Idézet


2018. január 17., szerda

2018 Winter Biannual Bibliothon



Ezt a könyvmaratont bizony évente kétszer rendezik meg, és a nyári változaton 2016-ban és 2017-ben is részt vettem, de az iskolaévben zajló rendezvényekkel eddig úgy voltam, hogy élből elutasítottam, mert úgysem érnék rá. :D Idén viszont szerencsés módon pont azon a héten lesz a maraton, amikor síelni leszünk, ráadásul eddig a 2018 tök jó évnek ígérkezik olvasásügyileg, ezek a kihívások meg mindig feldobnak kicsit, szóval végül is úgy döntöttem, belevágok.

A tervezett listám a hétre a következő lesz. Továbbra is összevonok a szabályoknak megfelelően két-két kihívást, mert azért nem akarom túlfeszíteni a húrt. :D

Jason Segel, Kirsten Miller: OTHERWORLD
Kihívások: közös olvasás + olvass el egy könyvet, amiről még sosem hallottál

Eddig mindkét alkalommal nagyon tetszett a közös olvasmánynak választott könyv, így ezt is eléggé várom. Viszont tény, hogy ennek a regénynek a létezéséről akkor értesültem, amikor bejelentették, hogy ez lesz a közös könyv, és még mindig csak annyit tudok róla, amennyi ebben a bejelentő videóban elhangzott, így úgy érzem, összevonható a másik kihívásra is.











Leigh Bardugo: Crooked Kingdom
Kihívások: olvass el egy folytatást + olvass el egy 2017-nél régebbi könyvet

Mivel a duológia első kötete a tavalyi évem egyik kedvence volt, ráadásul borzasztó függővéggel ért véget, így szívem szerint azonnal felkaptam volna a folytatást, és csak a magamnak szabott szabályok akadályoztak meg benne. Mindenesetre alig várom, hogy olvashassam, és szerencsére én kicsit később ugrottam erre a partivonatra, így 2016-os megjelenésével a regény egy másik kihívásnak is megfelel.






William Wharton: Madárka
Kihívás: olvass el egy könyvet mentális betegségről

Akartam egy olyan könyvet is a kihívásban, ami a várólistám bebetonozott darabja, a Madárka pedig már legalább 5 éve gubbaszt a polcomon türelmesen várva, hogy eljön az ideje. Azt hiszem, hogy ha valaki madárnak képzeli magát, és ezért még elmegyógyintézetbe is kerül, az mondjuk eléggé kimeríti a mentális betegség fogalmát. A fülszöveg alapján meg van egy másik karakter, aki pedig nagyjából PTSD-vel küzdhet.










John Steinbeck: Egerek és emberek
Kihívások: olvass el egy könyvet, amit említenek másik könyvben vagy filmben + olvass el egy könyvet, ami rövidebb 200 oldalnál

Alapműveltség-pótló tételünk következik. Bár konkrétan nagy szerepet kapott a könyv az egyik 2017-es olvasmányomban, a Nem enged a mélység…-ben, de történetesen tudom, hogy az USÁban ez egy nagyon ikonikus kötelező olvasmány, és így említették már az Egy különc srác feljegyzéseiben, illetve a Szívek szállodájában is. Én meg már régóta tervezek olvasni a szerzőtől, szóval így nem is sokat kellett keresgélnem. És extra vonzereje, hogy a hossza alig haladja meg a 100 oldalt.







Kifejezetten büszke vagyok erre a listára, egészen vállalhatónak tűnik, ráadásul kb. 10 perc alatt találtam ki és egyik kategóriát se kellett megerőszakolnom hozzá, úgyhogy különösen elegáns. Alig várom már, hogy szombaton 00:01-kor elkezdődjön a kihívás, amiben a haladásomról az eddigi évekhez hasonlóan folyamatosan értesíteni foglak titeket.

2017. december 16., szombat

Az év brománca… vagy több?


Benjamin Alire Sáenz – Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

(Könyvkuckó)

Úgy döntöttem, hogy önmotiválásként végigmegyek azokon a 2017-es olvasmányaimon, amiket tényleg nagyon szerettem, és/vagy van is mit mondanom róla, úgyhogy ennek a sorozatnak a következő állomásaként jöjjön ez a könyv, amit ugyan tavasszal olvastam, de szerintem az év nyári könyve, és emlékszem, hogy alig bírtam lerakni, amint belekezdtem.

Aristotle és Dante, a könyv két címszereplője egy unalmas nyári napon az uszodában találkoznak, amikor Dante felajánlja a szerencsétlenkedő Arinak, hogy megtanítja úszni. Első blikkre a két fiúban nincs sok közös vonás, leszámítva a fura nevüket, meg, hogy mindketten mexikói származásúak. Dante értelmiségi szülők jómódban nevelt csemetéje, Arinak pedig keményen dolgozó munkásosztálybeli szülők, és egy börtönben ülő báty jutott osztályrészül. A személyiségük is nagyon más, de az együtt töltött nyár alatt mégis barátság alakul ki köztük, ami idővel talán több is lesz, mint barátság…

Előzetesen persze már elért engem az óriási hype, ami a regény körül keletkezett, emiatt viszont már azelőtt voltak bizonyos elképzeléseim a könyvről, hogy akár egy mondatot is elolvastam volna belőle. Így hát, amikor elkezdtem végül az olvasást, több dolog is meglepetésként ért. Először is az, hogy a regény a hetvenes években játszódik, így az egész regény kapott egy kellemes nosztalgikus színezetet, ugyanakkor még inkább kiemelte a szereplők életében fontos társadalmi problémákat.

Egy másik meglepetés az volt, hogy én azt hittem, a regény váltott szemszögű lesz, viszont valójában Ari beszéli el az egészet. Ez hosszú távon nem gond, talán csak annyiban, hogy néha egy kicsit feltűnően idealizált Dante figurája, és jobban örültem volna, ha őt is ugyanolyan rétegelten ismerjük meg, mint Arit. Így róla leginkább annyit tudtunk meg, hogy nagyon nyitott személyiség, aki könnyen beszél az érzéseiről, és mindig felvállalja a véleményét, akkor is, ha a környezete nagyon nem ért egyet vele. Nem igazán fejlődik a jelleme a regény során, és így nehezebb vele olyan szinten együtt érezni, mint Arival, aki sokat változik, a kiindulási pontja pedig jóval érdekesebb. Ugyanakkor kb. olyan cuki a srác, mint egy zsák kiskutya, és így mégis tudtam akár Arira is haragudni, amikor megbántotta, vagy aggódni érte, ha baja esett.

