Idézet


2017. február 26., vasárnap

A jövőben is a családja fog megnyomorítani mindenkit


Csodaidők I. – Az ogfák vöröse

(Könyvkuckó)

Ha már lendületbe jöttem, hozom is az első párbajos olvasmányom naplóját. Ez a könyv megint olyan, amivel hosszas közös történetünk van, hiszen már évek óta kerülgetem, konkrétan harmadszor kölcsönöztem ki most a könyvtárból, mire végre sikerült elolvasnom. A környezetemben rengetegen ajánlották, borzasztó népszerű ez a sorozat, és még személyes okom is van az érdeklődésre, hiszen a szerző egy evangélikus lelkésznő, és a könyv elég erősen szól a vallásról, vallásosságról is. Hogy akkor miért végezte egy várólistacsökkentős kihívásban? Talán tartottam tőle, hogy csalódni fogok a sok jó után, amit hallottam, ezért halogattam folyton az olvasását. Szerencsére azonban ez a könyv beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, sőt, annál többet is tett, végre egy olyan kötet volt, amit igazán meghatározó olvasmányélménynek tartok.

A regény tulajdonképpen a Raas család története, amit kétezer évvel napjaink után, a jövőben követünk végig. Bár az emberiség számos bolygót meghódított, az emberek mindennapi élete és problémái elég keveset változtak napjaink óta. A Kaveni közösséghez tartozó, szigorú nagycsaládos rendszerben élő Raasok voltaképpen tisztes hétköznapi emberek, akik akaratukon kívül válnak náluk jóval nagyobb események részeseivé. Az egyik főszereplő, Giin, befolyásos vezető pozícióját arra használja, hogy ellentmondásos ügyekben szólaljon fel, ami miatt rövid időn belül annyira keresztbe tesz a hatalomnak, hogy félre akarják állítani. Unokaöccse, Yaan, nagykorúsága határán a felnőtt identitását keresi, ezt azonban rendkívül megnehezíti zsarnokoskodó természetű apja, és a család szigorú elvárásai. Judy pedig egy intézetben nevelkedő kislány, aki a világon mindennél jobban egy családra válik, de erre a maradék reménye is elszáll, amikor anyja véglegesen lemond róla. Az ő hármasuk elbeszélésében kezd kibontakozni a történet, aminek ez a kötet egyértelműen csak egy bevezetője, ami jóval nagyobb dolgokat készít elő.

Ez egyértelműen és nyilvánvalóan a négy részes sorozatnak csak a bevezető kötete, de olyannyira, hogy alig veszi a fáradságot, hogy történjen is benne valami. Ha lehet valami panaszom a könyvvel kapcsolatban, akkor az ez: kicsit lassú, és összességében eléggé kiszámítható. Nagyjából a regény legelején, már a kiindulási helyzetből meg tudtam mondani majdnem minden csavart, ami a főbb szereplőket érni fogja, és hogy hogyan alakul a sorsuk a kötetben. Ez általában zavarna, de ez esetben túl tudtam tenni magam rajta, mivel számomra az egész regény inkább egy karakterközpontú élmény volt. Az írónő érezhetően több energiát fektetett a szereplők átgondolásába, mint a cselekménybe, és véleményem szerint ez kifizetődött. A regény összes karaktere végtelenül emberi, senki sem tisztán jó vagy rossz, mindenkinek vannak szerethető tulajdonságai és olyan pillanatai, döntései is, amivel az ember nagyon nem ért egyet. Emiatt egyrészt a regény sosem válik prédikációvá, inkább kifejezetten elgondolkodtató, hiszen az ember sok szituációban mélázhat rajta, hogy ő mit tenne. Másrészt mellékhatásként azt vettem észre a regény végére, hogy még egy néhány mondatos mellékszereplő halálától is rendkívül elszomorodtam, annyira invesztált érzelmileg a történet.



Bár előre egyáltalán nem számítottam erre, de Giin volt messze az a főszereplő, aki a leginkább érdekelt, pedig a politikai intrikák nem feltétlen kötnek le. Viszont szerencsére azokról viszonylag kevés szó esett, sokkal inkább az állt a középpontban, hogy itt van egy felnőtt ember, aki egész életében keményen dolgozott és áldozatokat hozott, hogy a munkájában eredményeket érjen el, majd a rendszerrel ellenkező véleménye miatt egy pillanat alatt kirántják alóla a teljes egzisztenciáját, mindent, amiért az elmúlt 30 évben törte magát. Ennek következményeképp újra kell értelmeznie az egész életét, miközben vissza kell költöznie a családjához, és egy igazán megalázó helyzetben találja magát. Giint elsősorban az teszi szimpatikus főszereplővé, hogy ezeket a csapásokat meglepő méltósággal viseli, valamint a törekvő, becsületes természete és az önzetlensége, amivel másokon folyton segíteni próbál. Azt is érdekes olvasni, ahogy kényszerül visszailleszkedni a családjába, akiktől felnőtt élete során függetlenedett, de mindig is rendkívül fontosak maradtak az életében. Meg kell tanulnia, hogy a kompromisszumokra való törekvés nem jelenti azt, hogy kisebb embernek kell tettetnie magát a családja előtt, igenis otthon is fel kell vállalnia a vezetői kvalitásait és a tehetségét, és ezeket a képességeit akkor is érvényesítenie kell, ha a rokonsága kellemetlenkedő része a legrosszabb énjét próbálja kihozni belőle.


