Idézet


2011. augusztus 31., szerda

Stephenie Meyer: A burok



(Könyvkuckó)

Na igen, abszolút negatív elvárásokkal álltam neki ennek a regénynek, így a hatodik listás könyvem vált a kihívás egyik legnagyobb pozitív csalódásává.

Létezik egy faj az univerzumban, ami szinte kizárólag más fajok egyedeiben képes élősködni, olyanformán, mint a galandféreg, csakhogy ezek a lények a gazdatest idegrendszerébe rágják be magukat, teljesen átvéve felettük az uralmat. Az úgynevezett „lelkek” több bolygón átívelő sikertörténetük legújabb fejezeteként tekintenek a Földre, amit sok más világhoz hasonlóan megszálltak, leigázva az emberi lakosságot. Az alapvetően jóságos és békeszerető lelkek meggyőződése szerint helyesen cselekedtek, hiszen az emberiség szörnyű faj, él-hal az erőszakért, ráadásul a bolygót is tönkretette, amióta pedig ők itt vannak, minden szép, békés, és barátságos.

Néhány ember azonban nem ért velük egyet: ők a lázadók, akik elhagyott helyeken bujkálnak, abból élnek, amit a lelkektől loptak, és foggal-körömmel harcolnak, mert ha elkapják őket, akkor belőlük is agymosott gazdatesteket csinálnak. Melanie Stryder sincs ezzel másképp, csakhogy neki nem sikerül megmenekülnie: elfogják, és az egyik legtapasztaltabb lélek, a Vándor gondjaira bízzák az elméjét, hátha információhoz juthatnak tőle a lázadókkal kapcsolatban. Vándort azonban meglepetés éri új otthonában: Mel nem hajlandó elpárologni, mint a legtöbb gazdatest, amivel eddig dolga volt. Nem, Mel harcol, hiszen élni akar, és megvédeni a szeretteit a Hajtóktól, akik belőlük is gazdatesteket akarnak csinálni, rosszabb esetben pedig megölik őket. Azonban a Vándort is kemény fából faragták: egyre több emléket sikerül kisajtolnia Melből, és szép lassan megszeret két lényt, akiket nagyon nem kéne: Mel öccsét és szerelmét. Amikor kettesben maradnak a sivatag közepén, és a lázadozó gazdatest rájön, hogy talán megtalálhatja a szeretteit, Vándor úgy dönt, hogy maga mögött hagyja a lelkek közti élet biztonságát, és belép az emberek érzelmektől túlfűtött, veszélyekkel teli világába.

Ha valami igazán nagy erőssége a könyvnek, akkor az az egyedi világfelépítés. Már az első húsz oldal után szerelmes voltam a történet alaphelyzetébe. Itt nagyon jó húzás volt Meyer részéről, hogy nem a harcoló emberiség szemszögéből ábrázolta a gonosz, megszálló űrlényeket, hanem a lelkek szemszögéből az embereket. Ez a nézőpont tette igazán egyedivé a könyvet a számomra. A kedvenc részeim pedig egyértelműen azok voltak, amikor Vándor más bolygókról beszélt, ahol élt korábban.

A cselekmény egyébként nem egy százcsillagos, eget rengetően nem is izgalmas: egy szép felkaptatás után epizódszerűen hol izgalmasabb, hol kicsit megnyugszunk. Nincs nagy világmegváltás, épp csak feloldódnak a legnyilvánvalóbb konfliktusok (és igen, annak ellenére halál rózsaszín a vég, hogy egy ideig minden jel arra mutatott, hogy nem az lesz… bár én láttam előre), aztán amikor már azt hinnénk, hogy vége, az írónő még kétszer visszatapsolja a bagázst. Nem baj, ez megbocsátható a részéről, mert egyébként olvastatja magát, és nekem akkor is nagyon a fejemben volt, amikor épp nem tartottam a kezemben, az meg jó jel.