Arinak már a kezdet kezdetén is egy rakás érzelmi problémája van, amiknek egy jó része elfojtott haragként forr benne a felszín alatt. Az egyik legnagyobb problémája az, hogy a szüleivel, főleg az apjával alig találja a kapcsolatot, aki háborús veteránként nagyon sok traumát hordoz, amikről nem tud beszélni, mégis Damoklész kardjaként lóg Ari fölött is. Ugyanígy egy óriási tabu a családban Ari jóval idősebb bátyja, aki börtönben van, és évek óta nem kommunikál a családdal. Ari szeretné megérteni és ezen keresztül feldolgozni, ami vele történt, meg persze szégyelli is őt, és benne van egy jó nagy adag félelem, hogy benne is munkál az agresszivitás, és talán ő is a bátyja sorsára fog jutni. Még ha konkrétan a problémáikban nem is osztozunk, de az annyira emberi, hogy egy családot ennyire megmérgeznek a saját titkai és tabui, amiket nyilván a gyerek nem tud, hogy pontosan mik, mert ő nem élte át őket, és próbálták megvédeni tőle, de ahogy egyre idősödik, ez egyre kevésbé működik.

Ari és Dante nemcsak a személyes problémáikat tudják megosztani egymással, hanem a totális kockaságukat is (elég furák mindketten… a jó értelemben), és néhány társadalmi kihívással is együtt néznek szembe. Érdekes volt például arról olvasni, ahogy próbálják magukban helyretenni a mexikói-amerikai identitásukat, hogy igazából mik is a gyökereik, és mennyire számítanak mexikóinak egyáltalán.

Ari az első továbbá, akinek Dante elmondja, hogy meleg, és később, hogy tetszik neki, és bár ez teljesen egyoldalúnak tűnik, sosem rejti előtte véka alá az érzéseit. (Én meg shipeltem őket, de nagyon keményen, mert irtó cukik voltak együtt.) A homoszexualitás megítélése szempontjából is fontos az időszak, amikor a regény játszódik: a hetvenes években még az USA nagy része se volt olyan hiperelfogadó a témával, és főleg Dante hozzáállásával, hogy ő márpedig felvállalja magát, és nem hátrál meg, nagyon is céltáblává tudott válni.

A regény cselekménye több, mint egy évet ölel fel, ez még egy vonás, ami meglepett, de pozitív módon, hiszen így jóval hihetőbb volt a karakterek fejlődése és változása, még ha igazából csak a két nyárra koncentrál leginkább a regény, a köztük eltelt iskolai évet szinte teljes mértékben átugorja, csak nagy vonalakban értesülünk arról, mi történt a két fiúval ebben az időszakban.

Egy érdekes dolog volt még, amin gondolkoztam olvasás közben, hogy vajon Benjamin Alire Sáenz mennyire írt magáról ebben a regényben, mivel az életkora alapján a hatvanas-hetvenes évek magasságában volt kamasz (’72-ben végezte el a gimnáziumot), ráadásul latin-amerikai származású és 2000 óta nyíltan homoszexuális is. Persze biztosra nem mehetünk, mindenesetre az eddig megjelent könyvei alapján elég konzisztens témái a latin-amerikai identitás és a homoszexualitás is. Én meg jó eséllyel mindet el fogom olvasni, mert ez a regénye zseniális volt.


10/10  pont

2017. november 21., kedd

Végre ősz van! Könyvtag



Ezt a taget magamnak fordítottam egy könyves blogról, az eredeti videót megtaláljátok ITT.



1. Ősszel a levegő hűvös és tiszta – nevezz meg egy könyvet, ami érdekes környezetben játszódik!

Leigh Bardugo: Six of Crows – eredetileg nem ezt terveztem ide rakni, de pillanatnyilag éppen teljesen szerelmes vagyok ebbe a könyvbe, és ennek egyik jelentős oka a világfelépítés. Bár eleinte pont azért rázódtam bele nehezebben az olvasásba, mert nem olvastam a szerző korábbi sorozatát ebből az univerzumból, de aztán teljesen magával ragadtak a részletek, a különböző népcsoportok szokásai, jellemzői, és a problémák, amik a szereplők életét is befolyásolják.




2. A természet gyönyörű… de haldoklik – nevezz megy egy könyvet, ami gyönyörű stílusban van megírva, és nehéz témákat jár körül (veszteség, gyász)!

Claire North: Harry August csodálatos élete – Hadd ragadjam meg az alkalmat, amikor az írónő épp egy elég nagy díjat kapott a legújabb regényéért, hogy egy kicsit reklámozzam ezt a csodát. Nagyon jól sikerült a magyar fordítás is, a stílusa igazán megragadó és egyedi, és egy különleges helyzetben lévő ember sorsán keresztül olyan témákkal foglalkozik, mint a halandóság, az élet értelme, vagy a felelősség másokért.



3. Ősszel visszaülünk az iskolapadba – nevezz meg egy dokumentumregényt vagy ismeretterjesztő könyvet, ami tanított neked valami újat!

Barbara Demick: Nincs mit irigyelnünk a világtól - Elég régóta érdekelt Észak-Korea, de mivel ritkán olvasok dokumentumregényeket, nem voltam túlságosan informált a témában. Aztán végül belevágtam ebbe, és tökéletes kezdőpontnak bizonyult, tényleg sokat tanultam az ország múltjáról, jelenéről, kultúrájáról, az ott élő emberek mindennapi harcairól, a menekülés lehetőségeiről, valamint arról, mi történik azokkal, akik eljutnak végül Dél-Koreába.



4. Könnyebben tartod magad melegen, ha olyan emberek vesznek körül, akiket szeretsz – nevezz meg egy regénybeli családot/baráti kört, aminek szívesen lennél a része!