Bár elsőre erre nem gondoltam volna, de ahogy előrehaladt a regény, Yaan szála volt az, amit rendszeresen átlapoztam, hogy megnézzem, mi lesz a többiekkel, mielőtt visszatértem volna rá. A regény kezdetén a fiú személyisége alapvetően szimpatikus volt, és a dilemmáját is érdekesnek találtam, de aztán hamar elkezdett olyan döntéseket hozni, amikkel nagyon nem értettem egyet. Míg azt megértem, hogy miért hagyta ott a családját, de utána azt a fortyogó gyűlöletet, amit a családtagjai egy része iránt érzett, valamint a rendszer egészének megdöntésére irányuló vágyait nem nagyon tudtam megemészteni. A hozzáállása sokban mintha Giin tükörképe lenne: míg a nagybátyja látja az értéket a rendszerben, amiben felnőtt, és ezért belülről szeretné a hibáit orvosolni, Yaan vak dühében mindent teljes mértékben elutasít, és arra törekszik, hogy kívülről döntse meg az egészet. Ami szintén egy érthető álláspont, csak azt nem tudom, hogyan bír tükörbe nézni azzal a tudattal, hogy a cselekedetei az ártatlan családtagjai életét fenyegetik. Néha egyszerűen csak szerettem volna felpofozni és az arcába üvölteni, hogy „nőjj már fel és ne legyél egy hisztis kamasz”. Nem igazán tudom elképzelni, hogy mindennek hátat lehet fordítani, és az a benyomásom, hogy Yaan nem is nagyon illeszkedett be a külsős világban, inkább csak kihasználták a tehetségét mások, hogy megszerezzék, amit akarnak, és közben teletömték a fejét hülyeséggel. Egyértelműen egy „tékozló fiú hazatér” szálnak örülnék a legjobban az ő esetében, remélem ez meg is valósul valamilyen formában a későbbi kötetekben, és nem rombolja teljesen tönkre mindenkinek az életét előtte.

Judy pedig egy nagy gombóc szerethetőség már a legelejétől, ahogy az őt ért nehézségek ellenére egy tizenkét évestől kitelő maximális mennyiségű gyermeki ártatlansággal, de éles ítélőképességgel szemléli a világot, és egyszerűen nem tehettem róla, az első pillanattól fogva szurkoltam neki, hogy jó helyre kerüljön és rendeződjön az élete. Ő pedig sok tekintetben Yaan ellenpontjának tűnik a regényben: megtapasztalva a külsős és a kaveni intézetek világát is, aztán végül családra lelve, maximálisan értékelni tudja a kaveni életforma pozitívumait. Mivel a külsős világnak ő leginkább csak az árnyoldalát látta, a szemében még inkább felértékelődik a kaveni társadalom gondoskodó, szociálisan érzékeny felépítése, és a nagycsaládos struktúra. Giinnel imádtam az interakcióikat a regényben: annyira szívmelengető volt nézni, ahogy a körülmények ellenére lassan összecsiszolódnak, és mindkét intelligens, nagyon zárkózott ember kivirágzik attól, hogy próbál nyitni a másik felé.
A másik dolog, ami abszolút lenyűgözött a regényben, az a kitalált világ, és annak a bemutatása volt. Az írónő hátteréből meg az eddig elmondottakból már lejöhet mindenkinek, hogy bizony ez a regény elég súlyos vallási témákkal gurigázik, de mindeközben felépít egy színes, nagy méretű és érdekes science fiction világot, aminek minden kis szeglete izgalmas volt, a közlekedéstől kezdve a szabadidős tevékenységeken át a közigazgatásig (!). Egyszerűen mindent olyan lenyűgözőnek találtam, hogy alig tudtam betelni vele, különösen a kaveni kultúrát, ami nagyon hasonlít ma is létező vallási szekták működéséhez, amik alapvetően elutasítják a technológiai fejlődést, de az írónő fel tudta úgy építeni, hogy egy science fiction világban is logikusan tud működni ez a közösség, és érthető, hogy miért maradt fent ebben a formában. A legjobb az egészben pedig szerintem az, hogy a bevezetés ebbe a világba olyan természetes módon történik: nem magyarázgat hosszadalmasan szinte semmit a regény, mivel a szereplői számára ezek természetesek. Ehelyett velük együtt mozogva egy lassabb tanulási folyamaton keresztül ismerjük meg a világot.

És persze az üzenetek és témák is nagyon érdekesek. A kaveniekkel szemben kialakult gyűlöletet például nehéz nem párhuzamba hozni a zsidóellenességgel, ami ráütötte a bélyegét a huszadik századra. De persze a lehetséges értelmezések köre nem feltétlen áll meg itt: ugyanúgy láthatjuk a szereplőkkel történtekben az egyén különböző kihívásait, amit a hite kapcsán él meg, és tényleg semmi sincs senkinek a szájába rágva, és nincsenek egyértelmű válaszok. Ha amúgy nem érdekel a vallás, ez a könyv akkor is egy érdekes és élvezetes olvasmány, bár tény, hogy nekem azért ez nagy vonzerő volt benne.

A hosszadalmas és nem teljesen összefüggő rajongói ömlengésből már lehet sejteni: engem abszolút lenyűgözött ez a regény, és már alig várom, hogy olvassam a folytatást. Örülök, hogy ezzel kezdtem a párbajt, mert kedvet csinált a többi listás regény elolvasásához.


10/10*** pont

2017. január 12., csütörtök

Hová tűntem + 2015-ös évösszefoglaló II. - Könyves kiadás

Az új évben többek között az az új elhatározás is dobogtatja a szívemet, hogy felélesztem gyakorlatilag halott állapotából a blogomat.

De hová is tűntem a virtuális térből 2016-ban? Gondolkodva azon, hogy miért is nem volt kapacitásom a blogra, rá kellett jönnöm, hogy a válasz az egyszerű kérdés mögött elég összetett. Legnagyobb részben mondjuk az fedi le, hogy még 2015 végén egy másik kutatócsoportba kerültem, ahol jóval többet dolgozom, mint az előző helyen. Mellette még ott van az egyetem is, illetve a különböző szabadidős tevékenységek terén egyre inkább érzem, hogy túlvállaltam magam, szóval az otthon töltött szabadidőm az év jelentős részében szinte 0-ra zsugorodott (értsd: volt olyan időszak, hogy hetekig csak aludni vagy tanulni jártam haza). Emellé társultak még bizonyos személyes nehézségek is, amik nem segítettek, hogy kibogozzam az életemet, meg valami embernek jobban való időbeosztást alakítsak ki.