Szóval akkor miről is szól a könyv? Hát, Meyer nem tudott teljesen kibújni a bőréből, ebben a regényben is megkapjuk a betevő szerelmi háromszögünket, ami igazából nem is tudjuk, hogy milyen mértani forma, hiszen Mel folyamatos jelenléte is bonyolítja a problémát. Ugyanis Jared és Mel szerelmesek egymásba, következésképp Vanda (Vándor) is beleesik Jaredbe, neki viszont szerelmet vall egy másik férfi, Ian is, akivel kapcsolatban Vanda meg van győződve, hogy igazából csak a testét (azaz Mel testét) szereti, Mel viszont legszívesebben szétverné a fejét, ahányszor csak hozzáér. Hát igen… ezen már bőven lehet 500 oldalon keresztül szenvedni.

A karakterek egyébként jók, amit el is várunk tőlük, hiszen ez a sztori nem annyira az akciókra, inkább a kapcsolatrendszerekre koncentrál. Van pár nagyjából tipikusnak mondható figura, de ők sem fájnak annyira, majdnem mindenki szerethető valamiért, többek jelleme is fejlődik (Ian, Jared, Mel, Kyle). Akiket nagyon nem tudtam megfogni és megérteni, Sharon és Maggie voltak: ők nem változtak, nem fejlődtek, nem voltak se rosszak, se jók, egész végig passzívak maradtak. Ami milliószor idegesítőbb volt Kyle nyílt agressziójánál. Mellesleg nem értettem, hogy hibáztathattak Vandát mindenért…

És ha már itt tartunk: Vanda. A főszereplőt szeretni kell, nem? Hát, eleinte én nagyon odavoltam Vandáért, rettentően élveztem a jellemét. Aztán szép fokozatosan megcsömörlöttem tőle, a végén pedig, amikor végre elhatározta magát a nagy döntés mellett, akkor már visítottam, ahogy Mel visíthatott a kapcsolatuk elején. :D

Ami a fordító meg a szerkesztő sara: volt benne pár nyelvtani hiba, a felkiáltójelek rendszeresen pontok lettek a mondatok végén, központozási hibát is találtam, ráadásul az angol „brother” szó bizonytalan fordítása miatt számomra a könyv végéig nem derült ki, hogy Ian vagy Kyle az idősebb (akadt olyan, hogy Kyle Ian bátyjaként lett megnevezve, de fordítva is).

Összességében véve azért élveztem a könyvet, és ha nem telt volna el 3,5 kötet az ominózus Twilight óta, akkor azt mondanám, hogy megszállta egy ezüstszínű űrlény. :D Így csak azt mondom, hogy fejlődött.

Akartam idézni, de most nincs energiám, úgyhogy talán később.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/9
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/9


Enyhén spoileres infók:

Borítók: Szép és igényes, legelőször ez fogott meg, még a könyvesboltban.

Kedvenc szereplők : (1) Jamie (2) Ian (3) Jeb bácsi (4) Doki (5) Vanda

Kedvenc jelenetek: (1) Jamie elsírja magát Vanda előtt (2) kezdés (3) Ian és Kyle húzzák egymást (4) Vanda meglátja a lelkeket az embergyerekükkel (5) családi boldogság Jamie gyógyulása után

Mélypont: Vanda szenvedése a regény kétharmadától (hogy utálom én a mártíromkodást)

Kedvenc ötlet: az Y-alakú elágazás


2011. augusztus 28., vasárnap

William Golding: A legyek ura


(Könyvkuckó)

Ötödik listás könyv. Már kiolvastam az utolsót is, csak az ajánlókkal vagyok kissé lemaradva. :)

