam rá; lábamat remegés fogta el, mellemben iszonyú üresség támadt, s a fejem kóválygott, mert úgy tetszett, sírni látván a bálványomat, hirtelen darabokra törik, s széthull eddig oly szilárd világunk.”

„… s azóta Erzsébet nem győzi káromolni az álnok franciákat, kik egyformán hitszegők, ha pápisták, ha protestánsok.”

„Mert örömünk szívből szívbe árad, de a fájdalom bezár önmagunkba, megfoszt embertársainktól, és elvág tőlük.”




Enyhén spoileres megjegyzések:

Borítók: Az 1993-as kiadásé, amiben én olvastam nem volt valami extra, sokkal jobban tetszik a fönti változat, az egy 2000 körüli kiadásé. Most már van újabb verzió is, de ez szerintem szebb.

Kedvenc szereplők: (1) Samson de Siorac (2) Pierre de Siorac (3) Jonas

Kedvenc jelenetek: (1) harc a városban (2) Pierre szembeszáll az apjával a medál miatt (3) a befejezés 

Kedvenc ötlet: az, hogy Pierre apja végzettség nélküli orvosként hülyeségnek tartja a középkori gyógymódokat, és maga sokkal jobb módszereket talál ki

2011. március 24., csütörtök

Viharsziget

(Filmszemle)


Ezúttal jöjjön egy filmajánló, amit különösen a figyelmébe ajánlok azoknak, akiknek tetszett az Eredet, mert történetesen jópár párhuzamot látni a két sztori között. Terveztem összeszedni ezeket egy táblázatban de aztán nem volt energiám rá.

A cselekmény egy Isten háta mögötti kis szigeten játszódik az 50-es évek elején, ahova a két rendőrbíró, Teddy Daniels (Leonardo di Caprio alakításában) és újdonsült társa, Chuck Aule szigorúan munkaügyben utaznak el. A szigeten egyetlen intézmény található: egy elmegyógyintézet, amit a legveszélyesebb bűnözőknek, nevezetesen a gyilkosoknak tartanak fenn. Innen szökött ki meglehetősen gyanús körülmények között egy veszélyes rab: egy nő, aki megháborodott, és meggyilkolta a saját gyerekeit. A rend őreinek az a dolga, hogy a helyi erőkkel együttműködve próbálják felkutatni a szökött a rabot. 
Azonban Ted minél többet dolgozik, annál inkább úgy érzi, valami nincs rendjén. Az igazgató és a főorvos nem hajlandóak együttműködni, a kihallgatott rabok vallomásaiban különös ellentmondások mutatkoznak. Néhány nap után szíve szerint feladná, de nem lehet: beüt egy vihar, ami miatt képtelenség elhagyni a szigetet. Ted tehát nyomoz tovább, és baljós sejtelem keríti hatalmába: lehetséges, hogy a páciensein nagyon humánusan segíteni próbáló doktor valójában tiltott orvosi kísérleteket végez a világítótoronyban?

Mint minden jó thrillerben, ebben a filmben is megfelelő mennyiségű borzongást találunk. Az aláfestő zene pazar, főleg ha úgy nézzük, hogy nem is külön ehhez a mozihoz készült, hanem „csupán” megfelelően összeválogatott klasszikus zeneművek sorozata. A jelenetek látványvilága is sokszor (na jó, mindig) kifejezetten hatásfokozó, Ted rémálmai a feleségéről és koncentrációs táborbeli emlékei szerintem a legjobb példák, ott jópár érdekes megoldást találunk, és igen, a szüleim egy ilyen jelenetnél ugrottak föl, hogy ők ezt most nem nézik tovább. Én maradtam, és nem bántam meg. :)

A történetvezetés is alapos, megfontolt munkára utal, bár ebben szerintem közrejátszik az is, hogy könyvadaptációról van szó, mint utólag kiderült számomra. (Mostanában úgy érzem, mintha csak könyvekből tudnának értelmes filmet csinálni, tisztelet a kivételnek.) A cselekmény a közepe felé talán kissé ellaposodott, a végére megint nagyon jól felpörgött, és bár az egyik legnagyobb poént lehet sejteni előre, bőven elég apró részlet marad, ami miatt utána is tűkön fogunk ülni.

Ami viszont abszolút kiemeli a filmet az átlagos pszichotrillerek közül, az az elképesztően jó színész játék. Minden szereplő kitett magáért, nekem a főszereplőn kívül a Chuckot játszó Mark Ruffalo, Michelle Williams, Ted felesége és a főorvost alakító Ben Kingsley lopta be magát nagyon a szívembe.