Mondjuk az a csoda, hogy ezt a káoszt az olvasási szokásaim szinte alig sínylették meg. Jelentem: azért a könyvekre még mindig jut időm. Viszont utólag észrevettem, hogy milyen kevés igazán meghatározó olvasmányélményem volt a 2016-os évben, és amikor végre olvastam egy olyan könyvet, amitől feszített a vágy, hogy beszéljek róla, rá kellett ébrednem, hogy a visszatérésemet valószínűleg ez is késleltette. A legtöbb könyv, amit tavaly olvastam, teljesen középszerű volt, se nagyon jó, se nagyon rossz, vagyis pont olyan, amiről az embernek az égvilágon semmi kedve írni, még egy molyos értékelést is alig köhög ki magából, nem hogy egy értelmes blogbejegyzést.

De most, hogy ezen az egész mizérián (remélhetőleg) túllendülök, először egy régi tartozásomat törlesztem. Ez a bejegyzés gyakorlatilag tavaly február óta pihen a gépemen szinte érintetlenül, csak arra várt, hogy még pár statisztikát befejezzek benne(… nem fogom, nyilván). Változatlan formában rakom most fel, még képeket se rakok bele, mert gyors sikerélményre vágyom. :D

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

2015-ben a reményteljes kezdést több kisebb olvasásszegény időszak (feburár-március, illetve június) és egy hosszadalmas olvasói válság (augusztus vége-december) követett, így összességében nem sikerült felülmúlnom a 2014-es teljesítményt, csak 54 könyvet olvastam el, ezek között összesen 1 képregény, 1 verseskötet, néhány kisregény és meseregény található. Összesen ez 16 734 oldalt jelentett, ez is kicsivel kevesebb, mint tavaly. Így átlagosan hetente körülbelül egy könyvet vagy 322 oldalt olvastam el. 2015-ben gyalázatos módon 11 olvasásom maradt függőben, plusz nem sokat fejeztem be a régebbi félbemaradt olvasásaimból sem.

Beszerzési forrásaimat tekintve 14 könyv (25%) került hozzám könyvtárból, ez kicsit több, mint 2014-ben, hatot kaptam kölcsön utazókönyvként vagy barátoktól (11%) – ez viszont kicsivel kevesebb, mint volt. A könyveim nagy része még mindig saját/családi tulajdon, összesen 34 (63%) könyvhöz jutottam ilyen módon hozzá. Az olvasott könyveim közül 13 (24%) e-könyv volt, javult picit az arány 2014-hez képest. Egy darab könyvet fogadtam be hangoskönyvként, látszik, hogy hanyagoltam picit a futást. Kipróbáltam egy egészen újfajta olvasásélményt is: a közös felolvasást, az Olvasás Éjszakája keretében egy éjszaka alatt közösen olvastunk el egy könyvet. Az olvasott kötetek közül 10 (18,5%) volt angol nyelvű. A 2015-ben általam olvasott könyvek közül 25 (46%) büszkélkedhet női szerzővel, ez egy picivel több, mint 2014-ben.


A blogra 36 bejegyzés került fel 2015-ben, ezzel alulteljesítettem 2014-hez képest (meg az elvárásaimhoz képest is). A legnépszerűbb tavalyi bejegyzés a TOP 10 könyvadaptáció, amit várok 2015-ben poszt volt, az örök ranglistán a 9. helyre kúszott fel látogatottságban, ennek fejben már készül az idei változata is. :D Igen szépen feljött a 2014-es Papírvárosok könyvajánlóm is, a film miatt sokan keresték ezt a tartalmat, úgy tűnik, most már ez a 3. legnépszerűbb bejegyzésem. Nézegettem nektek egész évben hűségesen a keresőszavakat is, a legviccesebb és meglepően gyakran keresett kifejezés számomra az „Ansel Elgort lába” volt, ami ugyan már 2014-ben is hódított, de tavaly is töretlen volt a népszerűsége, mostanra már 56 kereséssel a 6. leggyakrabban keresett kifejezés a blogomon.


A blog fejlesztésében nagy előrelépés volt, hogy tavasszal új designt kapott, amit még mindig nagyon szeretek. Ígértem szerkezeti átrendezést, átláthatóbbá tételt is, ez még várat magára a sok tartalom meg a mérhetetlen lustaságom miatt.

2015-ben nem írtam recenziót, mondjuk nem is kerestem a lehetőséget, de annyira nem is hiányzik.

2016-ben újra cél a legalább 60 könyv elolvasása, a több nem-angol anyanyelvű külföldi szerző megismerése, lehetőleg olyan regényeken keresztül, amik ritkábban bemutatott kultúrákat ábrázolnak, illetve havonta egy félretett könyv befejezése, vagy amelyik hónapban ez nem jön össze, abban kiválasztok egy könyvet, amit félbehagyott olvasásnak fogok jelölni.





És akkor jöjjön a legizgalmasabb rész: a 2015-ös toplistás és díjas könyvek!

TOP 10 legjobb könyv

A tavaly bevezetett szokás szerint pár extra könyvvel:

Honorable Mentions:
Siobhan Dowd - Éles és gyors sikoly
Ez az ifjúsági regény nagyon különleges élményt nyújtott a számomra, főleg azért, mert úgy éreztem, végre találtam egy könyvet, ami úgy tudott beszélni a hitről, hogy az engem is megérintett. Nem volt szirupos, igenis megmutatta a vallásos identitás nehézségeit is, szerettem, hogy olyan sötét, komor és atmoszférikus volt, de közben valahogy mégis sikerült reménytelinek és szépnek maradnia.
Scott Westerfeld – Behemót
Nahát, ez a könyv a sorozat első részéhez hasonlóan felhőtlen szórakozást nyújtott addig, amíg olvastam, egy igazán egyedi világot mutat be, rendkívül szerethető karakterekkel, akiket nehéz elfelejteni. Ráadásul dübörög benne a feminizmus is, amit valami borzasztó szerethető egyveleget alkot a vázolt világgal. Olyan jó elmerülni ezekben a könyvekben, remélem, a harmadik is hasonló élmény lesz.
Andrzej Sapkowski: Vaják I. – Az utolsó kívánság
Tavaly meghirdetett programom volt, hogy megpróbálok visszaszokni a high fantasyre, és ez volt az egyik jól sikerült kísérletem. Szerettem mindent ebben a laza narratív keretbe ágyazott novellafüzérben, főleg a főszereplőt, Geraltot, aki első ránézésre ilyen tipikus high fantasy keménycsávó karakter, de aztán elég gyorsan kiderül, hogy nem, ennél sokkal több: egy komplex és érdekes személyiség, aki nem ész nélkül dúlja végig a szörnyeket, hanem minden helyzetben törekszik a legokosabb, mindenki számára jó kompromisszumra, ami, mit ne mondjak, nem teszi népszerűvé. Szívembe zártam a világot is, illetve tetszettek a klasszikus tündérmesék hivatkozásai, mindenképp folytatni fogom a sorozatot.
Andy Weir - A marsi
Ebben a könyvben tulajdonképpen az a legjobb, hogy olyan önazonos. Nem akar nagyot faktítani sci-fi terén, nem bombázza a gyenge lelkem szingularitással meg poszthumanizmussal, a technológia már kb. ma is létező, de a karakterek sincsenek túlsallangozva. Fantasztikus humor garantálja a kikapcsolódást, és némi Robinson-párhuzam mozgatja néha az agyat.
George Orwell - Állatfarm
Az 1984 egy nagyon súlyos könyvként maradt meg az emlékezetemben, de ez se kevésbé emlékezetes, csak be van csomagolva a társadalomkritika cuki (aztán annyira nem cuki) állatokba és humorba. Így azért könnyebben fogyasztható valamennyire, és némely része elég általános érvényű sajnos.

Lionel Shriver - Beszélnünk kell Kevinről
Ez a könyv épp csak lecsúszott az első 10-ről, tipródtam is rajta rendesen. Végül, az az igazság, azért hagytam le, mert az első harmadán annyira szenvedtem a könyvnek, hogy majdnem abbahagytam. Kisebbfajta csoda, hogy ezek után a vége eksztázis lett és összességében mégis beleszerettem a könyvbe.

Mint érezhető talán, az előző könyveket is nagyon-nagyon szerettem, nem is igazán tudok rosszat mondani róluk. Ami a TOP10-et kiemeli még hozzájuk képest is, az talán az, amennyire meg tudtam figyelni, hogy valamilyen szempontból ezeknek a köteteknek sikerült meglepnie.

10. Matthew Quick - Napos oldal
Ennek a könyvnek a Jennifer Lawrence-nek Oscart hozó film árnyékából kellett kinőnie számomra, na mondjuk volt tere, mert azért én nem voltam 100%-ig elájulva a filmtől. Viszont a regénytől igen, sokkal mélyebben és komplexebben mutatta be a főhős mentális problémáit, valamint családi viszonyait, miközben tele volt keserédes bájjal, szerethetőséggel és humorral.

9. Jojo Moyes - Mielőtt megismertelek
Ezt a könyvet szerintem kb. évekig nem voltam hajlandó elolvasni azért, mert dugig voltam előítéletekkel iránta, elkönyveltem magamban, hogy ezt biztos csak egy ilyen felszínes romantikus regényecske, aztán koppantam egy nagyot, amikor végül elkezdtem olvasni a könyvet. Mert persze van szerelmi szál, meg elég sok humor is, de ez attól még alapvetően egy elég komoly történet, ami megfelelő mélységben foglalkozik a mozgássérültek mindennapi nehézségeivel és az eutanáziával is.

8. Marie Lu - Prodigy – Született tehetség
Ez volt az a sorozatfolytatás, ami a legnagyobbat tudott nekem javítani az első kötethez képest. Persze azt se utáltam, de nem igazán vett meg magának a románc, úgy éreztem, túl instant alakult, és mivel az adta a történet fő érzelmi gerincét, az egész valahogy sántikált nekem. De ez a kötet nagyon jól elmélyítette, komplexszé és érdekessé tette a két főszereplő kapcsolatát, miközben a világfelépítés terén hozzám vágott információk is abszolút lenyűgözőek voltak, tetszik, hogy nagyobb a térléptéke, mint az átlagos disztópiáknak és már a második részben ki meri mondani, hogy NINCS tökéletes társadalmi rendszer. Ráadásul ebben a könyvben olvastam az egyik számomra legmaradandóbb nyomot hagyó jelentet, ami érzelmileg felért egy gyomron rúgással.

7. Marissa Meyer – Cress
Ez a sorozat leginkább azzal tudott meglepni tavaly is, hogy milyen szívós kitartással bír stabilan jó lenni, sőt, kötetről kötetre fokozatosan emeli a színvonalat. Ebben a részben Cress személyében egy újabb imádnivaló főhőst köszönthetett Cinder világmegváltó kis csapata, miközben az eddigi tagok is egyre jobban a szívemhez nőttek, a humor király volt, az akció király volt, minden nagyon király volt, szeretem ezt a sorozatot.

6. Grecsó Krisztián - Mellettem elférsz
Bár kóstolgatom a kortárs szépirodalmat, nem nagyon találtam olyan művet belőle, ami igazán megfogott volna, egészen eddig a kötetig. Szerettem, ahogy mesélt, a családi történeteket, amikkel olyan könnyű volt párhuzamba állítani a saját családom történetét, és végül is a főhős énkeresését is, bár azt azért kevésbé. Azt meg főleg szerettem, hogy milyen sok gondolatot ébresztett bennem saját magammal kapcsolatban.

5. Silvana de Mari - Az utolsó tünde
Vicces vagy sem, de ez a middle-grade korosztályos meseregény lett a 2015-ös év high fantasy kampányának abszolút győztese. Igazából tökéletes felnőtteknek (is) való mese: egy végtelenül komplex és érdekes világ, kellő mértékig kidolgozott társadalmi problémákkal, egy maroknyi szerethető karakterrel, rengeteg érdekes ötlettel, és egy kellemesen izgalmas cselekménnyel. Gyerek fejjel biztos nem láttam volna ilyen mélyen bele a drámába és a könyv bölcsességébe, de így felnőtt fejjel is találtam benne bőséggel felfedeznivalót.