Marissa Meyer: Holdbéli Krónikák – Egy kicsit még mindig hihetetlen, hogy véget ért ez a sorozat, ami évekig nagy kedvencem volt, de még mindig bizton állíthatom, hogy bármikor elmennék egy kalandra a Rampion fedélzetén. Annál is inkább, mert a csapatban többen is iszonyú nagy kockák, úgyhogy szerintem viszonylag könnyen be tudnék illeszkedni.



5. A színes levelek halomba gyűlnek a földön – készíts képet egy kupac őszhöz kapcsolódó színű könyvgerincről!




6. Az ősz kiváló idő a történetmesélésre a tűz körül – nevezz meg egy könyvet, amiben valaki történetet mesél!

Lois Lowry: Az emlékek őre – Nemrég olvastam újra ezt a gyerekkori kedvencet, úgyhogy ez ugrott be. Kicsit talán sántít, mert nem mesélésről van szó a hagyományos értelemben. A történet főszereplője a 12 éves Jonas, aki felnőttkori foglalkozásaként különös feladatot kap: ő lesz az emlékek őrzője, akinek rendelkeznie kell a régi világról őrzött tudással. A képzése részeként az előző őrzőtől fokozatosan kapja meg az emlékeket, és néha ennek olyan a hangulata, mintha a nagypapa mesélne az unokájának.



7. Egyre hosszabbak az éjszakák – nevezz meg egy sötét, hátborzongató történetet!

Thomas Harris: A vörös sárkány – Nem nagyon olvasok horrort, nézni se igazán szeretem, sokszor pedig az áll ennek a hátterében, hogy nem érzem elég valósnak a veszélyt, így nem is nagyon borzongok. Számomra sokkal közelebb álló műfaj a thriller, mivel az ott megjelenített gonoszság valóságosabb és kézzel foghatóbb. A sorozatgyilkosokról szóló történetek különösen is érdekelnek, ezért azok közül választottam egy klasszikust, ami mély benyomást tett rám.




8. Egyre hűl az idő – nevezz meg egy rövid, szívmelengető olvasmányt, ami feldobhatja valaki hideg, esős napját.

R. J. Palacio: Csodácska – Ez kívülről nem látszik rövidnek, de nagyon szellősen van szedve, és awww, olyan kis bolyhos érzelemgombóc lesz tőle az ember. Nagyon várom a filmet is.








9. Az ősz minden évben újra eljön – nevezz meg egy régi kedvencet, amit szeretnél újraolvasni!

Joanne Harris: Rúnajelek – Emlékszem, hogy eredetileg ősszel olvastam ezt a könyvet, és nagyon megfogott, főleg az északi mitológia alkalmazása és Loki karaktere ebben az univerzumban. Jópár éve megjelent angolul a folytatása, de már nem nagyon emlékszem az első kötet részleteire, muszáj lenne újraolvasnom.





10. Az ősz kiváló időszak a bekuckózós olvasós estékre – mik a kedvenc kényelmes, meleg olvasós kiegészítőid?


A bekuckózós olvasás egyetemista létezésem óta kizárólag ágyban képzelhető el, ezért a következő dolgokat válogattam össze: az új, divatos színű pizsamám, a legvastagabb alvós zoknim (ahogy hűl az idő egyre inkább hajlamos fázni a lábam éjszaka), puha pokróc (kék, a cuccok alatt összehajtva), és egy bögre, amibe teát vagy forró csokit tölthetek magamnak a könyv mellé kísérőnek. Plusz odatettem még egy illatgyertyát, amit egyáltalán nem biztos, hogy eszembe jut meggyújtani, pedig ilyen alkalmakra vettem (egyébként süteményillatú). Tartozik a tökéletes élményhez még egy barackszínű, szuperpuha köntös is, de az apukám házában van.


2017. november 15., szerda

Beszéljünk az új kedvenc fantasy sorozatomról


Adrzej Sapkowskij – Vaják I. és II.

(Könyvkuckó)

Azért akartam mindenképp beszélni erről a könyvről már egy jó ideje, mert a Csodaidők (meg Az utolsó tünde) mellett ez az a sorozat, amivel kapcsolatban érzem, hogy gyorsan és menthetetlenül beleszerettem. Bár az első résznél még nem volt teljes ez a szerelem, azért arról annak idején nem került fel leírás a blogra. Emiatt most úgy fogok írni a második részről, hogy közben az elsővel kapcsolatban is elmagyarázom, mi az amit érdemes tudni róla.

A történet főszereplője Geralt, aki vaják, ez pedig egyszerre jelent foglalkozást és identitást is a számára. A vajákok ugyanis olyan emberek, akiket varázslat tett erősebbé egy közönséges halandónál, és a képességeiket arra használják, hogy megvédjék az embereket a világban megbújó veszélyes szörnyektől, amik ártani akarnak nekik. Ezt persze fizetség ellenében teszik, és a legtöbb ember nem szívesen közösködik velük bármivel kapcsolatban, mivel tartanak tőlük, és véres kezű, könyörtelen gyilkosoknak bélyegzik őket. Geralt azonban az átlag vajákokhoz képest is szigorú erkölcsi szabályokhoz mérve éli az életét, amik miatt nem egyszer bajba kerül. Az első két kötet az ő különböző kalandjait tartalmazza.

Ez a sorozat érdekes felépítésű: az első két kötete novellákból áll, majd további öt regény jelent meg, és időrendben csak ezek után következnek a franchise legismertebb képviselői, a három videojáték. A szerző eleinte különálló, rövid történeteket kezdett csak el írni, majd ezeket fűzte később össze egy ívvé, így keletkezett az első két kötet. Köztük is van különbség a felépítésben: az első rész több, rövidebb novelláját egy utólag hozzáírt keretsztori fogja össze, viszont maguk a történetek nagyjából-egészében különállóak, az időrend sem egyértelmű köztük. A második részben viszont csak néhány, hosszabb novella található, amik egyértelműen időrendben vannak egymáshoz képest, így ez a rész már némileg átmenetet képez egy regény és egy novelláskötet között.

Az első kötet valószínűleg azért is nem fogott még meg annyira, mert az tényleg leginkább egy bevezetés a világba és a főbb karakterekbe. Megismerjük persze borongós főhősünket, Geraltot, az ellenpontjaként szolgáló vicces fegyverhordozó karaktert, Kökörcsint (aki még bárd is, hogy jól kipipáljuk a karakterklisét), valamint élete nagy szerelmét, Yennefert, a varázslónőt is láthatjuk futólag az utolsó novellában. A második kötetben ezek az alap karakterek már ismerősként térnek vissza, és sokkal jobban kibontakozik a jellemük, többek lesznek egyszerű sztereotípiáknál. Melléjük pedig még egy rakás érdekes mellékszereplő csatlakozik.