Szóval, aki rászán két és fél órát az életéből erre a filmre, az számíthat némi lelki terrorra, egy nagyon izgalmas történetre, és egy olyan végkifejletre, ami még sokáig kísérteni fog. A film zárómondata egyszerűen tökéletes, de közben is van jó néhány jelenet, ami nagyon erősen megmaradt bennem. Minden nem túl érzékeny lelkű, jó filmekre kiéhezett embernek tudom ajánlani. :)

2011. március 19., szombat

Szigliget

(Színházi szemle)

Amíg nem sikerül összehoznom egy könyvajánlót, addig jöjjön valami más érdekes. :)

Úgy tűnik a Csiky Gergely színház idén nagyon ráállt az írókról és az írásról szóló darabokra, hiszen a Játék a kastélyban után most következett ez a gyöngyszem. Ahhoz képest, hogy a cím alapján elképzelni sem tudtam, hogy miről szól, és a titkosrendőrségi jelentésnek kinéző műsorfüzet alapján nem számítottam túl sok jóra, egy nagyon élvezetes és szórakoztató előadáshoz volt szerencsém. Ugyan Michael Frayn Balmoral című balmoráljából (jé, ki gondolta volna?) írta át Hamvai Kornél, de ez a darab már ízig-vérig magyar.

1952, Szigligeti Alkotóház. A patinás intézmény falai között négy író próbál éppen alkotni: Boncz Kálmán, aki húsz éve egy sort sem írt, Lukics Mária, a szocialista-realista dráma eljövendő nagy írónője, Tarló János, ügyeletes besúgó, akinek sikerült másodszor is megírnia az első regényét, illetve Sass Tibor, Rákosi kedvenc költője, a Sztálin-díj várományosa. Rajtuk kívül a házban él még Malacsik István, a morózus mindenes, és Darányi Pál, a gondnok, aki soha nem áll a helyzet magaslatán.

A bonyodalom akkor kezdődik, amikor a békés Alkotóházba megérkezik Pippolo Luigi, híres olasz riporter, aki Sass Tiborral akar mindenáron interjút készíteni. Sass kilógott hajnalban egy disznóvágásra, de ebből a többiek csak annyit tudnak, hogy reggelre eltűnt, ebből logikusan arra következtetnek: elvitték az ávósok. Így hát írópalántáink megrohamozzák a szobáját, mert az a legjobban fűtött pont az épületben. Eközben Sass kisebb nehézségeken átvergődve befut, és annyira felzaklatja a „birtokháborítás”, hogy kilakoltatás közben amúgy is gyenge szíve végképp beadja a kulcsot. Na de mit mondjanak a lelkes riporternek, akinek maga Rákosi elvtárs rendezte el az interjút? Az igazat semmiképp! Így hát kénytelen szegény Malacsik alakítani a híres írót, mert nagyon hasonlít rá…

A bonyodalom másik felét Tarló jelentése okozza, amiben leírja:  Lukics éjszakánként Sassal olyan hangosan szerelmeskedik, hogy ettől ők nem tudnak aludni. A baj csak az, hogy amikor Boncz átvizsgálja a kimenő postát, fölcseréli Tarló és Lukics borítékát, így a dráma a traktoros lányról megy a Belügyminisztériumhoz, a jelentés pedig Furák Tamáshoz, Mária kritikusként dolgozó férjéhez. Ő azonnal felpattan, és „Megölöm Sasst!”-felkiáltással kirohan a szerkesztőségről. Mire Szigligetre ér, a halottnak tűnő Sass felébred, majd újra elhagyja magát, így meg is vagy győződve róla, hogy ő ölte meg. Tarló ugyan megnyugtatja, hogy valójában már órák óta halott, de erre sajnos, a fenyegetéssel ellentétben, egy szál tanú sincs.

A Szigliget egy kellemes kis darab, ami görbe tükröt tart az írók zárt kis világa és a szocializmus hőskora elé, és mindezt nagyon szórakoztató formában teszi. Végül jöjjön néhány emlékezetes idézet:

„Lukics: Nem mondana valami olyan… népies szót?
Malacsik: Oszt mit?
Lukics: Hát… tudja… például: hogy hívta a dédapja az asztalt?
Malacsik: (elgondolkodik) Asztalnak.”

„ Boncz: <<Az alkotóházban munkálkodó írók éjszakai pihenését lehetetlenné teszi, hogy Lukics Mária és Sass Tibor író elvtársak zajos szerelmi életet élnek.>>”

„Darányi: Az alkotóházba beutalt írók a nyugati sajtó látogatása alkalmából felajánlást tesznek. Miszerint. Az irodalmi termelés fokozása érdekében felajánlást teszünk. Khm. Javaslat?
Lukics: (szarkasztikus) Művenként egy helyett két katarzis.
Darányi: Ellenvetés? (ír) Száz százalékos katarzisemelés.”

„Darányi: Malacsik, maga nem tud engem átverni! Amióta pedellus koromban pórázon kiloptak az orrom elől egy egész biológia szertárt, azóta semmi nem kerüli el a figyelmem!”