4. Lisa Genova - Megmaradt Alice-nek
Ehhez a regényhez kötöm a kilábalásomat az olvasási válságból, mivel a nehéz témája ellenére – egy ambíciózus nyelvészprofesszor hanyatlását mutatja be a könyv korai Alzheimer-kór következtében – meglepően gördülékeny és megragadó olvasmánnyá vált számomra. Nem csak a kognitív képességek elvesztésének általános tragédiája hatott fejbekólintóan, de az értelmiségi-tudóslét kapcsán megfogalmazott gondolatai is megérintettek. Bár ritkán sírok könyvön, de azt túlzás nélkül állíthatom, hogy Alice konferenciabeszédét olvasva igen komolyan eltörött a mécses.

3. Karen Thompson Walker - Csodák kora
Ez a könyv is ékes példája annak, hogy nem kell nagyon nagyra törni, hogy valami jó legyen. Bár a (poszt)apokaliptikus műfaj általában (főleg filmekben mondjuk) elég nagy volumenű történeteket dolgoz fel, ez a regény egy teljesen más megközelítési módot választ. Egy kislány szemszögén keresztül mesél el egy lassú változásokkal járó katasztrófát úgy, hogy nyilván a főszereplő figyelmének középpontjában az ő kis hétköznapi élete áll. Nekem nagyon szimpatikus volt, amit Walker kihozott ebből az egészből, maximálisan át tudtam élni a könyv szomorkás, mégis naiv hangulatát, és maradandó élmény is marad szerintem.

2. Neil Gaiman - Óceán az út végén
Ezt a könyvet még az egyetemi olvasókörre is beajánlottam, és szerencsére ott is megállta a helyét, a vájtfogú szépirodalom-szeretők is találtak benne valamit maguknak. Amellett, hogy minden benne van, amitől Gaiman jó, még sikerült ebben a könyvben becsempésznie egy extra jelentésréteget, ami baromi érdekessé és elgondolkodtatóvá teszi.

1. Jonathan Safran Foer - Rém hangosan és irtó közel
Nem tudom, pontosan miért, de ez a regény azóta, hogy augusztusban elolvastam, megingathatatlanul foglalta el a helyét a lista ezen pontján. Annyira fantasztikus a regény felépítése, ahogy érdekes vizuális megoldásokon és történeti párhuzamokon keresztül összeszövődik a két fő szál, Oskar és a nagyszülei története, és végül az egész egy ilyen nagy színes szőttes lesz, ami feledhetetlen módon mesél emberi sorsokról és a történelem tragédiáiról.

TOP5 legszebb borító:
1. Imaginary Girls
2. Nap nap után
3. Csodák kora
4. Cress
5. A marsi


TOP 3 legrosszabb könyv

2015 is egy egészen jó évnek bizonyult, nem volt túl sok könyv, amit ne kedveltem volna, viszont akadt pár versenyző akik kicsapták a biztosítékot, leginkább ők:

3. Kemény Zsófi - Nyílt láng használata
Szerintem ezt a kötetet hibás módon hívta életre az a vágy, hogy most már Zsófinak is –aki amúgy egészen potens slam poetryben és még talán arra is hajlok, hogy a YA regényét elolvassam – legyen egy. A versek jó kétharmada egyszerűen nem elég kiforrott még, érdemes lett volna pár évre eltenni őket a fiókba, vagy akár örökre is, ha nem akarnak javulni. Egyértelműen korai volt még ez a debütálás, és bár Zsófi emberként szimpatikus, költőként remélem, hogy még fog fejlődni.

2. Markus Zusak - A könyvtolvaj
Na jó, tudom, hogy ez a véleményem megosztó, mert sok, még amúgy olvasott ismerősöm szereti ezt a könyvet, de szerintem elborzasztóan, hányingert keltően hatásvadász és GICCSES. Aha, azt hinnéd, a Holokausztról nem lehet giccsesen írni, de ez a könyv úszik a felületes, már-már coelhói mélységeket karcoló életbölcsességekben meg a rózsaszín nyálban. Mert valahogy egyszerre próbál hajjdenagyon irodalmi is lenni meg azért egy cuki regény is egy kislányról meg azért néha, amikor eszébe jut, holokausztregény is, de csak próbál mindent, és többnyire kizárólag az izzadságszagot éreztem. Semmi igazi mélység nincs benne, ami méltatlan az ábrázolni kívánt hihetetlen tragédiákhoz.

1. Sarah J. Maas – Üvegtrón
Ez a könyv, hát ez a könyv, már gondolom érződött, hogy az előzőt is utáltam, de ez iránt meg egyenesen kénköves gyűlöletet érzek. Minden borzasztó YA és high fantasy-sablon benne van amit valaha utáltam, de nem dobja fel semmi egyedi ötlettel vagy gondolattal, élvezhető cselekménnyel, vagy akár háromnál több érdekes karakterrel. Nem, ő nem adja meg neked azt a kegyelmet, hogy a pofátlan fanserviceon kívül bármi módon is jó próbáljon meg lenni. És még ha el is nézném, hogy milyen irgalmatlanul rossz ez a könyv, azt akkor is nehezen tudnám megemészteni, hogy mindezt a vérfagylaló minőségtelenséget még 600 oldalon keresztül is műveli.


Egyéb díjak:

Legnagyobb pozitív csalódás: Prodigy. Bár elvoltam ez első kötettel is, nem számítottam rá, hogy a sorozat második részétől abszolút, feltétel nélkül és minden szempontból el fogom dobni az agyam.

Legnagyobb csalódás: Smaragdzöld. Ahhoz képest, hogy a sorozat korábbi részeit kedveltem, ez valami eszméletlenül felhúzott, ilyen rossz sorozat befejezést én még sosem olvastam.