Kínai borító a sorozat valamelyik részéhez, zseniális
Geralt szerencsére egy egészen szerethető főszereplő, bár első ránézésre voltak kétségeim. Eleinte inkább tűnik annak a tipikus hallgatag, tesztoszterontól dagadó kemény csávónak, amit az ilyen könyvek tipikus főszereplőjének tartunk, aztán szép lassan kibontakozik, hogy vannak ám neki érzései is. Sőt, egy idő után annyi érzése lesz neki, hogy a második kötet egynémely novellájában túlzásba is viszi már, olyan kis meg nem értett, nyafka unikornis a lelkem. Viszont azt is meg lehet bocsátani, hogy gyakran önironikusan nyavalyog azon, hogy senki se hiszi el, hogy vannak érzelmei, hiszen tényleg sokféle formában látható volt, hogy az emberek mennyi előítéletekkel viseltetnek iránta, meg a fajtája iránt, a legtöbben minden alapot nélkülözve. Ez gyakran hozza anyagilag és/vagy erkölcsileg nehéz helyzetbe Geraltot, aki a megpróbáltatások közepette is a saját, igen szigorú elveihez próbálja mérni magát, és ezt tiszteletet ébresztő módon többnyire keresztül is viszi. Kökörcsin, bár továbbra is főleg vicces karakter, de néha megcsillogtatja, hogy érzelmileg kompetensebb tud lenni, mint Geralt. Yennefer pedig egy tök jó erős női karakter, akinek az a fő motivációja, hogy a varázslónőket gyakran sújtó meddőség ellenére anya szeretne lenni, és ennek a célnak az elérése érdekében igen sok mindent képes feláldozni.

A második résznek már van egy központi tematikája, ami meg is jelenik a címben: a végzet kardjával, és annak két élével gyakran foglalkozik a könyv, amit arra használ vizuális megjelenítésként, hogy az ember el tud-e futni az elkerülhetetlen következmények elől, illetve, hogy a sors mennyire van kőbe vésve, vagy végül is mi alakítjuk azt. Geralt ugyan teljesen azon a véleményen van, hogy ő a saját sorsának kovácsa, de különböző események végül arra kényszerítik, hogy változtasson a hozzáállásán az életével és a jövőjével kapcsolatban. Ez az egységes tematika, és az egymáshoz kapcsolódó történetek teszik sokkal erősebb olvasmánnyá ezt a kötetet az elsőnél. Az utolsó novella több időszálon ide-oda ugráló szerkezete pedig szépen összefoglalja tulajdonképpen Geralt egész addigi életét, hogy miért kerül válságba, és miért kell megváltoznia. Bár nem volt a legkönnyebben követhető, mégis nagy hatással volt rám ez a történet, és a végén kis híján könnyekig hatódtam, amire igazán nem számítottam.

Screenshot a Witcher III játékból


Mindemellett pedig, a műfajnál igen fontos módon a fantasy világ is lebilincselő. Sapkowski lengyel gyökereiből adódóan sokat merít a szláv mesevilágból, de ezt nagyon ötletesen ollózza össze a nyugati fantasy és tündérmesei hagyományokkal. Eleinte még konkrétan feldolgozásokkal is találkozunk a történetek között (nekem A szépség és a szörnyeteg újramesélése vitte a pálmát), de később ez már az önálló történetek mellett csak kikacsintó utalások erejéig jelennek meg az ismert mesék alakjai. Eredetileg közgazdászként végzett, és ezt a tudását is felhasználja az írásnál, így olyan részletesen megalapozott, logikusan felépített középkori világot kapunk, ami még úgy is kidolgozottnak érződik, hogy nem jár mellé térkép, se több ezer oldal melléklet, és olyan valóságosnak tűnik, mintha csak egy történelemkönyvből ugrott volna elő.

Mindenképp ajánlom a műfaj szerelmeseinek a sorozatot, a gusztustalan borítók miatt ugyan elsőre taszítóak lehetnek, de a tartalom egyáltalán nem ezt a színvonalat követi. Én teljesen szerelmes vagyok ebbe a világba, a karakterekbe, a főbb tematikákba, és alig várom, hova tud fokozódni a történet az összefüggő regények hosszabb lélegzetvételű történetíveiben.


10/10  pont

2017. július 24., hétfő

2017 Summer Biannual Bibliothon



(Csak már jóval posztolás után vettem észre, de ez a 200. bejegyzésem. Hurrá!)

A tavalyi nyaram egyik fénypontja volt ennek az olvasós kihívásnak a (többé-kevésbé sikerült) teljesítése, ezért úgy döntöttem, hogy idén is belevágok. A kihívás lényege, hogy a nyár egy előre kijelölt hetében megpróbálunk minél többet olvasni, valamint előre kijelölt kategóriákhoz megfelelő olvasásokat teljesíteni. Idén a kihívás július 23. -29. tart, és a teljesítéshez 5 könyvet válogattam össze, élve a könnyítéssel, hogy bizonyos kihívásokat összevontam.

Renee Adieh - Flame in the Mist

Kihívás: közös olvasás

Ez a kihívás közös könyve, ami azt jelenti, hogy ezt mindenki megpróbálja elolvasni a héten. Jobban örülök neki, mint a tavalyinak, ami egy lónyál kis romantikus regény volt. Ez viszont egy YA fantasy, ráadásul valamelyest feldolgozása Mulan történetének, és ezért izgatottan várom. A szerző egy másik sorozata az Ezeregy éjszaka meséin alapul, és azt is már kinéztem magamnak, örülök neki, hogy most rá vagyok kényszerítve valamelyest ennek az elolvasására.







Raana Raas – Csodaidők II. – Kiszakadtak

Kihívás: Rendező booktuber kedvenc műfaja (disztópia/sci-fi) + Egy könyv, amiről nem booktube-on hallottam először

A sorozat első részétől teljesen padlót fogtam, annyira rajongtam érte, és most, hogy nemrég megérkezett a teljes tetralógia, alig várom, hogy folytathassam. Szerencsés módon még a kihívások tematikájába is bele lehetett gyömöszölni.