„Sass: Rendőr elvtárs, hogy maga milyen hamar ideért!
Furák: Ne szórakozzon velem! Amikor húsz éve egyszerre lett terhes a feleségem és a szeretőm – de egyik sem tőlem! – akkor hagytam ott a rendőri pályát, és lettem kritikus. Erre maga azt mondja, hogy menjek vissza!”

2011. március 17., csütörtök

Könyvmolypárbaj: A lista

A blog életre hívásának közvetlen kiváltóoka egy kis megmérettetés, ami a Könyvmolypárbaj névre hallgat. Lényege, hogy hét hónap alatt (szeptember 8-ig) el kell olvasni hét szabadon választott könyvet, és ezekről olvasónaplót kell írni valami nyilvános fórumon (például blogban). Az én listámon a következő kötetek szerepelnek:

1. Robert Merle: Francia história sorozat I. - Francia história

Mifelénk nagy családi kedvencnek számít Merle, különösképpen a gigantikus Francia história címet viselő sorozata, aminek az első részébe kóstolok bele a kihívás keretében.

2. Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány

Szeretem Rejtő stílusát, így aztán nem múlhat el az ifjúságom úgy, hogy nem olvastam az egyik leghíresebb könyvét! Egyébként is, egy csomó kvízműsorban szokott lenni hozzá kapcsolódó kérdés. :D

3. Nicolas Evans: A suttogó

Amióta egyszer majdnem megnéztem a filmadaptációt, fölöttébb nagy kedvet kaptam hozzá, hogy elolvassam a kötet. Ennek eléggé elérkezett az ideje, mivel már nyáron a birtokomba került a kérdéses kötet. :D

4. William Golding: A legyek ura (angolul)

Kíváncsi vagyok erre a könyvre, mert rengeteget hallottam már róla, de azt soha nem tudtam, hogy pontosan miről is van szó benne. Azt tudom, hogy eléggé hozzátartozik az alapműveltséghez, és generációk hosszú sorát ihlette meg hasonló témákat boncoló könyvekre.  Extra nehezítésként eredeti nyelven fogom olvasni, hogy az angol műveltségem is gyarapodjon.

5. Stephenie Meyer: A burok

Bevallom, egyike vagyok a Twilight-gyűlölők népes klubjának. Angol eredetiben olvastam az első részt, de szörnyűnek találtam. Viszont erről a könyvről Natty oldalán (lásd a linkek között) nagyon jókat olvastam, meg egyébként is, mindenkinek jár egy második esély. Ezért fogom elolvasni ezt a könyvet.

6. Paulo Coelho: A Zahír

Mostanában művelt emberek között igencsak nagy tömeghisztériát keltettek az író művei, én pedig minden ilyen jelenségnél tudni akarom, hogy van-e alapja. Úgyhogy, ha már megvan tőle ez a könyv, elolvasom.

7. Joanne Harris: Ötnegyed narancs

Nagyon belopta magát a szívembe az írónő a Rúnajelek című fantasyjával, és érdekel, más műfajban mit tud nyújtani.

Teljesítettségben egyelőre úgy állok, hogy a Francia história feléig küzdöttel el magam. Nagyon tetszik, csak kicsit lassan csúszik. Ráadásul tegnap könyveső hullott az égből, jártam könyvtárban, és szereztem néhány e-bookot is, úgyhogy nem tudom, mennyire fogok haladni a listás olvasnivalókkal. Valószínűleg a Rejtő-könyv lesz a második, de utána változhat a sorrend, még meglátom.

2011. március 15., kedd

Minden kezdet nehéz…

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy leányka, aki az akkoriban fölerősödött blogírási mániába becsatlakozva szintén elkezdte képernyőre vetni élete apró-cseprő eseményeit… aztán mivel ráébredt, hogy vele  tulajdonképpen nem sok izgalmas történik, ezért nagyjából három bejegyzés után föladta a harcot.

Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy ez a lány én voltam. :) Akkor mégis miért vagyok itt megint? Feltűnt, hogy az utóbbi nagyjából egy évben sok könyv- és filmajánlót írtam más blogoknak, illetve oldalaknak, akkor hát miért ne gyűjthetném őket össze egy külön helyen? Most, hogy hirtelen megérkezett a tavasz, a plusz energiáimat ennek a gondolatnak a megvalósítására szánom.

Szóval a blog fő témája a kultúra, azon belül is a könyvek, filmek, színházi előadások, kiállítások, zenék… azaz mindenféle művészet, ami elgondolásom szerint a nagyérdemű figyelmére számíthat. :D Ezen kívül, mivel aktívan írok, rajzolok, és fényképezek, időnként ezekkel kapcsolatos eszmefuttatások is várhatóak.

Hamarosan jelentkezem olyan bejegyzéssel, aminek már tartalma is lesz, addig is kitartás, és köszönöm, hogy benéztél! :)