Az év kedvenc komoly témája: mentális betegségek – azt hiszem, két éve is ez volt, de ez még mindig egy olyan téma, amivel nem tudok betelni. Legyen szó depresszióról, pszichopataságról, vagy korai demenciáról, egyszerűen lenyűgöz minden olyan kórság bemutatása, ami az emberi elmébe piszkál bele.

Az év kedvenc műfaja: High fantasy. Mint már említettem többször is, az év egyik célkitűzése volt, hogy több év hanyagolás után ez a műfaj is újra rendszeresen megjelenjen az olvasmányaim között. Bár vegyes eredményeket hozott az energiabefektetésem, összességében azért szerintem sikeresnek nevezhetem az akciót, találtam két sorozatot is, amiket biztosan nagy élvezettel fogok továbbolvasni.

Az év legjobb sorozata: Még mindig a The Lunar Chronicles. Menthetetlen vagyok, sajnálom. Ebben az évben két kötetet is letudtam, a harmadik részt, a Cresst, illetve a prequel regényt, a Fairestet.

Kedvenc női főszereplő: Hát, akárhogy is forgatom, a legemlékezetesebb nő, akinek a karaktere egyedül kitöltött egy egész regényt, az Alice volt a Megmaradt Alice-nek főhősnője. Egy független értelmiségi nő, aki Alzheimer-kór miatt elveszíti önmagát pont olyan fájdalmas narrátor, mint amit gondolhatsz elsőre, ugyanakkor végig nagyon pozitív maradt és törekedett az életét mindig a lehető legjobban élni. A dobogó második fokára Cress léphet fel, a The Lunar Chroniclesből, mert… annyira cuki és szerethető és bátor és álmodozó és jaj, imádtam a kis lelkét. Harmadik helyre pottyantanám Macet (Az Archívum), mert ő végre egy olyan YA főhős, aki tényleg kemény, nem csak állítja magáról.

Legrosszabb női főhős: Hmhm… már épp elkezdtem gondolkodni, hogy Tesst (Amíg élek) vagy Chloét (Imaginary Girls) utáltam-e jobban, mert mindkét regényt nagyrészt a főhős értékelhetetlen viselkedése rontotta el számomra, DE kis híján figyelmen kívül hagytam a nyilvánvalót. CELEANA SARDOTHIEN (Üvegtrón) olyan tipikus, nyafka YA-főhős, hogy az irritálóságáról ódákat tudnék zengeni, de az még külön hab a tortán, hogy közben megpróbálja lépten-nyomon lenyomni a torkomon, mekkora fasza, veszélyes bérgyilkos ő.

Kedvenc férfi főszereplő: Erős volt itt is a mezőny, és végül itt is egy tudós kerekedett felül a többi versenyzőn. Mark Watneyt választottam, mert hihetetlenül bírtam az elvetemült humorát, a pozitív hozzáállását a nehézségekhez és a találékonyságát. Második helyen Pat áll a Napos oldalból, aki szintén egy nagyon pozitív figura, tetszett az elszántsága, ahogy mindig felül akart kerekedni magán. Harmadik helyre Geralt került A vaják sorozatból, őt a műfaj főszereplőitől szokatlan megfontoltság és erkölcsi tartás tette számomra emlékezetessé.

Legrosszabb férfi főhős: Igazából olyan különösképpen egy férfi főszereplőt se gyűlöltem mint ahogy a lány mezőnyből többet is, így végül Greget választottam a Me and Earl and The Dying Girlből, mert tudom, hogy az egész regénynek az ő karaktere lenne a lényege, de engem idegesített inkább, mint szórakoztatott, rettenetesen infantilisnek és önzőnek találtam.

Kedvenc női mellékszereplő: Evanelle Franklin A csodálatos Waverley-kertből. Bírtam ezt a fantasztikusan excentrikus, mégis nagyon bölcs öreglányt.

Kedvenc férfi mellékszereplő: Amos Kane a Kane Chroniclesből. Ugyan Riordannek (meg azért valljuk be, sok másik ifjúsági írónak is) szokása sarokba állítani a felnőttkaraktereket, hogy a kölkedvények nyugodtan garázdálkodhassanak, de ő egy kivételesen érdekes és kidolgozott figura volt a regényben, remélem, a továbbiakban is az marad.

Az év legelvetemültebb gonosza: Kevin a Beszélnünk kell Kevinről címszereplője. Némileg mondjuk nem érzem helytállónak a „gonosz” kitételt, de tény, hogy a srác pszichopata, és már totyogós csecsemőnek is olyan, mint az Antikrisztuska, és akkor már tudod, hogy baj lesz, de még 400 oldalon és 10enpár éven át össze vagy zárva vele. Az, hogy ezzel együtt mégis vannak valamiféle érzelmei az anyja iránt, egyszerre szomorú és hátborzongató.


Az év kedvenc párosa:

1. Cress/Thorne (Cress): Kész, végem, ez volt az a páros, akiket még azelőtt shipeltem, hogy mindkét karaktert megismertük volna, és a saját regényükben pont jól volt kibontva a történetük, aranyos volt, ahogy kezdték szépen lassan megismerni egymást, lebontani a falakat, de még csak ártatlan, bimbódzó románcnak lehettünk szemtanúi.
2. Lou/Will (Mielőtt megismertelek): Nyilván, ha már ez elsősorban egy romantikus regényként van számon tartva, illik, hogy a középpontjában álló páros jó legyen. De Lou és Will nem csak hogy külön-külön is teljes egészet alkotó, szerethető karakterek voltak, együtt is egy nagyon szép példáját adták az önzetlen szeretetnek.
3. Benedek/Sanyi (Mellettem elférsz): Álljon ez a páros itt történelmi bizonyságul az első esetre, hogy egy meleg párosnak szurkoltam regényben.

(Mondjuk ezek közül mindegyik canon volt… nagyon kis konformista vagyok.)