Courtney Summers: Some Girls Are

Kihívások: Betiltott könyv + Korábbi évek kihívásának teljesítése (egy téma, amivel kapcsolatban szenvedélyes vagy)

Courtney Summers az egyik kedvenc szerzőm, de valamiért kb. két éve nem olvastam már tőle semmit. Ezért örültem meg neki, hogy a 2016-ban betiltott könyvek listáján megláttam ezt a regényt, amit egy középiskolában vontak vissza az ajánlott könyvek listájáról, állítólag problémás tartalma miatt. A regény egy népszerű gimnazista lányról szól, akit egy bulin megpróbál megerőszakolni a legjobb barátnője pasija, de a diákság már teljesen másképp szerez tudomást a történtekről és ezért egy csapásra páriává válik, az iskolában zaklatás célpontja lesz. Ez az a téma, a bullying, vagyis iskolai bántalmazás, amivel kapcsolatban szenvedélyes vagyok.



Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

Kihívás: Könyv, aminek van filmadaptációja (nézd meg a filmet is!)

Ezt az elemet az utolsó pillanatban cseréltem a listámon, és látok is rá esélyt, hogy már nem fogok eljutni idáig. Mindenesetre ez a könyv kell a Könyvmoly Párbajhoz is, így, amikor rájöttem, hogy ebből készült hajdanán egy nagyon legendás film is, eldöntöttem, hogy inkább választom, mint egy modernebb darabot.









Abigail Tarttelin : Golden Boy

Kihívás: Olvass egy regényt LGBTQIA+ főszereplővel

Ezzel a kihívással kapcsolatban kicsit lábon lőttem magam, mert volt jópár könyvem meleg főszereplőkkel, de azokat mind elolvastam tavasszal, úgyhogy gondolkodhattam, hogy mi mást tudnék találni. Aztán eszembe jutott ez a könyv, amit már egy ideje kerülgetek, és a főszereplője egy interszexuális fiú, úgyhogy remélhetőleg kicsit más lesz, mint az eddigiek.









Ezen kívül feltett szándékom még befejezni a hét alatt Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok című regényét, mert abban nagyon benne vagyok, illetve Adam Silvera: History Is All You Left Me című regényét, mert azt meg szégyentelenül régóta olvasom, ráadásul szeptemberben jön a szerző új regénye és azt is azonnal, de rögtön olvasni akarom.

További magánkihívásom, hogy a következő egy hétben (ezen kívül) minimum három bejegyzést produkáljak ide a blogra.


Mivel a kihívás tegnap 00:01-kor megkezdődött, nemsokára jövök is majd a haladásommal, már csak holnap először, mert olvasnom is kell még ma este.

07. 25. 00:25

Elolvasott oldalak száma: 286
Befejezett könyvek száma: 1

Hát, nem kezdtem olyan fantasztikusan, mint tavaly, de a második nap végére nagyjából sikerült magam behozni. 23-án negyed 1-kor hűségesen elkezdtem olvasni a Some Girls Are-t, de körülbelül tíz perc elteltével el is aludtam felette. (Pontosabban alatta, mert hajnalban úgy ébredtem, hogy az ekönyvolvasó uralja a párnát, én meg valahol lejjebb kushadok.) Másnap legközelebb délután tudtam könyv mellé ülni nyugodtan, amikor a rokonoktól autóztunk hazafelé. A három órás autóúton felolvastam hangosan 40 oldalt apukámnak A Rudnay-gyilkosságokból, és újra elkezdtem a Some Girls Are-t, mert arra a pár oldalra se emlékeztem. Aztán este, elalvás előtt még egy jó adagot sikerült utóbbi regényből olvasni.

Ma pedig, miután hazajöttem a munkából, megvacsoráztam, és vakaródtam még egy kicsit az interneten, teljesen rácuppantam a könyvre, és pár óra alatt be is fejeztem. Ezért is választottam ezt a regényt kezdőnek, mert tapasztalatból tudtam, hogy az írónő könyveit nagyon gyorsan ki szoktam pörgetni. Nemsokára megyek lefeküdni, akkor még olvasok egy kicsit a Rudnay-gyilkosságokból, amíg el nem ájulok, aztán mára elég is lesz.

07. 30. 17:30

Elolvasott oldalak száma: 740
Befejezett könyvek száma: 2
Teljesített kihívások száma: 3

Ahogy arra számítottam is, ez a kihívás nem sikerült olyan jól, mint a tavalyi, ami nagyrészt azzal magyarázható, hogy tavaly a munkába járáson kívül esténként otthon voltam, és ráértem olvasni, míg idén nagyon nem ez volt a helyzet. Hasonló okokból nem sikerült több helyzetjelentést sem adnom az első után, úgyhogy most lássuk, hogyan zajlott a hetem további része napokra lebontva.

3. nap (kedd): Ez a nap elég oké volt, sokáig dolgoztam, és fáradtan értem haza, de pont emiatt nem volt semmi kedvem nekiállni azoknak a dolgoknak, amiket még otthon meg kellett volna csinálni, inkább olvastam. Az eredeti terv szerint a Flame in the Mist jött volna, de inkább rajta voltam a contenporary vonalon, ezért végül a Golden Boyt kezdtem el olvasni, és azon az estén kb. az első 50 oldalt le is tudtam, plusz még haladtam újabb 40 oldalt a Rudnay-gyilkosságokkal.

4. nap (szerda): Na, ez volt az a nap, amikor teljesen elúsztam mindennel, és gyakorlatilag este 10-ig rohangáltam a városban, mint egy mérgezett egér, egyik feladatról a másikra, és mire hazaértem, már egyrészt teljesen ki voltam facsarva, másrészt foglalkozni kellett a bérmalányommal, aki nálam töltötte a hét második felét. Szóval ezen a napon szinte nem olvastam semmit, ha nem számítjuk azt a pár oldalt, amit akkor sikerült, amikor reggel az orvosi váróban üldögéltem.