Egyszer volt, hol nem volt, egyszer egy lakatlan trópusi sziget közelében lezuhant egy repülőgép. Az utasok közül csak egy csapat fiatal fiú élte túl, akik közül a nagyobbak szövetkeznek, ugyanis feltett szándékuk életben maradni a kis szigeten, és elérni, hogy kimentsék őket. Vezetőt választanak, döntéseket hoznak, megszervezik az életüket. Eleinte fantasztikusan telik a felnőttek nélküli szabad élet, de hamarosan a csapatban széthúzás támad, a felhőtlen szórakozás vágya szembekerül a megmenekülésre való törekvés siettető szükségével, és a gyerekek apró társadalma szép lassan szilánkjaira hullik…

Az események legnagyobb részét Ralph szemszögéből követhetjük végig, aki a csapat választott vezetője, de mivel külső elbeszélővel van dolgunk, így előfordul más fiú szempontjából leírt esemény is. Ralph mindazonáltal jó választás okos, határozott srác, vetélytársa Jack azonban kicsit olyan, mint az ördög: pont azt ajánlja a kölyköknek, amit szeretnének. Így hát Ralph ésszerűen kialakított, érvekkel alátámasztott életmódja szép lassan követők nélkül marad, működésképtelenné válik.

Már kezdettől érdekesnek tartottam a gyerekek viselkedését, ahogy mindjárt hasonló hierarchia alakult ki a szigeten, mint annak idején az osztályteremben: nagyok, erősek a hangadók, kicsik és mások lenézve, kiközösítve. Ezt tekintve különösen megható volt a Piggy gúnynevű kövér srác és Ralph között kialakuló barátság. Aztán, ahogy az idő előrehaladtával a csapatot egyre nehezebb irányítani, Ralph kétségbeesésében az otthonról kezd álmodozni, és a „gyengék” (Piggy és Simon) azok, akik kitartanak mellette és támogatják. A jellemek jók, kidolgozottak, bár az író némi távolságtartással kezeli őket, de ez nem is baj. El lehet hinni róluk, hogy fiatal srácok, és ezt értékelem.

A másik, ami nagyon szíven ütött, az a stílus. Rendkívül szépek a tájleírások, szinte látom magam előtt a sziget minden egyes kis zugát, a növényeket, a hullámokat. Volt pár jelenet, ami szinte könnyfakasztóan gyönyörűen volt megfogalmazva. Mondjuk angolul kicsit nehéznek találtam egy leírást, azt kétszer is el kellett olvasnom, hogy megértsem, de általában ezzel sem volt gond.

Az utolsó ötven oldal pedig tényleg nagyon kemény, még most is nehéz megemésztenem, ami történt benne, ezért érdemes volt kivárni a kicsit lassabb elejét a könyvnek. Ami ironikus párhuzamként mutatkozott, hogy amíg a könyvet olvastam, mindenféle szörnyűségek voltak a hírekben: emberek nyírták ki a családjukat, lettek öngyilkosak, egy póni halálra harapta a gazdáját, végül a hét koronázásaként Breivik norvégiai mészárlása következett. Hátborzongató…

Golding számomra teljes mértékben bizonyított ezzel a könyvvel, ő az első olyan nobel-díjas szerző, akitől olvastam valamit, és akire teljes nyugalommal azt merem mondani, hogy megérdemelte.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8
Stílus: 10/10*
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/9
Összesen: 10/9

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/9 (Bonyolult barokk körmondatok, magas szókincsigény.)

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Az enyém nagyon szép, tökéletesen átadja a lakatlan sziget békéjét, de semmit nem mutat meg magából a könyvből. Akad, ami inkább arra koncentrál.

Kedvenc szereplők : (1) Piggy (2) Simon (3) Sam és Eric (4) Ralph (5) Jack

Kedvenc jelenetek: (1) Simon holttestét elviszi a tenger (2) befejezés (3) Ralphot majdnem megölik a szikla alatt (4) Piggy lelket önt Ralphba (5) kezdőjelenet

Mélypont: a disznófejes rész, a leírás, amit alig sikerült kibogoznom

Kedvenc ötlet: az ejtőernyő, amit szörnynek láttak