Az év kedvenc nem-emberi szereplője: Na jó, itt picit csalok, mert azért humanoid lesz… bár a tavalyi választásom is az volt, na mindegy. Szóval Yorsh-ot választom, Az utolsó tünde főszereplőjét. Szerettem, hogy a könyv elején még kisgyerek, ezzel pedig egy olyan oldalát mutatta meg ennek a fantasyben már szinte lerágott csontnak számító fajnak, ami teljesen új volt, hiszen általában méltóságteljesnek és magasztosnak ábrázolják őket. Kamaszként sem keltett azonban csalódást: olyan szeretnivaló volt a jóságával, és azzal, hogy egy olyan világon is segíteni akar, ami egyáltalán nem fogadja be őt, sőt, tűzzel-vassal üldözi.

Az év kedvenc humoros könyve:  A marsi maradt meg leginkább olyan regényként, amit a humora miatt (is) szerettem.

Az év legjobb írója:  Grecsó Krisztián marad meg emlékezetes szereplőjének a 2015-ös évemnek, mivel elég széles spektrumban sikerült magam beleártani a munkásságába, ráadásul kétszer találkoztunk személyesen is.


Az év legrosszabb írója: Markus Zusak. A könyvtolvajért megérdemelne egy külön bugyrot a pokolban ami azoknak az íróknak van fenntartva, akik valamilyen fontos témáról nem kellő komolysággal írnak.

2016. szeptember 27., kedd

Anya után szabadon


Finy Petra - Madárasszony

(Könyvkuckó)

A következő párbajos olvasmányom egy régi születésnapi ajándék, ami jó szokásom szerint évekig porosodott a polcon. A barátnőm a borítóra figyelt fel, ami, szó se róla, tényleg gyönyörű, meg a témája is szimpatikus volt neki, ezért vette meg nekem. Én persze első lendületből felsiettem a molyra… és mindjárt szembetaláltam magam egy nem túl hízelgő százalékos értékeléssel, és még kevésbé hízelgő kritikákkal, amiktől inamba szállt a bátorságom. De aztán mégiscsak nekiálltam, a végeredmény pedig nekem összességében pozitív volt, habár a könyv azért korántsem hibátlan.

Linger Lea felkavaró emlékeket őriz az anyjáról: a nőt súlyos depressziója rendszeresen olyan tettekre sarkallta, amik mélyen beleégtek az emlékezetébe, míg aztán végül az egyik öngyilkossági kísérlete sikerrel nem járt. Lea a harmincas évei táján idézi fel magában az emlékeket, majd sorra járja anyja megmaradt rokonait és barátait, hogy az ő visszaemlékezéseik segítségével kitöltse a titokzatos nő után maradt hézagokat, és közben összerakja a saját kisiklott életét is.

Kezdjük talán először a jóval, mert én is így haladtam előre a könyvben: eleinte inkább a pozitívumokat érzékeltem, a negatívumokat csak jóval később. Azonnal megfogott a főhős problémája, viszonya az anyjával, olyasmi volt, amihez könnyen tudtam kapcsolódni. Nem igazán értek egyet azokkal a hangokkal, akik azt kifogásolták a regényben, hogy hibásan ábrázolja a mentális betegségeket, vagy olyan viselkedést fogad el normálisnak, aminek nem kéne annak lennie. Én ezt egyáltalán nem éreztem igaznak, jó, nyilván néhol fel voltak nagyítva a történetek, de én ezt nem éreztem akkora problémának. Azért minden történetben, karakterben voltak olyan elemek, amik ismerősek lehettek mindenkinek az életéből, én összességében nem gondolom, hogy olyan rettenetesen elrugaszkodott lett volna a valóságtól az ábrázolt események nagy része.

Amit még szerettem, az a szereplők viszonyulása a természethez, és úgy általában az a kicsit varázslatos hangulat, ami az egész regényt áthatotta. Néha odáig is elment, hogy szinte ilyen mágikus realizmusos próbált meg lenni, de többnyire inkább tényleg csak a természet kapcsán fejezte ki azt a csodaérzést, ami szerintem sok fogékony embert el tud kapni néha, amikor megfelelően messzire kerül a világ zajától. Engem sok dologban a regény a falun töltött gyerekkoromra emlékeztetett, ráadásul egy ideig madarászgattam is, így valószínűleg a nosztalgiafaktor is segített, hogy jól beleandalodjak ebbe az álomvilágba. Még az se zavart biológus létemre, hogy a természetábrázolós jelenetek is azért elég valóságtól elrugaszkodottak tudtak lenni néha, sőt, talán ez még hozzá is adott a hangulathoz. Szerettem, hogy olyan rövidek voltak a fejezetek, ez még gyorsabban olvashatóvá tette az egész regényt.

Hosszú távon azonban sajnos jobban kikönyököltek a regény hibái is (nem lehet minden tökéletes, cöcö), azért az érezhető, hogy talán Petra még nem annyira állt készen a váltásra a felnőtt széppróza felé. A stílusa hosszú távon elég monotonná válik, rendszeresen térnek vissza ugyanazok a szófordulatok. Ez még kevésbé lett volna gond, de amivel teljesen az agyamra ment, az az volt, hogy látszólag eljutott addig a gondolatig, hogy a nyelvi egyénítés fontos, de nem igazán sikerült azt megtanulni, hogy hogyan is kéne jól csinálni. Így aztán nagyon túltolta, hiszen úgy döntött, hogy minden szereplőjének kijelöl egy jól meghatározott domináns érdeklődési kört és úgy beszélteti őket, hogy minden egyes szófordulatukban agresszívan érvényesüljön ez az érdeklődési kör. Most azt hiszitek, hogy viccelek, de NEM. Keresnék megfelelő idézetet, de nem találok. Mondjuk bevezetőnek a nyomorba, képzeljétek el, hogy két ember beszélget arról, hogy tudom is én, az egyik anyja régen megcsalta az apját a másik férfivel, és közben az egyik beszélgetőpartner csak kutyákban, a másik meg csak pillangókban tudja kifejezni magát. Mert hogy egy idő után már eltávolodunk a természeti érdeklődésű körű emberektől, és lesz olyan, akinek minden báb, minden színház, zene, gomba vagy kutyatenyésztés. Ez pont olyan rossz, amilyennek hangzik, a párbeszédek felettébb életszerűtlenek a legtöbb karakter között úgy a regény kétharmadától.