5. nap (csütörtök): Ezen napon volt egy három órás vonatutam Debrecenbe, amit ki is tudtam használni olvasásra, mivel az útitársaim aludtak, én meg épp annyira fáradt voltam, hogy már arra sem éreztem képesnek magam. Miután viszont odaértem, részt kellett venni a rendezvényen, ami miatt elindultam, így ennyi is volt az idő, amit olvasásra tudtam fordítani. Csak az ekönyvolvasómat vittem magammal, szóval ez idő alatt végig a Golden Boyt olvastam.

6. nap (péntek): Visszajöttünk a bérmalányommal Debrecenből, a vonatozást megint ki tudtam használni olvasásra. Miután hazaértünk, programot csináltunk a városban, így legközelebb akkor jutott időm olvasni, miután lefeküdt. Úgy terveztem, hogy csak egy kicsit olvasok a Golden Boyból, de annyira beszippantott, hogy nem bírtam abbahagyni, így hajnali 3-ig olvastam, egyhuzamban körülbelül 100 oldalt.

7. nap (szombat): Kora délutánig megint a bérmalányommal volt programom, aztán, amikor felraktam a buszra, hazamentem és nekiálltam a nagy véghajrának 4-től 7-ig sikerült is folyamatosan olvasni, aztán sajnos elaludtam a Golden Boy vége fölött, de 9kor felébredtem, és újult erővel, gyorsan befejeztem azt. A hátralévő időben elkezdtem a Flame in the Mistet, és meglehetősen érdekesnek találtam, ezért még abból is sikerült 50 oldalt elolvasni, mielőtt fél 12kor végleg kidőltem. Ma reggel felkelve pedig a Rudnay-gyilkosságokból olvastam el hirtelen 100 oldalt, úgyhogy azt is hamarosan befejezem.

Hát, ez most így sikerült. Nem ment olyan jól, mint szerettem volna, de ahhoz képest, hogy milyen elfoglalt voltam a héten, büszke vagyok, hogy mennyi időt sikerült olvasásra fordítanom, és elégedett vagyok a könyvválasztásaimmal is, mindegyiket érdemes volt elolvasni.

2017. július 14., péntek

Nagy büdös orosz valótlanság

Catherynne M. Valente – Marija Morevna és a Halhatatlan

(Könyvkuckó)

Habár az ígérgetett lendületem körülbelül addig tartott, amilyen messze egy molyfing fúj egy léghajót, de legalább azt az egy jót el tudom mondani, hogy mostanában tök jól haladtam a párbajos könyvek olvasásával, még ha nem is mindegyikről olyan könnyű szavakba önteni a véleményem, mint az elsőről. További halogatás helyett viszont belevágok.

A regény nem meglepő módon a címbéli Marija Morevnáról szól, aki Szentpéterváron él kislányként a családjával, és pont akkor cseperedik fel, amikor Oroszországba szép lassan begyűrűzik a kommunizmus. Marija élénk fantáziával megáldott kislány, aki szeret Puskint olvasni, de egészen addig nincs semmi rendkívüli az életében, amíg meg nem látja, hogy egy madár leesik a fáról, majd férfivá változik, és megkéri a legidősebb nővére kezét. Ahogy sorban mindegyik nővérével ugyanez történik, Marija megsejti egy másik világ létezését, ahol a férfivá váló madarak normális dolgok, és elkezdi várni, hogy egyszer majd érte is eljön valaki. Csakhogy, aki Mariját feleségül kérni jön, az nem más, mint Koscsej, a Halhatatlan, akinek a másik világ lakói is csak félve ejtik ki a nevét. Marija pedig vele megy, hogy új életet kezdjen ebben az új világban.

Ááá… komolyan mondom, azóta nem tudom, hogy mit mondjak erről a könyvről, sőt, azt se, hogy egyáltalán tetszett-e, és ha igen, akkor mennyire, hogy elolvastam. Mert sokszor nagyon tetszett, sokszor nagyon nem, de ami a nagyobbik baj volt, hogy sokszor csak olyan langyosnak éreztem, nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz, csak tapicskoltam benne, és vártam a végét. Ami mondjuk eleve rossz. Ha az ember várja a végét.

Az elején egyértelműen és erőteljesen megragadott a könyv. Ismerős Marija ártatlan rácsodálkozása egy másik, titkokkal teli világra már számos ifjúsági műből, és van egy tagadhatatlan nagy erénye a regénynek, ami egész végig fegyverténye volt: a stílus. Egyszerűen gyönyörű, sőt, megkockáztatnám, hogy közel tökéletes ahogy Valente elkezdi a regényt a férfivá változó madarak történetével, mint egy mese a mesében, ami elem a népmesékre jellemző ismétlődéseivel még többször visszaköszön a regény során. Aztán ahogy kibomlik Marija ifjúsága, azért is rajongtam továbbra is, az egyre több mesei figura felbukkanásával. Habár azt azonnal megállapítottam, hogy az orosz folklór terén bőven van még mit polírozni a tudásomon, mert Baba Yagánál én bizony megálltam a fejlődésben, ez a név is Muszorgszkij zeneszerzői munkásságából volt elsősorban ismerős.

Később, ahogy belépett a képbe Koscsej, meg a mesebeli világ, eleinte még mindig érdeklődve vártam, merre tart ez az egész, érdekesek voltak a mellékszereplők, de ahogy Marija lányból lassan nővé érett, és elhagyta az általam ismerős terepként kezelt lányság problémaköreit, úgy szép lassan azt éreztem, hogy eltávolodom a regénytől, és már alig-alig kötötte le a figyelmem. Voltak persze Marija felnőtté válásának olyan aspektusai, amiket értékeltem, például, ahogy erőssé és magabiztossá vált, ahogy küzdött a céljaiért, de közben a Koscsejjel való kapcsolata határozottan taszított, mint ahogy zavart a regény olykor kendőzetlen szexualitása is.

Egy másik dolog, amivel a regény eltávolított magától, az a sorsszerűség folyamatos ismételgetése volt. Mindenki kárörvendően hangsúlyozta, hogy Marija minden törekvése hiábavaló, hiszen ez így megy a világmindenség kezdete óta, és ő is ugyanarra a sorsra jut, mint a számtalan többi lány, akin Koscsej már korábban végigment, és nagyjából az az egy dolog motivált a tovább olvasásban, hogy hátha mégse lesz igazuk. De aztán igazuk lett, mert a sorsszerűséget csak úgy egyszerűen ki lehetne kerülni, akkor miről is beszélünk.

Ami még egy lenyűgöző eleme a regénynek, hogy ezt a nővé érési történetet és a mesevilágot még átszövi a második világháború szürreális és borzalmas világa, ami az éhező Leningrád utcáin teljesedik ki. A mesevilág borzalmai hol párhuzamba állnak, hol tükörképet nyújtanak a valóságnak, és a regény nagyon szépen ábrázolja a tragédiák által kiváltott kiüresedést, a halált, az árulásokat, a különféle ideológiai irányzatokat, vagy az éhezés és a bombázások borzalmát.

Az utolsó 50 oldalon viszont a sok pozitívum ellenére is nagyjából elengedtem a kapcsolatomat a könyvvel, annyira nem voltunk jóban, hogy a saját szememmel látott még hátralévő lapok ellenére legalább három helyen hittem azt idejekorán, hogy na, most már csak vége lesz a könyvnek, de nem lett. És aztán megint nem lett. És megint nem. Aztán egyszer csak tényleg vége lett, de azt semmivel sem éreztem lezárásabb lezárásnak, mint az előzőeket. Emiatt csalódotta és némileg keserű szájízzel csuktam be a könyvet.

Összességében még most, hogy ezt leírtam, se tudom, hogy mit gondolok a könyvről. Az a tippem, hogy ezt érdemes lesz még néhány évvel később, érettebb fejjel újraolvasnom, hátha akkor jobban meg tudom érteni, min megy Marija keresztül. Addig is, a hiányérzetem ellenére se tudom azt mondani, hogy nem ajánlom a könyvet, mert nagyon érdekes az alapkoncepciója, és gyönyörűen van megírva.

10/7  pont

2017. február 26., vasárnap

A jövőben is a családja fog megnyomorítani mindenkit


Csodaidők I. – Az ogfák vöröse

(Könyvkuckó)

Ha már lendületbe jöttem, hozom is az első párbajos olvasmányom naplóját. Ez a könyv megint olyan, amivel hosszas közös történetünk van, hiszen már évek óta kerülgetem, konkrétan harmadszor kölcsönöztem ki most a könyvtárból, mire végre sikerült elolvasnom. A környezetemben rengetegen ajánlották, borzasztó népszerű ez a sorozat, és még személyes okom is van az érdeklődésre, hiszen a szerző egy evangélikus lelkésznő, és a könyv elég erősen szól a vallásról, vallásosságról is. Hogy akkor miért végezte egy várólistacsökkentős kihívásban? Talán tartottam tőle, hogy csalódni fogok a sok jó után, amit hallottam, ezért halogattam folyton az olvasását. Szerencsére azonban ez a könyv beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, sőt, annál többet is tett, végre egy olyan kötet volt, amit igazán meghatározó olvasmányélménynek tartok.

A regény tulajdonképpen a Raas család története, amit kétezer évvel napjaink után, a jövőben követünk végig. Bár az emberiség számos bolygót meghódított, az emberek mindennapi élete és problémái elég keveset változtak napjaink óta. A Kaveni közösséghez tartozó, szigorú nagycsaládos rendszerben élő Raasok voltaképpen tisztes hétköznapi emberek, akik akaratukon kívül válnak náluk jóval nagyobb események részeseivé. Az egyik főszereplő, Giin, befolyásos vezető pozícióját arra használja, hogy ellentmondásos ügyekben szólaljon fel, ami miatt rövid időn belül annyira keresztbe tesz a hatalomnak, hogy félre akarják állítani. Unokaöccse, Yaan, nagykorúsága határán a felnőtt identitását keresi, ezt azonban rendkívül megnehezíti zsarnokoskodó természetű apja, és a család szigorú elvárásai. Judy pedig egy intézetben nevelkedő kislány, aki a világon mindennél jobban egy családra válik, de erre a maradék reménye is elszáll, amikor anyja véglegesen lemond róla. Az ő hármasuk elbeszélésében kezd kibontakozni a történet, aminek ez a kötet egyértelműen csak egy bevezetője, ami jóval nagyobb dolgokat készít elő.

Ez egyértelműen és nyilvánvalóan a négy részes sorozatnak csak a bevezető kötete, de olyannyira, hogy alig veszi a fáradságot, hogy történjen is benne valami. Ha lehet valami panaszom a könyvvel kapcsolatban, akkor az ez: kicsit lassú, és összességében eléggé kiszámítható. Nagyjából a regény legelején, már a kiindulási helyzetből meg tudtam mondani majdnem minden csavart, ami a főbb szereplőket érni fogja, és hogy hogyan alakul a sorsuk a kötetben. Ez általában zavarna, de ez esetben túl tudtam tenni magam rajta, mivel számomra az egész regény inkább egy karakterközpontú élmény volt. Az írónő érezhetően több energiát fektetett a szereplők átgondolásába, mint a cselekménybe, és véleményem szerint ez kifizetődött. A regény összes karaktere végtelenül emberi, senki sem tisztán jó vagy rossz, mindenkinek vannak szerethető tulajdonságai és olyan pillanatai, döntései is, amivel az ember nagyon nem ért egyet. Emiatt egyrészt a regény sosem válik prédikációvá, inkább kifejezetten elgondolkodtató, hiszen az ember sok szituációban mélázhat rajta, hogy ő mit tenne. Másrészt mellékhatásként azt vettem észre a regény végére, hogy még egy néhány mondatos mellékszereplő halálától is rendkívül elszomorodtam, annyira invesztált érzelmileg a történet.