És a másik, ami borzasztóan piszkálja a csőröm (éljen a szándékolatlan madaras szófordulat), az a befejezés. Egy idő után a történet egyre inkább elfordul anya és lánya kapcsolatáról, és kicsit nagyobb fókuszt kap az, hogy a főhős elégedetlen az aktuális pasijával, végre kidobja, majd rátalál az igazira. És nekem ezt valahogy nem veszi be a gyomrom. Persze ott volt az anya történetének lezárása is, de mintegy csak mellékesen, mintha igazából attól ütődtek volna a dolgok helyre, hogy Lea végre a megfelelő pasival feküdt össze, ami nagyon NEM OKÉ.

Összességében ezek a negatívumok nem kaszálták el teljesen a kezdeti jó érzést, de azért örültem volna, ha végig ugyanazon a lelkesedési szinten tud tartani engem a könyv.


10/8 pont

2016. szeptember 25., vasárnap

A Morlevant-ok vagy a halál!

Marie-Aude Murail – Oh, boy!

(Könyvkuckó)

Bár szinte teljesen reménytelen a dolog, mert ennyire még sosem voltam elmaradva a bejegyzésekkel, teszek rá egy kísérletet, hogy a hónap végégig még befejezzem az idei Párbajt. Sajnos a legtöbb könyvet már viszonylag régen olvastam (ezt még márciusban), így nem lesz könnyű dolgom.

A könyv a Morlevant testvérek története, akik közvetlenül édesanyjuk halála után fogadalmat tesznek, hogy semmi sem választhatja szét őket. Nemes gondolat, azonban nehezen megvalósítható, ha állami gyámság alá kerülnek. Mivel nem nagyon bírják az életet a gyermekotthonban, a testvéreknek gyorsan valami megoldást kell találniuk, és abba kapaszkodnak, hogy talán az apjuk előző házasságából maradt, sokkal idősebb féltestvéreik valamelyike hajlandó őket együtt örökbe fogadni. A frissen megtalált rokonság azonban nincs elragadtatva a gondolattól, ráadásul ki nem állhatják egymást.

Ami leginkább megragadott ebből a regényből, az az érdekes tonális disszonancia, amit végig sikerült fenntartania. A könyv többnyire a szokásos middle grade regények vicces, könnyed, humoros hangulatával operált. Azonban már az első oldalak elején le lehetett szűrni, hogy nem lesz itt minden móka és kacagás: ha nem lenne elég, hogy frissen elárvult gyerekek a főszereplők, ráadásul tökéletesen tisztában vannak vele, hogy egyetlen szülőjük öngyilkos lett, mert depressziós volt, és nem tudott róluk gondoskodni. Ha ez nem facsarja ki az olvasót érzelmileg az első oldalakon (!), akkor a következő 120 bőven tartalmaz hasonló fordulatokat. Ettől a könyv alapvetően még mindig CUKI, de bőven vannak benne jóval felnőttesebb és elgondolkodtatóbb pillanatok, mint azt esetleg előzetesen gondoltam, volna.

A regény egyik bája, hogy a főszereplők szinte azonnal belopták magukat a szívembe. Nagyrészt a két idősebbik gyereket, Siméont és Morgane-t követjük, akik kicsit introvertáltak és intellektuálisan koraérettek. Ez a második francia YA regényem összesen, és mindkettőben ez volt a főszereplő problémája, szóval az lett az érzésem, hogy arrafelé minden bokorban nő egy ilyen gyerek. XD A legkisebb gyerek pont az ellenpontjukként működik, a kis Venise ugyanis szép, ellenben buta. :D Bart, a féltestvérük hasonlóképpen van ezzel, csak még meleg is (olyan sztereotipikus, óbégatós, infantilis módon). Az egyik érdekes téma, amit feszeget a könyv az az emberek felszínessége, hiszen Venise-t, aki kicsi és babaszerűen szép, mindenki örökbe akarná a fogadni, a kevésbé attraktív tesóit meg senki, holott belső értékek tekintetében ők is bőven el vannak látva. Amikor meg az egyikük még leukémiás is lesz, akkor már főleg nem kell a kutyának se, még a szociális munkás is csak zárójelben beszél róla, mintha biztosra lehetne venni, hogy meghal, és ezért vele kapcsolatban nem is kell már megoldást találni.

Bart mutatja a legnagyobb karakterfejlődést a történetben, és ezért talán ő is válik a leginkább szerethetővé. Persze, nem vetkőzik ki excentrikus valójából, de sokkal felelősségteljesebbé válik, és így egy idő után már sokkal kevésbé idegesítő. Szép azért azt látni, hogy ő, aki eleinte kb. a kórház szó említésére pánikrohamot kapott, végigcsinálja a durva kemoterápiát a beteg gyerekkel, és tényleg megtanul róla a maga módján gondoskodni. Ez valahol a történet legnagyobb tragédiája, hogy miközben nyilvánvaló: Bart nem tud egyedül gondoskodni mindhárom gyerekről, közben egyre jobban megszeretjük, és egyre inkább azt kívánjuk, bárcsak ne így lenne. Mert hát nincs jó megoldás, hiszen Bart látszólag tényleg szereti a gyerekeket, ellenben anyagi biztonságot nem tudna nyújtani, a testvére, Josiane meg anyagilag áll jó helyzetben, de elég önző okokból akarja a kis Venise-t és leginkább csak őt.

Végül nyilván kompromisszumos megoldás születik: a gyerekek egy család is maradnak meg nem is, és Bart végre leakaszt magának egy normális pasit. Kvázi-családi idill és kellemes érzések maradnak a végére, és nagyjából az egész regény ilyesmiket hagy maga után, ezért tartok tőle, hogy nem fog túl maradandó élménnyé válni.

Készült belőle egy kis költségvetésű francia TV-film is, ami egyrészt beszerezhetetlen, másrészt sok jót nem hallottam róla, valószínűleg inkább passzolom.



10/9 pont