Bár előre egyáltalán nem számítottam erre, de Giin volt messze az a főszereplő, aki a leginkább érdekelt, pedig a politikai intrikák nem feltétlen kötnek le. Viszont szerencsére azokról viszonylag kevés szó esett, sokkal inkább az állt a középpontban, hogy itt van egy felnőtt ember, aki egész életében keményen dolgozott és áldozatokat hozott, hogy a munkájában eredményeket érjen el, majd a rendszerrel ellenkező véleménye miatt egy pillanat alatt kirántják alóla a teljes egzisztenciáját, mindent, amiért az elmúlt 30 évben törte magát. Ennek következményeképp újra kell értelmeznie az egész életét, miközben vissza kell költöznie a családjához, és egy igazán megalázó helyzetben találja magát. Giint elsősorban az teszi szimpatikus főszereplővé, hogy ezeket a csapásokat meglepő méltósággal viseli, valamint a törekvő, becsületes természete és az önzetlensége, amivel másokon folyton segíteni próbál. Azt is érdekes olvasni, ahogy kényszerül visszailleszkedni a családjába, akiktől felnőtt élete során függetlenedett, de mindig is rendkívül fontosak maradtak az életében. Meg kell tanulnia, hogy a kompromisszumokra való törekvés nem jelenti azt, hogy kisebb embernek kell tettetnie magát a családja előtt, igenis otthon is fel kell vállalnia a vezetői kvalitásait és a tehetségét, és ezeket a képességeit akkor is érvényesítenie kell, ha a rokonsága kellemetlenkedő része a legrosszabb énjét próbálja kihozni belőle.


Bár elsőre erre nem gondoltam volna, de ahogy előrehaladt a regény, Yaan szála volt az, amit rendszeresen átlapoztam, hogy megnézzem, mi lesz a többiekkel, mielőtt visszatértem volna rá. A regény kezdetén a fiú személyisége alapvetően szimpatikus volt, és a dilemmáját is érdekesnek találtam, de aztán hamar elkezdett olyan döntéseket hozni, amikkel nagyon nem értettem egyet. Míg azt megértem, hogy miért hagyta ott a családját, de utána azt a fortyogó gyűlöletet, amit a családtagjai egy része iránt érzett, valamint a rendszer egészének megdöntésére irányuló vágyait nem nagyon tudtam megemészteni. A hozzáállása sokban mintha Giin tükörképe lenne: míg a nagybátyja látja az értéket a rendszerben, amiben felnőtt, és ezért belülről szeretné a hibáit orvosolni, Yaan vak dühében mindent teljes mértékben elutasít, és arra törekszik, hogy kívülről döntse meg az egészet. Ami szintén egy érthető álláspont, csak azt nem tudom, hogyan bír tükörbe nézni azzal a tudattal, hogy a cselekedetei az ártatlan családtagjai életét fenyegetik. Néha egyszerűen csak szerettem volna felpofozni és az arcába üvölteni, hogy „nőjj már fel és ne legyél egy hisztis kamasz”. Nem igazán tudom elképzelni, hogy mindennek hátat lehet fordítani, és az a benyomásom, hogy Yaan nem is nagyon illeszkedett be a külsős világban, inkább csak kihasználták a tehetségét mások, hogy megszerezzék, amit akarnak, és közben teletömték a fejét hülyeséggel. Egyértelműen egy „tékozló fiú hazatér” szálnak örülnék a legjobban az ő esetében, remélem ez meg is valósul valamilyen formában a későbbi kötetekben, és nem rombolja teljesen tönkre mindenkinek az életét előtte.

Judy pedig egy nagy gombóc szerethetőség már a legelejétől, ahogy az őt ért nehézségek ellenére egy tizenkét évestől kitelő maximális mennyiségű gyermeki ártatlansággal, de éles ítélőképességgel szemléli a világot, és egyszerűen nem tehettem róla, az első pillanattól fogva szurkoltam neki, hogy jó helyre kerüljön és rendeződjön az élete. Ő pedig sok tekintetben Yaan ellenpontjának tűnik a regényben: megtapasztalva a külsős és a kaveni intézetek világát is, aztán végül családra lelve, maximálisan értékelni tudja a kaveni életforma pozitívumait. Mivel a külsős világnak ő leginkább csak az árnyoldalát látta, a szemében még inkább felértékelődik a kaveni társadalom gondoskodó, szociálisan érzékeny felépítése, és a nagycsaládos struktúra. Giinnel imádtam az interakcióikat a regényben: annyira szívmelengető volt nézni, ahogy a körülmények ellenére lassan összecsiszolódnak, és mindkét intelligens, nagyon zárkózott ember kivirágzik attól, hogy próbál nyitni a másik felé.
A másik dolog, ami abszolút lenyűgözött a regényben, az a kitalált világ, és annak a bemutatása volt. Az írónő hátteréből meg az eddig elmondottakból már lejöhet mindenkinek, hogy bizony ez a regény elég súlyos vallási témákkal gurigázik, de mindeközben felépít egy színes, nagy méretű és érdekes science fiction világot, aminek minden kis szeglete izgalmas volt, a közlekedéstől kezdve a szabadidős tevékenységeken át a közigazgatásig (!). Egyszerűen mindent olyan lenyűgözőnek találtam, hogy alig tudtam betelni vele, különösen a kaveni kultúrát, ami nagyon hasonlít ma is létező vallási szekták működéséhez, amik alapvetően elutasítják a technológiai fejlődést, de az írónő fel tudta úgy építeni, hogy egy science fiction világban is logikusan tud működni ez a közösség, és érthető, hogy miért maradt fent ebben a formában. A legjobb az egészben pedig szerintem az, hogy a bevezetés ebbe a világba olyan természetes módon történik: nem magyarázgat hosszadalmasan szinte semmit a regény, mivel a szereplői számára ezek természetesek. Ehelyett velük együtt mozogva egy lassabb tanulási folyamaton keresztül ismerjük meg a világot.

És persze az üzenetek és témák is nagyon érdekesek. A kaveniekkel szemben kialakult gyűlöletet például nehéz nem párhuzamba hozni a zsidóellenességgel, ami ráütötte a bélyegét a huszadik századra. De persze a lehetséges értelmezések köre nem feltétlen áll meg itt: ugyanúgy láthatjuk a szereplőkkel történtekben az egyén különböző kihívásait, amit a hite kapcsán él meg, és tényleg semmi sincs senkinek a szájába rágva, és nincsenek egyértelmű válaszok. Ha amúgy nem érdekel a vallás, ez a könyv akkor is egy érdekes és élvezetes olvasmány, bár tény, hogy nekem azért ez nagy vonzerő volt benne.

A hosszadalmas és nem teljesen összefüggő rajongói ömlengésből már lehet sejteni: engem abszolút lenyűgözött ez a regény, és már alig várom, hogy olvassam a folytatást. Örülök, hogy ezzel kezdtem a párbajt, mert kedvet csinált a többi listás regény elolvasásához.


10/10*** pont